A CSODATEVŐ KÚT



Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy öreg király meg egy öreg királyné. És volt nekik három fiuk. Boldogan éltek, semmire nem volt gondjuk. Azazhogy egy gondjuk mégis volt: az öreg király látása annyira megromlott, hogy a feleségét is, a fiait is csak hangjukról ismerte föl. Hogy a miniszterekről meg más idegenekről ne is beszéljünk.
Egy szép napon azután az öreg király olyasmit hallott egy idegen ország nagykövetétől, ami reménykedéssel töltötte el. Azt remélte ugyanis, hogy visszanyeri ifjúkori éles látását. Behívta hát a fiait, és így szólt hozzájuk:
- A nagykövet úrtól azt hallottam, hogy a szomszéd országban van egy csodatevő kút; aki megmossa vizében a szemét, az úgy fog látni, mint tizenöt esztendős korában. Azt a kutat Aranyhajú őrzi, a szépséges hercegnő. Amelyikőtök hoz nekem abból a csodás vízből, az lesz az utódom a trónon.
A legidősebb fiú vállalkozott elsőnek, hogy elmegy azért a csodatevő vízért. Az öreg király építtetett neki egy gyors járatú hajót - mert abba az országba tengeren lehetett a legkényel­me­sebben és leggyorsabban eljutni. A legidősebb fiú útnak is indult jókor hajnalban. Alkonyatkor kikötött egy szigeten, partra szállt, és bement a kikötő közelében levő vendégfogadóba. Vacsorát rendelt, hozzá egy üveg bort is. Jól érezte magát, és úgy határozott, hogy csak reggel megy vissza a hajóra, az éjszakát a fogadóban tölti. Szobát rendelt hát a fogadóban, és éppen indult a szobájába, amikor a fogadósné odalépett hozzá.
- Nincs kedve kártyázni, hercegem? - kérdezte a termetes asszonyság.
- Nem bánom, kártyázzunk - állt rá a herceg.
Kártyáztak is majdnem hajnalig, annyira belemelegedtek. A legidősebb fiú elvesztette minden pénzét, aztán a hajóját is. A fogadósné végül elnyerte tőle még a ruháját is. A hercegnek szégyen­szemre meztelenül kellett szobájában rostokolnia. Ki sem mozdulhatott.
Hét nap telt el a legidősebb fiú elindulása óta. Az öreg király már nyugtalankodott; attól tar­tott, hogy valami baj érte a fiát. A hetedik nap estéjén hívatta két otthon maradt fiát, és meg­kérdezte tőlük, hogy melyikük vállalkozna az útra. A középső fiú vállalkozott. Az is kapott egy gyors járatú hajót, el is indult kora hajnalban. Alkonyatkor ő is odaért a szigethez; látja, hogy a bátyja hajója ott horgonyoz a kikötőben. Ő is horgonyt vetett. Partra szállt, bement a fogadóba, ahol pontosan ugyanazt csinálta, amit a bátyja, vagyis evett-ivott, azután szobát nyittatott. És pontosan úgy járt, mint a bátyja: a fogadósné tőle is elnyert mindent, pénzt, hajót, ruhát. Most már a középső fiú is rostokolhatott a szobában. Meztelenül nem mehetett sehova.
Eltelt két hét, és akkor az öreg király látta, hogy a középső fiú sem jutott el oda, ahova kellett volna. Hívatta a legkisebb fiút. Az öreg királyné féltette a legkisebbik fiát, nem akarta engedni, de az öreg király erősködött, hogy mehet nyugodtan, nem kisgyerek már. Meg aztán a fiúnak is mehetnékje volt. Ő is kapott hát egy gyors járatú hajót, és ő is elérkezett alkonyatkor a szigethez. Látja, hogy mindkét bátyjának a hajója ott horgonyoz a kikötőben egymás mellett. Ő is horgonyt vetett. Bement a vendégfogadóba, és vacsorát rendelt, később szobát is.
- Nincs kedve kártyázni, kis hercegem? - kérdezte tőle a fogadósné, amikor éppen indult a szobájába, hogy lefeküdjön.
