Mikor volt,
mikor nem volt - volt valamikor a föld kellős közepében egy cserfa, olyan
magas, hogy a teteje az eget verte. Ennek a fának a legfelső ágán ült egy ősz
öregember; akinek a szakálla a földet verte. Ez mondta nekem ezt a mesét,
hallgassátok meg.
Hol volt,
hol nem volt, de valahol mégis volt, volt egyszer egy király, s annak három
szép dali fia. Azt mondja egyszer a király a fiainak:
- No, édes
fiaim, ti már meg is házasodhatnátok, mind a hárman jól kinőttetek az isten
markából.
- Hiszen mi
meg is házasodnánk - mondták a fiúk -, de hol találjunk hozzánk illőt?
- Ezen én is
sokat gondolkoztam - mondta a király -, mert sem keletre, sem nyugatra, sem
északra, sem délre, ahány ország vagyon, egyben sincs olyan királykisasszony,
aki hozzátok illő volna.
Gondolja a
király, összehívatja a tanácsosait, hátha azok kitalálnak valamit. Mindjárt
összehívatja, ahány bölcs ember van az országban, összeülnek, tanakodnak ezek,
s azt határozzák, hogy a három királyfinak csináltassanak három nyilat s három
nyílvesszőt, álljanak ki az udvar közepére, onnét lőjék ki a nyílvesszőket, s
amely országnak a földjén leesnek, ki-ki abból az országból vegyen feleséget.
Megcsináltatják
a három nyilat s nyílvesszőt, a királyfik ki is lövik hárman háromfelé, aztán
elindultak a lövés irányában. A két idősebb fiúnak jó szerencséje volt, mert
azoknak hét nap s hét éjjel sem kellett menni, megtalálták a nyílvesszőjüket,
az egyik egy, a másik más király udvarában, leányt is találtak szemrevalót, feleségül
is vették, nagy lakodalmat is csaptak, s még tán ma is lakodalmaznak, ha meg
nem haltak.
Hej, hanem a
legkisebb bezzeg szerencsétlen csillag alatt született! Ment, mendegélt
erdőkön, mezőkön, folyóvizeken által, de csak nem talált a nyílvesszejére. A
hetedik nap már éppen vissza akart fordulni, mikor az Óperenciás-tenger
partjára ért, s hát mit látnak szemei! A tengernek közepén van egy szép zöld
sziget, s annak a szigetnek épp a kellős közepén van az ő nyílvesszeje. Búsult
szegény királyfi, tűnődött magában, még a könnye is kicsordult.
Hát ő most
hogy tudjon odajutni, ahol a nyílvesszeje van?
Amint így
tűnődnék magában, csak kiugrik a tengerből egy csúnya varas béka, s kérdi tőle:
- Mi bajod,
te királyfi, miért adtad búnak árva fejedet?
Ránéz a királyfi:
- Hát te
honnét tudod, hogy én királyfi vagyok?
Mondja a
béka:
- Nemcsak
azt tudom, hogy királyfi vagy, hanem azt is tudom, hogy mi a bajod. Ugye,
szeretnél átalmenni a szigetre, hogy visszahozzad a nyílvessződet? No, ne
búsulj, én átalhozom neked, de csak azzal a feltétellel, ha feleségül veszel
engem.
Nagyot
kacagott a királyfi:
- Mit
beszélsz te? Hogy én téged feleségül vegyelek?!
- Hát jól
van - mondja a béka -, ne végy feleségül, menj, s keresd tovább a
nyílvessződet.
Mit gondolt,
mit nem a királyfi, azt mondja a békának:
- No, te
istennek förtelmes állatja, úgyis el vagyok keseredve, feleségül veszlek.
Azzal felült
a lovára, maga elé ültette a békát, s indult vele hazafelé az apja udvarába.
Útközben elesteledtek egy erdőben, s ott megháltak, de a királyfi csak azt
várta, hogy a béka elaludjék, fölkapott a lovára, s úgy otthagyta, mintha ott
se lett volna. Vágtatott, mint a szél, a szélnél is sebesebben, s örült, hogy
megszabadult ettől a förtelmes állattól.
