Lusta volt Henrik, kegyetlenül lusta. Nem volt a
világon semmi egyéb dolga, mint a kecskét legeltetni, mégis keserves
sóhajtozással tért haza esténként a munkájából.
- Nehéz sor ez! - nyögte. - Kínos törődés egy ilyen
kecskét évszámra kinn a mezőn őrizni késő őszig. Ha még leheveredhetnék, és
aludhatnék egyet az ember! De nem teheti, nyitva kell tartania a szemét, nehogy
a mihaszna jószág megrágja a fákat, elbitangoljon a kertekbe, vagy egyszerűen
világgá szaladjon! Hej-haj, meguntam én már ezt a nyomorult életet!
Nekiült, és töprengeni kezdett, hogyan rázhatná le
végre a válláról ez, az irgalmatlan nagy terhet. Sokáig emésztődött, sokáig
törte a fejét. Aztán mintha hirtelen hályog esett volna le a szeméről.
"Megvan! - csapott a homlokára. - Tudom már, mit
kell tennem! Elveszem a kövér Katát feleségül. Neki is van egy kecskéje, azt is
legeltetni kell; igazán mindegy, egyet hajt-e ki legelni vagy kettőt. Nekem
pedig nem kell tovább gyötrődnöm."
A szót nyomban tett követte; lusta Henrik
föltápászkodott, nagyot nyújtózott, és szép kényelmesen átballagott az utcán.
Nem kellett sokáig járnia: kövér Katáék éppen szemközt laktak. Bekopogtatott,
és megkérte a szülőktől a kedves leányzójuk kezét. Adták az öregek, hogyne
adták volna! Örültek, hogy végre megszabadulnak tőle.
Így hát a kövér Kata lusta Henrik felesége lett, és
minden áldott nap kihajtotta a két kecskét. Henrikre szép napok virradtak;
egyebet sem tett, mint a lustaságát pihente ki; ha a jobb fele elfáradt,
átfordult a bal oldalára, ha meg a háta kezdett bizseregni, fogta magát, hasra
feküdt. Hanem azért, hogy egészen be ne rozsdásodjanak a csontjai, néhanapján ő
is kiballagott a legelőre; leült az árnyékban, onnét nézte, hogyan legelteti
Kata a kecskét.
- Kell az embernek néha egy kis mozgás - mondogatta -,
jobban esik utána a pihenés.
Csakhogy kövér Katának nem nagyon tetszett ez a
beosztás, ő is jobban szerette a nyugalmat, mint a kecskepásztorkodást. Ezért
egy szép napon odaállt az ura elé, és azt mondta:
- Édes-kedves férjem, nem árulnád el nekem, miért
keserítjük meg mi ok nélkül az életünket, miért tesszük tönkre java
fiatalságunkat?
- Hát ezt hogyan érted? - hüledezett Henrik.
- Hát csak úgy kedves uram, hogy ez a két hitvány
kecske minden áldott reggel fölver bennünket a mekegésével! Nem volna jobb, ha
elcserélnénk őket? Beszéltem már a szomszéddal, szívesen adna értük egy kaptár
méhet. A méheket nem kell őrizni, nem kell napestig ide-oda terelni a legelőn;
kirakjuk a kast a ház mögé, és többé semmi gondunk: a méhek ki is repülnek,
haza is találnak maguktól, ráadásul meg mézet adnak, és nekünk mindezért a
kisujjunkat sem kell megmozdítanunk.
Henrik csak ámult-bámult a felesége nagy eszén.
- Ez aztán az okos asszonyhoz illő beszéd! - ismerte
el. - Igazad van; azonfölül a méz jobb is, táplálóbb is a kecsketejnél.
- Meg jobban el is áll! - tódította meg Kata az ura
szavát, s azon nyomban elcserélték a szomszéddal a két kecskét egy kaptár méhre.
Most már pihenhettek nyugodtan! A méhek kora reggeltől
késő estig szorgalmasan ki-be jártak a kasba, és úgy megrakták jóféle mézzel a
lépet, hogy őszre Henrik egy egész korsóval pergetett ki belőle.
De hova tegyék a korsót, hogy szem előtt is legyen,
meg kéznél is legyen? A hálókamrájuk falán volt egy deszkapolc, rövid tanakodás
után elhatározták, hogy ott fogják tartani a kincsüket. De Kata még így is
féltette.
- Hátha ellopják. Hátha kikezdik az egerek -
aggodalmaskodott.
Nyesett magának egy mogyorófavesszőt, megfaragta, maga
mellé tette az ágyába, hogy föl se kelljen kelnie érte, ha netalán úgy hozná a
sors, hogy valamiféle hívatlan vendéget kell elzavarnia.
Így aztán minden áldott nap délig heverésztek.
- Akit a nap korán lát, föleszi a kamráját - mondogatta
bölcsen Henrik.
- Úgy bizony! - hagyta rá Kata asszony. - Aztán
koldusbotra jut a szerencsétlen!
Hanem egyszer lusta Henrik észrevette, hogy amíg ő
szunyókál, kövér Kata titokban rájár a mézre. Azért hát egy szép napon, úgy
déltájban, mikor éppen a tollasbál fáradalmait pihenték ki, odaszólt az
asszonynak:
- Jobb lesz, ha elcseréljük azt a mézet egy lúdra meg
egy kislibára, mielőtt a korsó fenekére nézel!
- Jól van - mondta Kata -, de majd csak akkor, ha lesz
egy kisfiunk, aki vigyáz rájuk. Vagy talán én kínlódjam a libuskákkal, én
fecséreljem ilyen haszontalanságokra az időmet meg az erőmet?
- Azt hiszed, a gyerek majd odaáll neked libát őrizni?
- dünnyögte Henrik. - Hogyisne! Manapság nem engedelmeskedik ám már a
fiatalság! Mind a maga feje után jár, mind azt hiszi, okosabb a szüleinél.
- No, az enyém megadja az árát, ha nem hajt a
szavamra! - tüzeskedett Kata asszony. - Úgy elnáspángolom, hogy arról koldul.
Ide süss, Henrik - kiáltotta, és kikapta az ágyból a mogyoróvesszőt -, így
fogom elverni, ni!
Azzal egy nagyot suhintott, és puff! - éppen a
mézeskorsót találta el a polcon. A korsó a falhoz koccant, egyet-kettőt
billegett, aztán lepottyant a földre, és darabokra tört, a szép aranysárga méz
meg mind szétfolyt a padlón.
- No, a mi libánkat se kell többet őrizni - mormogta
Henrik. - Még szerencse, hogy nem a fejemre esett a korsó, legalább nem lett
ragacsos a hajam!
És mert az egyik cserépdarabon még látott valamicske
mézet, fölszedte, és elégedetten dünnyögte:
- Ne hagyjuk kárba veszni, ami még megmaradt, asszony!
Aztán, ha megettük, aludjunk egyet az ijedelemre; elég hosszú a nap, semmi kár
nem származik belőle, ha ma egy kicsit később kelünk fel.
- Jól beszélsz - mondta kövér Kata nyújtózkodva -, ami
késik, az nem múlik. Az ilyesmi úgy van, mint a csigával, amikor egyszer
lagziba hívták. Útnak is indult, de már csak a keresztelőre ért oda. Megijedt,
hogy elkésik, hát siettében felbukott a ház előtt a kerítésen. Erre azt mondta
magának: "Lassan járj, tovább érsz!"
Azzal befordultak a falnak, és aludtak tovább.