Gyerekek,
hallottátok-é már hírét a marabu-várnak? Rá ne mondjátok, hogy hallottátok,
mert én akkor mindjárt azt kívánom, hogy mutassátok hát meg azt a híres várat a
térképen. Ott pedig nem mutatjátok meg, ha holnap ilyenkorig keresitek is.
Marabu-vár
nem a térképen van, hanem az állatkertben. Ott az is meglátja, aki nem keresi.
Én se kerestem, mégis messziről megláttam a hegyes tetejű marabu-palotákat.
- Ugyan kik
laknak ezekben a furcsa emeletes házakban? - kérdeztem az őrt.
- Azokban a
marabumadarak laknak, kérem - okosított föl az ember.
-
Marabumadarak? - mondtam csodálkozva. - No, azok nagy urak lehetnek, hogy így
kedvüket keresik. Szeretnék velük megismerkedni.
- Lehet -
azt mondta az őr, s megzörgetett egy rácsos ablakot a marabu-palotán. Hát ki is
dugta rajta a fejét - egy fülesbagoly.
- Nini -
mondom -, ez a madár tán hétköznap fülesbagoly, vasárnap marabu?
-
Fülesbagoly az mindig - nevetett az őr -, ő a cselédje a marabunak.
Úgy kellett
lenni, mert a fülesbagoly hirtelen visszakapta a fejét, s rikoltott odabent
esze nélkül. Bizonyosan azt jelenthette, hogy vendég áll a házhoz, tessék
fölhúzni a csizmát.
Fölhúzta-e
Marabu úr a csizmát, vagy sem, meg nem mondhatom, mert csak a hosszú orrát
tolta ki az ablakon.
- Kecsegés
jó reggelt - köszöntem fel neki, de nem szólt rá semmit.
- Szerecsen
madár az, nem ért magyarul - mondta az őr.
- No, én meg
szerecsenül nem értek - szomorodtam el. - Hanem azért ha ilyen szép házat
kapnék, én is beállnék marabunak.
- Azt
megteheti az úr - nevetett az őr, -, csak tessék kivárni, míg olyan hosszúra
megnő az orra, mint a marabué.
De úgy
elszaladtam én onnan, hogy vissza se fordultam többet, s azóta se láttam
marabu-várat. Csak a verebek hozták hírül az újságot, hogy nagy a baj
marabuéknál.
A baj az
volt, hogy Télapó a marabu-palotába is bekocogtatott a múltkoriban, s nagyon
ráijesztett a forró naphoz szokott afrikai madarakra. Bezzeg egykettőre
megtanította magyarul a kis marabu-fiókákat.
- Nagy a
bánat, nagy a bú, fázik a kis marabu! - Egész éjszaka ezt jajgatták az
ártatlankák.
Ők még hírét
se hallották a télnek, de az öreg Marabu apó sokat tapasztalt már
jártában-keltében, s tudta, hogy mivel lehet a telet megszelídíteni.
- Fűts be! -
parancsolta a bagolynak.
Bagoly inas
szót fogadott, de nagy baj is lett belőle. Egyszerre teleszaladt füsttel
valamennyi marabu-ház, az orruk hegyéig se láttak tőle a madarak.
- Marabu úr,
azt gondolom, a kéményben sok a korom - köhécselt Bagoly inas.
- Hát ki
kell söpretni - tuszkolt mérgesen Marabu apó.
- Könnyű azt
mondani, de hol találok én emeletes kéményseprőt - gondolkozott el a bagoly.
Futott szegény fűhöz-fához, de mindenütt azt mondták neki, hogy ehhez a
mesterséghez nem értenek. A róka ugyan lobogtatta a farkát, hogy azzal lehetne
kéményt söpörni, de csak akkor, ha füstölt kolbász lógna benne.
- Sajnálom,
vendéglőből hozatjuk a kosztot - mondta elkeseredve a bagoly, s nem győzte a
fülével a szemét törölgetni.
Marabuéknál
nagy szomorúság volt azon az estén. El is határozták, hogy másnap itt hagyják a
marabu-várat, és visszaköltöznek arra a jó forró szerecsen homokra, a pálmás
Nílus partján. Mindjárt át is szalajtották Bagoly inast zsiráf szomszédékhoz,
hogy kérje el a vasúti menetrendjüket. Nekik még bizonyosan meglesz, mert
nemrég költöztek ide Afrikából.
Zsiráf apó
éppen aludni készült, mikor betoppant a bagoly, és elhuhogta a bajukat.
-
Menetrendet nem adhatok, hanem adok egy jó tanácsot - hunyorított Zsiráf apó. -
Kidobolták Szentesen: aki fázik, reszkessen.
- Süsd meg a
tanácsodat! - süvöltötte haragosan a bagoly, Zsiráf apó mosolyogva súgott
valamit a négy legény fiának.
Mit súgott
nekik, mit se, azt én meg nem tudom mondani, de az bizonyos, hogy mikor másnap
hajnalban az öreg marabu kinézett az ablakon, táncolni kezdett kopasz fején a
hálósapka, olyan csodát látott.
- Hej,
gyerekek! - csengette föl a háza népét. - Nézzetek csak ki az ablakon, mi
történt az éjjel! Zsiráffejük nőtt a kéményeknek!
Úgy volt biz
az, négy zsiráffej meredezett ki a négy kéményen. Olyan bohókás látvány volt
ez, hogy a kelő napnak is egyszerre nevetőre gömbölyödött az ábrázata.
Úgy bizony,
mert ahogy Bagoly inas elsuhogott, azt súgta Zsiráf apó a fiainak:
- Gyerünk
csak, gyerekek, söpörjük ki a marabu szomszédék kéményeit, hogy meg ne vegye az
istenadtákat a hideg. Nem sokból áll az nekünk, létra se kell hozzá.
Biz ahhoz
nem kellett semmi se, még székre se kellett nekik állni, csak úgy álló
helyükből kidugták a fejüket a kéményen. Igaz, az ábrázatuk kormos lett egy
kicsit, de a kémények szelelnek azóta, mint a parancsolat, s marabuéknak eszükbe
sincs a kivándorlás. Egész nap ott sütkéreznek a kemence körül, s úgy járják a
csárdást, ahogy a bagoly fütyül nekik. Közbe-közbe pedig elhallgattatják a
bagoly muzsikást, s felköszöntik az udvari kéményseprőjüket:
- Ácsi!
Éljen Zsiráf bácsi!
Ilyen jószívű
teremtések a zsiráfok. Amelyiktek föléri a fejük tetejét, vakargassa meg a
homlokukat, megérdemlik.