Az ám, ahogy
visszanéz véletlenül, mit lát? Ott ül a béka a lovának a farán!
- Ugye, meg
akartál szökni tőlem? - mondta a béka. - De megállj, ezt még megkeserülöd!
Hej, búnak
ereszkedett a szegény királyfi! Mit tudjon csinálni? Megpróbálta másik éjjel,
harmadik éjjel, ha valamiképpen meg tudna szabadulni a békától, de mikor azt
hitte, hogy hetvenhét mérföldre van tőle, ahogy hátranézett, ott ült a béka a
lovának a farán, s megfenyegette őt másodszor is, harmadszor is:
- Megállj,
királyfi, ezt te még megkeserülöd!
Mit volt,
mit nem tenni, haza kellett vinni a békát. Otthon még mindig lakodalmaztak a
bátyjai, folyt a dínomdánom. Bemegy a palotába, s kérdi tőle az apja, kérdik a
bátyjai:
- No, fiú,
hoztál-e feleséget, hol van, merre van?
Mondja a
királyfi nagy búsan:
- Menjetek
ki az udvarra, s nézzétek meg!
Kimennek
mind az udvarra, de ott bizony nem láttak semmiféle asszonyi állatot.
Kérdik tőle
ismét:
- Hát hol az
asszony?
- Itt van
ni! - mondja a királyfi. - Ott ül a lovamon.
Haj, szörnyű
haragra gerjedt a király! Hogy őt így megcsúfolta az ő legkisebb fia! Kitagadta
a királyságból, ki az országból, ki mindenéből, azt mondta neki: fel is út, le
is út, többet ne lássa.
Felült a
királyfi a lovára, s keserves könnyhullatások közt elindult az apja udvarából.
S az a csúf, fertelmes állat ott ült, üldögélt szépen a háta megett, nem szólt
egy szót sem.
Ment,
mendegélt a királyfi hetedhét ország ellen, s egyszer úgy estefelé egy rengeteg
erdőbe ért. Annak az erdőnek a közepén volt egy szép tisztás. Ottan megállott,
a lovát belecsapta a fűbe, maga pedig leheveredett egy fa alá, s elaludt.
Hanem
reggel, amikor felébredt, szeme-szája tátva maradt a nagy álmélkodástól. Egy
olyan palotában ébredett fel, hogy annak minden szege-köve gyémánt volt, s
abból a fertelmes csúf békából olyan gyönyörűséges szép asszony lett, hogy a
napra lehetett nézni, de rá nem.
Bezzeg, hogy
megváltozott most egyszerre a királyfi kedve, bezzeg, hogy megváltozott most a
szíve indulatja, szép gyöngén megfogta a felesége kezét, s azt mondta:
- Te az
enyém, én a tied, ásó-kapa s a nagyharang válasszon el minket!
Mosolygott a
szép asszony, ő is azt mondta:
- Ásó-kapa s
a nagyharang válasszon el minket!
Hanem azért
azt gondolta magában: "Megállj, mégis megbüntetlek azért, hogy háromszor
elhagytál engem!"
Telt-múlt az
idő. Éltek egymással nagy békességben, de az asszony sokszor el-elszomorodott,
mert szerette az urát, de nem tudta felejteni, hogy háromszor elhagyta.
Észrevette a
királyfi, hogy a felesége mindig szomorkodik, meg is kérdezte egyszer:
- Talán
bizony nem is szeretsz, feleség, hogy mindig szomorkodol?
Azt mondja
az asszony:
- De bizony
szeretlek, édes férjemuram, hanem azt nem tudom elfelejteni, hogy egyszer olyan
erősen gyűlöltél. Látod, uram, látod, nem voltam én mindig olyan förtelmes
állat, mint amikor először láttál engem. Tündérkirály leánya voltam. Sok embert
megvarázsoltam, csak meggondoltam valamit, már meg is csináltam. De egyszer
mégis megjártam. Feleségül akart venni egy lidérc, s hogy nem mentem hozzá,
békának varázsolt, s arra ítélt, hogy békának maradjak, amíg olyan királyfival
nem találkozom, aki nyílvesszővel keres magának feleséget.