- Nem bánom, játszhatunk egy-két játszmát - egyezett bele a legkisebb fiú.
Hajnalig verték a lapot, annyira belemelegedtek. De most megfordult a szerencse: a fogadósné mindenét elvesztette, még a fogadóját is. A legkisebb fiú meg ráadásul visszanyerte a két hajót is, sőt - utolsó tétként - két bátyját is ruhástul.
Már fölkelt a nap, amikor fölment a két bátyjához. Ott ücsörögtek meztelenül a szobában. Megörültek nagyon az öccsüknek, mert úgy gondolták, elérkezett szabadulásuk órája.
- Látom, jó egészségben vagytok. Hát csak ücsörögjetek még itt egy darabig. Most elmegyek a csodatevő vízért. Visszafelé majd fölveszlek benneteket, és együtt megyünk haza. Addig persze a ruhátokat sem kapjátok vissza. Na, jó egészséget!
Azzal elment. A két idősebb fiú meg mérgelődött, mert nagyon unatkoztak. Sehova nem mehettek, csak az ablakon bámészkodhattak kifelé. Ez volt az egyetlen szórakozásuk, ez pedig nem sok.
A legfiatalabb fiú ismét hajóra szállt, és hét nap múlva kikötött nem messze az Aranyhajú székvárosától. Azazhogy csak látszatra nem volt messze, mert az irdatlan hegy túlsó oldalára kellett mennie. Vásárolt a kikötőben egy lovat, és hétnapi lovaglás, kapaszkodás után meg is érkezett az Aranyhajú székvárosába. Éppen delet ütöttek a toronyórák, amikor odaért. Csodál­kozva látta, hogy a városban mindenki alszik, még az állatok is. Igaz, hogy rekkenő hőség volt, és olyankor ember-állat szívesen szundikál a hűvösön.
A legkisebb fiú, mikor kicsodálkozta magát, egyenesen az Aranyhajú palotája felé vette az útját. Baj nélkül bejutott, és Aranyhajút meg is találta a hálószobájában. Édesdeden aludt. Nem ébredt föl az ajtónyitásra. A legkisebb fiú odalépett az ágyához, megsimogatta a herceg­nő szép aranyhaját, meg is csókolgatta. Azután körülnézett a szobában. Az asztalon látott egy ropogósra sült cipót. És mert éhes volt, szelt belőle. Meg is ette jóízűen. Akkor vette csak észre, hogy a cipó sértetlen volt: mintha nem is szelt volna belőle. Erre vágott még egy karéj kenyeret, de a cipó éppolyan egész volt, mint annak előtte. Akkor jót húzott az asztalon levő üvegből. Finom bor volt benne. Azt hitte, hogy legalább a felét kiitta. Mégis, mikor visszatette az asztalra, akkor látta, hogy az üveg tele van. Egy ujjnyi sem hiányzott belőle.
„Hát jó. Ez nagyon jó. Úgyis eleget mászkálok erre-arra, nem árt, ha van ilyen elfogyhatatlan cipóm meg ilyen kifogyhatatlan borosüvegem” - gondolta magában, és berakta a tarisznyájába a cipót is, a borosüveget is. Még egyszer megcsókolgatta az alvó Aranyhajút, és kiment a szobából. Lement a palota kertjébe, a kert közepében is a csodatevő kúthoz. Ott telemerítette kulacsát a csodatevő vízzel, a kút káváján szundikáló kőszáli sasnak pedig kihúzta egy szárny­tollát. Gondolta, jó lesz valamire.
Azzal fölült a lovára, és kocogott vissza a magas hegyen át a kikötőbe. Ismét hét napig tartott az út. Most jó szolgálatot tett neki az elfogyhatatlan cipó meg a kifogyhatatlan borosüveg. A kikötőben hajóra szállt, és hét nap múlva megérkezett a fogadóba, ahol két bátyja rostokolt meztelenül.
- Itt a ruhátok, indulhatunk - szólt hozzájuk.
- Aztán sikerült-e az utad? - kérdezte a legidősebb fiú a legkisebbtől.
- Sikerrel jártam - válaszolta a legkisebb.
