Élt egyszer
egy király, s volt neki három fia. Összegyűltek a vizírjei, nazírjai, és azt
mondták neki, hogy a fiai már felnőttek, ideje volna megházasítani őket.
- Rendben
van - felelt a király -, jöjjenek ide a fiaim, és lőjenek nyíllal: akinek a
küszöbén a nyíl megáll, annak a szomszédnak vegyék el a leányát feleségül.
Kilőtte
nyilát a legidősebb fiú: beleállt a nazír küszöbébe; kilőtte a középső fiú:
beleállt a vizír küszöbébe; kilőtte a legkisebb fiú: az ő nyila a szikla tövébe
esett.
A király a
két első fiút megházasította, s a menyecskéket udvarába vette.
Azután azt
ajánlotta a legkisebbnek, hogy ismét lője ki a nyilát.
- Nem -
felelt a fiú -, az én sorsom ennél a sziklánál van.
Így szólt, s
odaállt a sziklához, és sírva fakadt. A sziklában váratlanul egy nyílás támadt.
Az ifjú
király bement rajta, és meglátott ott egy öregasszonyt.
- Gyermekem
- szólt az öregasszony -, kígyó a hasán, madár a szárnyán nem tud ide bejönni,
s te mégis hogy eszelted ki, hogy bejuss hozzám?
- Öreganyám
- felelt a királyfi -, itt van az én boldogságom, add ide, hadd vigyem el.
„Úgy
látszik, ez az isten akarata” - gondolta magában az öregasszony, és hozzáadta a
legfiatalabb lányát, mondván:
- Íme a
boldogságod, vedd és eredj.
A fiatal
királyfi fogta az öregasszony lányát s hazavitte. A király ünnepélyesen
összeadta őket. Hét nap, hét éjjel tartott a lakoma.
Az
öregasszony lánya igazi szépség volt. A király búnak eresztette a fejét, s azt
mondta magában: „A király én vagyok, s ilyen tündérszép leány mégsem nekem
jutott, hanem a fiamnak.”
Mikor ezeket
a botor gondolatokat a királyné megtudta, elszomorodott, és bánatában meghalt.
A királyné
halála után a király már többé nem szégyenkezett, s elhatározta, hogy a fiát
elteszi láb alól, a feleségét pedig magának veszi.
Előhívatta
legkisebb fiát, és így szólt hozzá:
- Anyád
magával vitte a kincstár kulcsait. Menj, kerítsd elő őket, mert ha nem, levágom
a fejedet.
Bánatos lett
a fiú.
Azt mondja
neki a felesége:
- Ne
szomorkodj, eredj el anyámhoz, majd ő segít rajtad.
A királyfi
elment anyósához, és elbeszélte neki búbánatát.
- Nyugodj
meg - felelt az -, idehívom a fiam, majd segít ő neked.
Az
öregasszony elő is hívatta fiát, és mondta neki:
- Fiam, a
vőmet át kell vinned a másvilágra, hogy édesanyjától megkaphassa a kincstár
kulcsait.
- Ehhez az
kell - felelte a fia -, hogy adj egy kis gyapjút meg rongyot: belebugyolálom a
vőt, hogy meg ne fázzon.
Az
öregasszony hozott gyapjút meg rongyot, és a vőt jó szorosan belecsavarta. A
királyfit akkor fogta a sógora, felvette a vállára, s egyenesen a másvilágra
vitte át. Ott letette válláról a terhet, a gyapjút szétbontotta, s így szólt:
- Sógor,
menj mindig csak ezen az úton, s mindenkitől, aki az utadba kerül,
kérdezősködjél. Amikor odaérsz a patakhoz, szólítsd anyádat. Ő majd megjelenik,
és elmondhatod neki minden bánatodat.
A királyfi
útnak indult. Elsőben egy csupa sziklás helyen látott egy nagyon kövér ökröt.
Tovább haladt, s egy buján zöldellő rétre jutott, s azon a réten látott egy
olyan sovány ökröt, hogy alig állt a lábán.
Azután a
királyfi talált egy öregasszonyt, aki ingével tisztogatta a kemencét, és
kenyérsütéshez készülődött. Ezután odaért a patakhoz és kiáltott:
- Édesanyám,
hol vannak a kincstár kulcsai?
Erre
megjelent az édesanyja, s mikor meglátta a fiát, felsikoltott:
- Istenem,
hát te is itt vagy?
A fiú
elmondta, hogy a kincstár kulcsaiért jött.
- Hát még
mindig üldöz téged az a megkövült? Eredj, kedvesem, haza, a kulcsok az erkély
gerendája alatt vannak.
A visszaúton
kérdi a királyfi az öregasszonytól:
- Öreganyám,
miért az ingeddel tisztítod a kemencét?
- Gyermekem
- felelt az öregasszony -, az árnyékvilágon kenyérsütés előtt mindig azzal tisztítottam
a kemencét, ami a kezem ügyébe akadt. De itt a túlvilágon az ingemmel tisztítom
a kemencét, hogy lelkemet megszabadítsam a bűnöktől.
Azután a
sovány ökörhöz ért, kérdezi tőle:
-
Körös-körül mindent zamatos fű borít, mint a paradicsomban, miért vagy te mégis
ilyen ösztövér?
- A másik
világon - felelte az ökör - teljes bőségben éltem, azért itt böjtölnöm kell.
- Hogyhogy
te így testesedsz ezeken a kopár mezőkön? - kérdezte a királyfi, mikor a kövér
ökörhöz ért.
- Azon a
világon szűkösen éltem, azért itt az isten meghizlalt engem.
Mikor aztán
visszaérkezett a sógorához, az ismét betekergette a gyapjúba és rongyokba, felvette
a vállára, és visszavitte anyjához a barlangba.
Az
öregasszony mindkettőjüket összecsókolta, és azt mondta a királyfinak:
- No, fiam,
most már térjél haza, s kívánom, hogy boldog légy.
A királyfi
megcsókolta az öregasszony kezét s hazatért.
Otthon
apját, a királyt megkövülve találta. Akkor értette meg, hogy ez az édesanyja
átka, s eszébe jutottak szavai, melyeket a másvilágon mondott: „Hát még mindig
üldöz téged az a megkövült?”
Bátyjai a
királyfit apjuk trónjára emelték.
Ők elérték a
boldogságukat, érjétek el ti is a tiéteket.
Az égből
lehullott három alma: egy nekem, egy annak, aki hallgatta a mesét, egy meg
annak, aki megfogadja.