- Hej, ha én
ezt tudtam volna, lelkem feleségem! - mondta a királyfi - bizony, nem
szomorítom meg a szívedet!
A szép
asszony csak mosolygott, nem szólt semmit, de most is azt gondolta magában:
"Azért mégsem felejtem el, hogy amikor béka voltam, megvetettél."
Aközben
hírül vitték az öreg királynak, hogy van az országában egy olyan fényes ragyogó
vár, hogy az övé leülhet mellette. Hírül vitték azt is, hogy a kitagadott fia
építtette azt a ragyogó várat. Azt hitte az öreg király, hogy bizonyosan az ő
bosszúságára építtette a várat az a kitagadott fiú. Mindjárt üzent neki, hogy
kitakarodjék az országából, mert különben így meg úgy.
Megszomorodott
a királyfi, de a felesége azt mondta, hogy egy tapodtat se menjenek. Majd
eligazít ő mindent annak rendje-módja szerint. Visszaüzent az öreg királynak:
hát jöjjön ide, s kergesse ki, ha van szíve hozzá.
No bizony,
az öreg király nem is várt második üzenetet: indult még aznap, akkora sereggel,
hogy a föld rengett alatta. De a szép asszony sem dugta össze a kezét. Nemhiába
volt tündérkirály leánya, egy minutára annyi katonát varázsolt elő, hogy az ég
is elfeketedett belé. Úgy széjjelverte az öreg király seregét, hogy hírmondónak
sem maradott abból. Csak az öreg királynak s a két idősebb fiának hagyták meg
az életét: hadd menjenek haza isten hírével, de aztán őket többé meg ne
háborítsák.
Hát ez így
volt, ahogy volt, aztán telt-múlt az idő, eltelt egy esztendő, két esztendő, s
élt a fiatal pár nagy békességben. Hanem a szép asszonynak még mindig nem ment
ki a fejéből, hogy a királyfi csak akkor szerette meg, amikor szépséges szép
leány lett belőle, de bezzeg, mikor béka volt, irtózott tőle, el is akarta
hagyni, pedig segített rajta. Azt mondta egyszer az urának:
- No, lelkem
uram, emlékszel-e, hogy mikor feleségül vettél, megesküdtél nekem, s utánam
mondottad, hogy ásó-kapa s a nagyharang válasszon el minket?
Azt mondta a
királyfi:
- Emlékszem,
emlékszem, lelkem feleségem.
- Hát arra
emlékszel-e, hogy háromszor akartál megszökni tőlem?
- Arra is
emlékszem, nem is tagadom, lelkem feleségem.
- No bizony,
ha emlékszel is, s nem is tagadod, most én is elhagylak téged. Nesze, adok egy
gyűrűt emlékül, s isten áldjon.
Eleget
istenkedett a királyfi, hogy ne hagyja el, ne bolondozzék, ami elmúlt, elmúlt,
felejtse el: a szép asszony nem hallgatott rá, csak kikerült-fordult az ajtón,
s úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
Búsult a
szegény királyfi, hogyne búsult volna! Még csak most volt igazi világ árvája.
Sem apja, sem anyja, sem felesége, sem országa, sem hazája! Meghiszem azt!
Reggelre még az a szép ragyogó vára sem volt, mert - halljatok csudát! - ott
ébredt fel a rengeteg erdő közepén, azon a tisztáson, hol akkor éjjel megháltak
volt, amikor az apja világgá kergette. Ott legelészett a lova is még a jó kövér
fűben.
- No, édes
lovam - mondta nagy búsan -, összekerültünk megint, most mehetünk ismét
világgá.
Felült a
lovára, s ment, amerre a szeme látott. Ment hegyeken, völgyeken, erdőkön,
mezőkön átal, ha valahol szolgálatot találna. Addig ment, mendegélt, míg
rengeteg erdőben egy malom elé értek. Bemegy a malomba, s köszön a molnárnak,
akinek olyan fehér volt a haja, mint a búzaliszt:
- Adjon
isten jó napot, molnár gazda!
- Adj'
isten, öcsém! Hol jársz itt, ahol a madár sem jár?
- Én bizony
szolgálatot keresek, bátyámuram, ha találnék.