- Vagyis megszerezted a csodatevő vizet? - faggatta a középső is.
- Meg - volt a szófukar válasz.
- Nem vagy valami beszédes, hallod-e! - mérgelődött meg a legidősebb.
Elég az hozzá, addig faggatták-nyaggatták, hogy a legfiatalabb fiú mindent elmondott nekik apróra; azt is, hogyan aludt Aranyhajú, hogyan merítette tele a kulacsát. Csak azt nem mondta, hogy meg is csókolgatta Aranyhajút.
A legkisebb fiú hajójára szálltak mind a hárman, a másik két hajót pedig egy-egy tisztjükre bízták.
A legidősebb fiú - egy óvatlan pillanatban - a legkisebb fiú kulacsából átöntötte a csodatevő vizet a magáéba, amazt pedig tengervízzel töltötte tele.
- Na, melyikőtök hozta meg a csodatevő vizet? - kérdezte tőlük az öreg király, amikor be­léptek a trónterembe.
- Én - válaszolt a kérdésre a legkisebb.
- Akkor mindjárt ki is próbáljuk - örült meg a király.
A szolgák kis aranytálat tettek az öreg király elé, a legkisebb fiú pedig beleöntötte a tálba kulacsának tartalmát. Azt hitte persze, hogy a csodatevő víz van a kulacsában.
Az öreg király megmosta a vízben a szemét, azaz csak mosta volna, mert alig ért hozzá az első csöpp tengervíz, fölüvöltött fájdalmában. A tengervíz - biztosan tudjátok - annyira sós, hogy majdnem kicsípte a szemét. Megmérgelődött nagyon az öreg király. Megparancsolta a szol­gáknak, hogy kötözzék meg a haszontalant. Az erdészének pedig azt parancsolta, hogy vigye ki a fiút az erdőbe, és pusztítsa el. A szívét pedig mutassa meg neki, az öreg királynak. Így bűn­hődjék az, aki hálátlanul az apja szeme világát veszélyeztette.
Akkor előállt a legöregebb fiú, és elővette a maga kulacsát. Tudjátok, hogy abban volt az igazi csodatevő víz. Az öreg király megmosta benne a szemét, és valóban újra tisztán látott. Olyan élesen, mint tizenöt esztendős korában.
A legkisebb fiú pedig elindult az erdő felé, mögötte a puskás erdész.
Az erdész azonban sajnálta a fiút, nem akarta lelőni. Pedig a fiú maga is biztatta. Annyira el volt keseredve, hogy nem bánta volna a halált sem. De az erdész inkább lőtt egy nyulat, annak vette ki a szívét, s azt mutatta meg az öreg királynak.
A legkisebb fiú nekivágott az erdőnek. Estére ki is ért belőle, és az erdő széléről látta, hogy nem messzire egy város van. Begyalogolt a városba, és betért egy vendéglőbe, ahol jól be­vacso­rázott. Vacsora után bort kért, de a vendéglős azt mondta, hogy évek óta nem tudnak borhoz jutni, sajnos, nem tud adni. Akkor a fiú elővette tarisznyáját, elővette a kifogyhatatlan borosüveget, és töltött a poharába. A vendéglősnek nagyon megtetszett a furcsa borosüveg, és mindenképpen meg akarta vásárolni tőle. De hát nem volt eladó.
Hajnalban megint továbbindult. Estére kelve egy másik nagy városba ért. Ott is bement egy vendéglőbe. Vacsorát kért, de kenyeret nem kapott az ennivalóhoz.
- Hogyhogy? Nincs kenyere, vendéglős úr? - kérdezte a fiú.
- Sajnos, uram, nincs. Évek óta nincs kenyerünk - válaszolt a vendéglős.
Akkor a fiú elővette az elfogyhatatlan cipót, szelt belőle egy karéjt, és jóízűen bevacsorázott. A vendéglősnek nagyon megtetszett a csodálatos cipó, és mindenáron meg akarta venni a fiútól. De hát nem volt eladó.
Hajnalban továbbindult, és estére elérkezett egy másik király országába, pontosabban a király székhelyére. Szolgálatra jelentkezett a királynál. El is szegődtették. Mindenki szerette, mert szerény volt, és szorgalmasan dolgozott.
