Apa, Anya és
a Kisfiú Amerikában élt - délen, ahol hosszú és meleg a nyár, hosszúak és
melegek a nyári esték -, erdők, mezők, földek között, egy magányos, nagy
tanyaházban.
- Mesélj! -
kérte a Kisfiú mindennap Anyát és Anya mesélt is, késő szürkületig, míg csak
Apa haza nem érkezett.
Hanem egy
napon így szólt Anya:
- Nem tudok
több mesét. Amit tudtam, már mind elmondtam.
- De azért
mégis mesélj! - felelte a Kisfiú.
- Igazán nem
jut az eszembe semmi, nagyon sajnálom - rázta a fejét Anya. - Miért nem játszol
inkább valamit?
Alig egy-két
család lakott a környéken, azok sem valami közel. De nem az volt a baj, hogy
messze laktak, hanem az, hogy az egyiknek túl kicsi volt a gyereke, a másiknak
túl nagy: játszópajtásnak egy sem való.
- Miért nem
játszol valamit? - kérdezte még egyszer Anya.
- Nekem sem
jut az eszembe semmi - mondta a Kisfiú. - Mesélj!
- Még a
vacsora sincs kész - magyarázta Anya. - Sok dolgom van.
- Csak a
kezeddel főzöl - mondta a Kisfiú. - A szájaddal azért mesélhetsz.
- Ebben
igazad van - felelte Anya. - De hát mit csináljak? Kifogytam a meséből.
Hanem
egyszerre eszébe jutott valami:
- Tudod mit?
Menj el Rémusz bácsihoz. Ha szépen megkéred, talán mond neked egy mesét.
- Rémusz
bácsi tud mesélni? - kérdezte a Kisfiú.
Egy kicsit
csodálkozott, mert eddig Anya mindig egészen másért küldte az öreg négerhez.
Például hogy jöjjön, foldozza meg a tetőt, amelyről a szél letépte a zsindelyt.
Vagy hogy tapassza ki a kályhát. Vagy hogy seperje ki az istállót. Favágáshoz
is értett Rémusz bácsi, cipőjavításhoz is, asztalossághoz is - de hogy
meséléshez is ért, erről most hallott először a Kisfiú.
Ezért
kérdezte meglepetten:
- Rémusz
bácsi tud mesélni?
- De még
mennyire! - válaszolta Anya. - Nekem is ő mesélt, valamikor régen.
- Jó -
mondta a Kisfiú. - Akkor megyek.
Nem kellett
messzire mennie, csak éppen ki a kertből, azután jobbra, a pajta mellett le a
dűlőútra, és már ott is volt.
Rémusz bácsi
egy kis deszkakunyhóban lakott. Az ajtó megcsikordult, amikor a Kisfiú
belépett.
- Nicsak! - mondta
Rémusz bácsi. - Te vagy az?
- Én -
felelte a Kisfiú.
Rémusz bácsi
egy padon ült a szoba közepén, ott tett-vett, valami szerszámmal a kezében.
Arca, keze, de még a kopasz fejebúbja is mind fekete volt, csak a rövid
szakálla meg a tarkóján göndörödő kevéske haja volt fehér. Az orrán drótkeretes
pápaszemet viselt.
- Mi
kellene? - kérdezte Rémusz bácsi.
- Mesélj! -
mondta a Kisfiú.
- Mit
csináljak? - ráncolta a homlokát az öreg.
Sokan jártak
hozzá, messze földről is. Az egyik arra kérte, hogy patkolja meg a lovát, a
másik, hogy faragjon új szárat a pipájához, a harmadik, hogy ajánljon
gyógyfüvet kólika ellen - de arra, hogy meséljen, emberemlékezet óta nem kérte
senki.
- Hát ez meg
hogy jutott az eszedbe? - vallatta Rémusz bácsi a kisfiút. - Ki mondta, hogy én
mesélni tudok?
- Anya -
felelte a Kisfiú. - Azt mondta, hogy neki is meséltél, valamikor régen.
- Anya! -
ismételte az öreg néger.
Levette a
szemüvegét, hunyorgatott. Valahová a távolba nézett, az ajtón keresztül,
amelyet a Kisfiú nyitva felejtett.
- Anya... -
mondta újra. - A kis Betty.
- A kis
Betty! - kiáltott fel a Kisfiú, és elnevette magát. - Kis Betty!
Nagyon
mulatságosnak találta, hogy Rémusz bácsi így nevezte Anyát. Eddig mindig csak
így emlegette: „Betty asszony”, mint a többi néger, aki megfordult a
tanyaházban. Az idegenek meg így szólították Anyát: „Asszonyom”, a gyerekek
pedig így: „Betty néni”.
- Amikor én
meséltem neki - mondta Rémusz bácsi -, akkor még mindenki így hívta: kis Betty.
A Kisfiú
persze mindig is tudta, hogy valaha régen Anya is gyerek volt, akkora, mint ő,
sőt még kisebb is, és mindenképpen gyengébb, hiszen lány volt.
De azért
csak most képzelte el igazán, hogy milyen lehetett kiskorában. Hosszú,
kibontott szőke haja volt, fehér vászonruhát viselt bizonyosan, és fűzős cipőt,
olyant, mint ő. Az ajtó megcsikordult, amikor belépett a kunyhóba; és akkor
ideállt a kis Betty, ugyanide, Rémusz bácsi elé, és megkérte, hogy meséljen
neki. „Jó, mesélek - mondta Rémusz bácsi a kis Bettynek. - Ülj oda a székre.”
- Jó,
mesélek - mondta Rémusz bácsi a Kisfiúnak. - Ülj oda a székre.
A Kisfiú
felkapaszkodott a magas székre, a lábát lógázta.
„Itt ült
Anya is - gondolta. - Itt ült a kis Betty, éppúgy, mint én most, és lógázta a
lábát.”
És akkor
hirtelen úgy érezte, hogy nagyon-nagyon szereti Anyát, nagyon-nagyon, és nem is
egészen úgy, mint eddig: úgy szereti, mintha a kistestvére volna, kibontott,
hosszú szőke hajjal, fehér vászonruhában, fűzős cipőben. És Rémusz bácsit is
nagyon-nagyon szereti, azért is, mert mindjárt mesélni fog neki (már hozzá is
készült, a szerszámot is letette a földre), és azért is, mert valamikor a kis
Bettynek mesélt.
- Miről
meséljek? - kérdezte Rémusz bácsi.
- Valamiről
- felelte a Kisfiú.
Rémusz bácsi
egy kicsit elgondolkozott.
- Meséljek a
rókáról meg a nyúlról? - kérdezte azután.
- A róka
megfogja a nyulat? - tudakolta óvatosan a Kisfiú. - Mert ha megfogja, akkor ne
arról mesélj.
- Hogy
megfogja-e? - szólt Rémusz bácsi. - Az nem olyan bizonyos!
- Persze -
mondta a Kisfiú. - Mert a nyúl gyorsabban szalad a rókánál.
- Az ám!
Csakhogy a róka meg nagyon ravasz.
- Hát mégis
megfogja? - kérdezte a Kisfiú.
- Mondtam
már, hogy az nem olyan bizonyos. Mert van olyan nyúl, amelyik még a rókánál is
okosabb.
A Kisfiú
hátradőlt a széken.
- Arról
mesélj - mondta. - Arról az okos nyúlról.
- Meg a
ravasz rókáról - tette hozzá Rémusz bácsi. - Meg a szurokbabáról.
-
Szurokbaba? - érdeklődött a Kisfiú. - Hát az micsoda?
- Mindjárt
megtudod - felelte Rémusz bácsi. - Figyelj csak!