A pima
indiánok öregjei jól emlékeznek azokra az időkre, mikor ló még nem élt a
földön.
Volt
akkoriban két testvér, két nagyon ügyes vadász. Szarvas és őz után járták
mindennap az erdőt, s zsákmányukat a vállukon vitték haza kunyhójukba. Egy
napon az idősebbik testvér szíve megesett a nehéz vadászzsákmány súlya alatt
roskadozó kisebbik testvéren.
Így szólt
hozzá:
- Nehéz az
életünk, könnyíteni szeretnék rajta. Fogadd meg mindenben a szavamat, s meglátod,
jobb lesz neked. Most emeld föl az íjadat, nyílvessződdel lődd át először az
arcomat, aztán az oldalamat. Mikor már eldőltem, vágj négyfelé, s testem négy
darabját vesd a vízbe. Aztán térj haza, négy nap múlva gyere vissza ide, a tó
partjára, s ne félj, akármit látsz is.
Fájt a
kisebbik fivér szíve, nagyon fájt, de engedelmeskedett az idősebbik szavának.
Négy nap
múlva visszatért a tóhoz, a parton négy soha nem látott állatot: négy lovat
pillantott meg. Lovak voltak - két kanca meg két csődör; az egyik fehér, a
másik fekete, a harmadik almásderes, a negyedik sárgás - vagyis olyan színű,
mint az erdei szarvas.
A kisebbik
fivérnek eszébe jutott, amit a bátyja mondott, nem rettent hát meg, kötőféket
vetett az egyik állat nyakába, a hátára
pattant, s a másik hármat maga előtt terelve hazavitte valamennyit.
A pima
indiánok földjén aztán elszaporodtak a lovak, ezentúl minden pima indián
lóháton járta a messzi vidékeket, lovával vitette a nehéz terheket.
A jó testvér
így áldozta föl életét, hogy könnyítsen fivére és minden pima indián sorsán.
A ló pedig
az ember igaz barátja azóta is.