- No bizony,
ha igen, állj be hozzám molnárlegénynek. Nekem sem gyermekem, sem senkim a
világon: ha jól viseled magadat, neked hagyom a malmomat s minden gazdaságomat.
Kezet
csaptak, áldomást ittak, s a királyfi ott maradt a malomban. Ügyes legény volt,
hamar kitanulta a molnárságot, de nem tudta elgondolni, hogy miféle malomba
került, mert őrlenivaló volt mindig, hanem sem azt nem látta, hogy ki hoz
őrlenivalót, sem azt, hogy ki viszi el a lisztet.
Meg is
kérdezte egyszer az öregtől:
- Ugyan
bizony, bátyámuram, hogy kerül ide a sok őrlenivaló, s ki viszi el innét, hogy
én azt sohasem látom?
- Hej,
öcsém, azt mindig éjjel hozza egy griffmadár, s éjjel is viszi el, amikor te
alszol.
- Hát aztán
hová viszi?
- Hm, öcsém,
a királynénak viszi egyenest. Ide nem messze van egy kőszikla, annak a
tetejében egy ragyogó fényes vár. Abban lakik a mi királynénk szomorú
özvegységben.
Hiszen a
királyfinak sem kellett egyéb. Nem feküdt le este, s éjfélkor, ahogy jött a
griffmadár a lisztért, belebújt egy liszteszsákba, s a griffmadár a többi zsák
közt vitte őt is a királyné várába. Ott, amikor kioldották a zsákokat, kiugrott
nagy lisztesen, hogy a szegény kenyérsütőt majd kitörte a "rossz".
- Ne félj -
szólt a királyfi -, nem vagyok kísértet. A malomból jöttem, hogy itt keressek
szolgálatot.
- Jól van -
mondta a sütőmester -, éppen szükség van sütőinasra, felfogadlak annak.
Hát bezzeg a
királyfi kitanulta a sütőmesterséget is. Eleinte csak fekete kenyeret süttettek
vele, de sütött aztán fehér cipót is, szép piros ropogóst. Hanem a királynét
még egyszer sem láthatta, pedig amiatt jött ide.
Hetek
múltak, hónapok múltak, s ím, egyszer, amint kitekint a sütő ablakán, látja,
hogy éppen az ablak előtt sétál el egy szépséges szép asszony, éppen az ő
felesége! Hej, istenem, nem találta a helyit. Mit csináljon, hogy kerüljön a
felesége színe elé? Gondolt ide, gondolt oda, ő bizony azt gondolta, hogy a
gyűrűt belekeveri egy cipóba, s majd megtudja erről a felesége, hogy itt van.
Nem sokat teketóriázott: belekeverte a gyűrűt a tésztába, és sütött ebből olyan
ropogós piros cipót, hogy még a sütőmesternek is tátva maradt a szája. Vitték
is mindjárt a királyné asztalára. Ott az inas felvágja a cipót, s hát kigurul
belőle egy gyűrű! Fölkapja az inas a gyűrűt, s jelenti a királynénak, hogy mi
történt. Nézi, nézi a királyné, s a színében csak hol elhalványodik, hol
kipirosodik. Hívatja a sütőmestert:
- Ki sütötte
ezt a cipót?
Mondja a
sütőmester:
- A
sütőinas, felséges királyné.
- Küldje ide
mindjárt.
Küldik a
sütőinast, be is megy nagy lisztesen, de bezzeg nem nézte a királyné:
lisztes-e, nem-e, a nyakába borult. Még aznap nagy lakodalmat csaptak, de
olyant, hogy hét országra ment a híre.
Én is ott
voltam, a griffmadáron mentem fel, s feneketlen kancsóból ittam a bort.
Hazafelé adtak egy lovat, akinek tök volt a feje, viasz a dereka, kender a
farka, kóró a lába, acél a patkója. Ahogy a földre ért, megbotlott a lovam egy
békasóba, szikrát vetett a patkó, tüzet fogott a kender, elégett a kóró,
elolvadt a viasz, leesett a tök, s hupp! - lepottyantam én is a földre, hogy
nagyot nyekkentem belé.
Itt a vége,
fuss el véle.