amelyben bemutatnak bennünket Micimackónak és a
méheknek,
mellékesen a könyv is elkezdődik
mellékesen a könyv is elkezdődik
Íme,
Medveczky Medve úr, amint bukdácsol lefelé a lépcsőn, kopogtatva feje búbjával,
kipp-kopp, minden lépcsőfokon egy koppanás. Előtte Róbert Gida, az ő gazdája.
Amennyire Micimackó értelme terjed, meg van győződve róla, hogy ez az egyetlen
módja a lépcsőn való közlekedésnek. Néha ugyan kétség fogja el, mintha lehetne
másképp is, de ezt csak akkor tudná megfontolni, ha egy pillanatra megállnának
a lépcsőn, és módjában volna fontolgatni. Talán akkor se.
Különben is
épp most ért le a lépcső aljára, és hajlandó nektek bemutatkozni:
- Micimackó.
Amikor először
hallottam a nevét, én is azt kérdeztem, amit ti akartok kérdezni: "Hát nem
fiú? Azt hittem, fiú."
- Én is azt
hittem - mondja Róbert Gida.
- De hát
akkor nem lehet Mici a neve! Mért hívod Micinek?
- Nem én
hívom...
- De hát azt
mondtad.
- Mert úgy
hívják. Nem érted, hogy úgy hívják?
- De igen,
hogyne - mondtam gyorsan, és remélem, hogy ti is befejezitek ezzel a
kérdezősködést, mert bővebb magyarázat nem áll rendelkezésre.
Egyébként
Micimackó néha játszani szeret, néha pedig leül szemben a kandallóval, és
ilyenkor mesélni kell neki.
- Mesélünk?
Micimackónak mesélj valami szépet - mondottad te.
-
Megpróbálhatom - mondottam én. - Milyen mesét szeret?
- Mesét
saját magáról. Ő már egy ilyen Mackó.
- Értem.
- De szépet!
- Majd
meglássuk - mondtam én.
- Hát lássuk...
Réges-régen,
valamikor az ősidőkben, de legalábbis múlt péntek előtt, Micimackó egy erdőben
élt, saját kunyhójában, Kovács János név alatt.
(Mi az, hogy
Kovács János név alatt? - kérdezi Róbert Gida.
- Ezt úgy
kell érteni, hogy ez a név állott az ajtaja fölött aranybetűkkel, és ő ott
lakott.
- Micimackó,
azt hiszem, nem tudta ezt eddig - mondja Róbert Gida.
- Most már
tudom - feleli egy dörmögő hang.
- Akkor
talán folytatom - jegyzem meg kissé sértődötten.)
- Egy napon,
mikor kint sétált az erdőben, egy tisztásra ért, és a tisztás közepén állt egy
jókora tölgy, és a tölgy koronájából hangos döngicsélés és zümmögés ütötte meg
a fülét.
Micimackó
letelepedett a fa alá; mancsai közé fogta a fejét, és gondolkozni kezdett.
Így kezdte:
"Ez a döngicsélés jelent valamit. Olyan nincs, hogy csak döngicsélés van
meg zümmögés, és az nem jelent semmit. Ha döngicsélés van meg zümmögés, akkor
ez azt jelenti, hogy valaki vagy valami döngicsél, illetve zümmög, és amennyire
az én műveltségem futja, az egyetlen elképzelhető ok, ami valakit
döngicsélésre, illetve zümmögésre indíthat, abban a tényben leli magyarázatát,
hogy az illető egy méhecske."
Azután még
hosszasan gondolkozott, és így fejezte be:
"Ami
pedig azt illeti, ha valaki már méh, ezt a minőségét arra szokta felhasználni,
hogy mézet készítsen."
Ezek után
felállt, és így szólt:
- A
mézkészítésnek pedig egyetlen értelmes okát és célját abban látom, hogy én a
mézet megegyem.
És már
kapaszkodott is a fára.
És
kapaszkodott, és kapaszkodott, és kapaszkodott, és miközben kapaszkodott, egy
kis dalt dúdolt csak úgy, saját magának.
Ez a kis dal
így hangzott:
Erdei körökben az a nézet,
hogy a medve szereti a mézet,
ez nem csak afféle szerény
vélemény,
ez tény, tény, tény.
hogy a medve szereti a mézet,
ez nem csak afféle szerény
vélemény,
ez tény, tény, tény.
