Csendes,
holdvilágos estén, mikor a tücsök is leteszi már a szépen szóló hegedűt,
felébred álmából Vakondok úr, a földvári herceg. Neki ilyenkor nappalodik,
mikor más istenteremtése elteszi magát éjszakai nyugovóra. Nagy úr a herceg, ha
csupán vakondoknak hívják is.
Nagyot
nyújtózik a vackán, s keresi a feje fölött a csengettyűzsinórt, mert mosdóvizet
akar hozatni az inasával. Szereti a tisztát, mert azt hallotta kiskorában, a
vakondokiskolában, hogy úgy szép a herceg, ha tiszta.
Az ám, de
hasztalan kapargál, nem találja azt a vékony fűgyökerecskét, amelyik
csengettyűzsinór gyanánt szolgált le a földvári kastélyba. Elfonnyadt-e,
kiszáradt-e, más egyéb veszedelem érte-e, majd kitudódik az a maga idején. Elég
az hozzá, hogy nincs csengő, nincs inas: ki öltözteti most már sétáló gúnyába a
földvári herceget?
- Magad
uram, ha szolgád nincs - morog haragosan a kegyelmes úr, s nagy ásítozva
nekilát az öltözködésnek.
Hanem azért
nem kell ám sajnálni a földvári herceget. Utóvégre még a hercegnek se esik le
az aranygyűrű az ujjáról, ha a maga kezével fésülködik meg, aztán meg nem is
szakad ám bele a fáradságba a földvári herceg. Nem sokból áll az öltözködése.
Megrázza fekete bársonybundáját, kipödri busa bajuszát, s egyszerre olyan
nyalka legény lesz belőle, hogy hanyatt vágódik a szőrén a holdsugár.
Tudja ő azt,
ha tükörbe nem néz is. Tükörbe pedig azért nem néz, mert ilyent nem tart a
házában. Mégpedig azért nem tart, mert úgyse látná meg benne magát. Éppen csak
azért van neki szeme, hogy legyen, de hasznát nemigen veszi az örökös
sötétségben. Azért csúfolják vakondoknak a rosszakarói. Kesztyűje sincs,
csizmája sincs szegény jámbornak, ősidőktől fogva az a szokásuk a földvári
hercegeknek, hogy mezítláb járnak.
Hanem azért
mezítláb is herceg a herceg. Egyes-egymaga lakik akkora palotában, hogy elég
volna három falu egerének. Van abban kis szoba, nagy szoba, hálószoba,
vendégszoba, éléstár, pince. Hát még a titkos folyosói! Nincs az a generális,
aki azoknál különbeket tudna kieszelni. Mesterség azokban eligazodni annak, aki
nem földvári herceg. Igaz, hogy az egyebet se tanul gyerekkorától fogva, mint a
palotájában való járás-kelést.
De nini, mi
történt hát azzal a csengettyűzsinórral? A földvári herceg fölkapaszkodott a
padlásra, és kinyújtotta az orrát, mint ahogy mások a szemüket nyitják ki. Ő az
orrával lát a szeme helyett. Megérzi vele azt, amit szemmel meg se lehetne
látni.
- Ejnye, a
vakondok csípje meg, idegen szagot érzek! Ki csavarog itt a váramban éjszakának
idején?
Nagy, kövér
cserebogárhernyó lapult meg a sarokban. Gonosz szerzet az nagyon, elrágja a
füvek, virágok, vetemények gyökereit. Most is ott majszolta még a
csengettyűhúzó gyökeret. Nagyon tudakolta volna már az utat a haszontalan
férge, de elkésett vele. A földvári herceg kitátotta a száját, s volt hernyó,
nincs hernyó. Abból ugyan nem lesz már cserebogár.
Száját
nyalogatva most már megindult sétájára a hatalmas úr. Minden éjszaka bejárja
birodalma minden zegét-zugát, hogy nem tolakodott-e be valaki. S jaj annak,
akit ott talál! Hernyót, bogarat, földi férget százszámra temet telhetetlen
gyomrába.
Hajnal felé
aztán, mikor már kedves egészségére kívánják egymásnak az éjszakai nyugodalmat
a kakasok, álmosan ballag hálóterme felé a földvári herceg. De bezzeg kimegy az
álom a szemiből, ahogy a kastély előcsarnokába ér. Nagy, pohos mezeiegér szalad
vele szembe vidám cincogással.
-
Megálljunk, atyafi! - ugrik elejbe a házigazda. - Kik vagyunk, mik vagyunk, mi
járatban vagyunk?
- Csend
abban a rossz gúnyában - mondja kevélyen az egér -, én Búzaviszi báró vagyok.
Most néztem körül a földjeimen, s nem találom az utat hazafelé. Hát te miféle
szerzet vagy, hékás?
- Én meg a
földvári herceg vagyok, s majd megmutatom az utat uraságodnak, ha rossz néven
nem veszi.
S úgy vágta
képen az egeret, hogy a szeme is szikrázott bele.
- Hitvány,
majd megtanítlak én tisztességre! - süvöltötte, s fülinél fogva úgy megrázta az
egeret, mint a molnárinas a zsákot. Csakhogy a zsák zsák marad, akárhogy
megrázzák, de az egérből csak a farka hegye maradt meg, mire a birkózásnak vége
lett.
Hanem most
már csakugyan elfáradt a fekete bundás vitéz. Föl akart szaladni a föld színére
egy kis friss levegőt szívni. Hát ahogy kiüti az ormányát a háza kéményén, két
tüzes szem mered rá a hajnali szürkületben, s haragos morgás fogadja:
- Brr, ki
turkál, botorkál kora virradatkor?
- Én a
földvári herceg vagyok.
- Én meg a
Maros kutya vagyok.
Több se
kellett a földvári hercegnek. Visszaugrott, s olyan sebesen elvitte a fekete
bundát, hogy még most is szalad, ha meg nem állt. A Maros kutya meg nekiállt a
két első lábával a friss túrásnak, s bizonyára mind széthányta volna a
földvárat, ha rá nem szól a korán ébredt gazda:
- Nyughass,
Maros! Ne bántsd a vakondokot. Derék kis szolgája ő a gazdálkodó embernek.
Annyi férget elpusztít, hogy azért el lehet neki nézni, ha egy kicsit
felturkálja a földet.