Egy szép napon Aranyhajú valamiképpen rájött arra, hogy valaki egy kulacsnyi vizet mert ki a csodatevő kútjából. Úgy látta, hogy kevesebb víz van benne, mint szokott. Jó szeme lehetett. Bosszankodott, hogy így meglopták. Üzent hát az öreg királynak, hogy küldje el hozzá azt, aki vitt a csodatevő vízből. Mert sejtette, hogy csak az öreg király embere lehetett. Hallotta ugyanis, hogy az öreg király látása megjavult. Az üzenetben az is benne volt, ha az öreg király nem küldené a vízlopót hozzá, akkor háborút indít ellene.
Az öreg király nem akart háborút, ezért elküldte Aranyhajúhoz a legidősebb fiát. Az el is hajózott addig a kikötőig, onnan pedig gyalog mászott át a nagy hegyen. Hét hétig tartott az útja, közben majd éhen veszett, majd szomjan halt. De végre megérkezett.
- Te vittél a kutamból vizet? - kérdezte bosszúsan Aranyhajú.
- Én - válaszolta a legöregebb fiú.
- Hát akkor mondd el, hogyan volt, mint volt, mit láttál, amikor itt jártál - biztatta Aranyhajú.
- Te aludtál, az asztalon meg volt egy cipó meg egy üveg bor - kezdte a fiú.
- Elvitted a cipót meg az üveget? Megcsókoltál, amikor aludtam? - kérdezte Aranyhajú.
- Nem vittem el sem a cipót, sem az üveget. Téged sem csókoltalak meg - mondta a fiú szem­rebbenés nélkül.
- Hát akkor hazudsz. Nem te jártál itt. Mondd meg apádnak, hogy földúlom az országát, ha nem küldi ide azt, aki elvitte a vizet.
A legöregebb fiú kínos-keservesen hazaért. Sokáig tartott az útja. Otthon is hímezett-hámo­zott; sehogyan sem akaródzott neki megmondani az igazat.
Akkor a középső fiú bevallotta az öreg királynak, hogy milyen álnok módon jártak el leg­kisebb öccsükkel szemben. Megszomorodott nagyon az öreg király, hogy ártatlanul megölette a legkisebb fiát, és rettegve várta Aranyhajú hadseregének támadását.
Az erdész, akinek meg kellett volna ölnie a legkisebb fiút, akkor előállt, hogy ő bizony életben hagyta.
A legkisebb fiúnak a fülébe jutott, mi történt odahaza, és milyen veszedelem fenyegeti apja országát. Kapta magát, és elment Aranyhajúhoz. Abból az országból hamarabb és könnyebben oda lehetett jutni. Hajnalban indult, estére már ott is volt.
- Én loptam el a csodatevő kútból a kulacsnyi vizet - mondta a legkisebb fiú, miután illendően köszöntötte Aranyhajút.
- Hát akkor mondd el, hogyan történt, miket láttál - biztatta Aranyhajú.
A fiú apróra elmondott mindent. Azt is, hogy magával vitte a cipót meg a borosüveget, azt is, hogy megcsókolgatta az alvó Aranyhajút, azt is, hogy egy tollat kitépett a szundikáló kőszáli sas szárnyából. Meg is mutatta Aranyhajúnak a cipót is, a borosüveget is, a szárnytollat is.
- Te voltál. Bebizonyítottad. Nos, ha akkor meg mertél csókolni, most sem kell félned. Csókolj meg - biztatta mosolyogva Aranyhajú.
Összeölelkeztek, összecsókolóztak, és elhatározták, hogy összeházasodnak. Gyorsan el is küldték a meghívókat az öreg királynak meg az öreg királynénak. Más országok uralkodóinak, főembereinek is küldtek meghívót. Csak a két bátynak nem küldtek, mert azokat Aranyhajú látni sem akarta. A legkisebb fiú nem is nagyon bánta.
Hét országra szóló lakodalmat ültek. Vigadoztak, örvendeztek, és ma is élnek, ha meg nem haltak.