Azután egy
kicsit továbbkapaszkodott... megint egy kicsit tovább... és még egy kicsit
tovább. De közben egy másik verset költött:
Ha medvécske volna a méhecske,
fatörzs alján gyűlne a mézecske,
s ha méh volna a medve, amit feltehetek,
nem kéne megmászni ennyi emeletet.
fatörzs alján gyűlne a mézecske,
s ha méh volna a medve, amit feltehetek,
nem kéne megmászni ennyi emeletet.
Tudniillik
közben egy kicsit elfáradt, azért lett a vers ilyen bánatos. Már majdnem
egészen fönt volt, de amint rálépett az egyik ágra...
Reccs!!!
- Segítség!
- suttogta Micimackó, de csak halkan és finoman, hogy ne zavarjon vele senkit,
miközben a két méterrel alatta terpeszkedő ág felé zuhant.
-
Tulajdonképpen... - mondotta a három méternél lejjebb nyúló ágra pottyanva.
- Véleményem
szerint... - magyarázta tovább két bukfenc között, miközben öt méterrel alább
került - csak azt akartam mondani...
-
Természetesen ebben az esetben... - folytatta udvariasan, miközben
rekordsebességgel zuhant keresztül a következő hat darab faág között.
- Feltevésem
szerint mindez csak azt jelenti... - határozott végre, elbúcsúzva az utolsó
faágtól, hogy további három bukfenc árán végre kecsesen elhelyezkedjék a
rekettyebokorban - azt jelenti, hogy bizonyos szempontból nagyon szeretem
a mézet. Egyébként pedig: Segítség!
Kievickélt a
bokorból, a tüskéket kikefélte orrából, és ismét átadta magát gondolatainak. Az
első, aki eszébe jutott, gazdája volt, Róbert Gida.
(Mármint én?
- kérdezte Róbert Gida ámulva, alig mert hinni a fülének.
- Te bizony!
Róbert Gida
nem felel, de egyszerre nagyobbra mereszti zsebóra-szemeit, és kipirul.)
Így hát
Micimackó egyenesen Róbert Gidát kereste fel, aki az erdő másik sarkában lakott
egy szép, zöldre festett ajtó mögött.
- Jó
reggelt, Róbert Gida! - mondta ő.
- Jó
reggelt, Micimackó! - mondtad te.
- Mondd
kérlek - jegyezte meg Micimackó könnyedén -, nincs nálad véletlenül valami
léggömbféle?
- Mármint
léggömb?
- Igen...
Ahogy jövök, mondok magamban, ennek a kedves Róbert Gidának biztosan van valami
léggömbje vagy efféléje - mondok magamnak -, mert éppen a léggömbökre gondoltam
véletlenül meg effélékre.
- És minek
az neked? - kérdezted te.
Micimackó
körülnézett, hogy nem hallgatóznak-e, mancsát az orrához emelte, és ezt a szót
suttogta:
- Méz.
- Hogy kerül
össze a méz meg a léggömb? - kérdezted te.
- Köszönöm,
jól - felelte Micimackó udvariasan, de határozottan.
Na már most
véletlenül úgy esett, hogy te estélyen voltál egy nappal előbb barátodnál,
Malackánál, és ott véletlenül léggömböket osztogattak. Te is kaptál egy szép
zöld léggömböt, és Nyuszi valamelyik rokona ott felejtett egy nagy kék
léggömböt is, és te magaddal hoztad a zöldet is meg a kéket is. Tehát
megkérdezted Micimackót, melyiket óhajtja.
Micimackó
jól megfogta a fejét, ami nála mindig a megfontolás jele.
- A dolog
így áll - mondta végre. - Mézkutató légi útjaim során rájöttem, hogy mi a
legfontosabb. A legfontosabb, hogy a méhecskék ne lássák az embert. Mármost, ha
a léggömb zöld, azt hiszik, hogy a fához tartozol. És nem vesznek észre. De ha
kék a léggömb, azt hiszik, hogy az éghez tartozol, akkor se vesznek észre. Itt
tehát az a kérdés, melyik hasonlít jobban.
- De nem
gondolod, hogy téged észrevesznek a léggömb alatt?
- Talán
igen, talán nem - mondta Micimackó rejtélyesen. - Ezeknél a méheknél sohase
lehessen tudni. - Pillanatig habozott, aztán határozott. - Tudod mit, majd
igyekszem úgy hatni, mint egy kis fekete felhő. Ez megtéveszti őket.
- Akkor
mégis a kék léggömböt ajánlom - mondtad te, és így is lett.
Meg is
indultatok a kék léggömbbel, de a biztonság kedvéért puskát is vittél magaddal,
Micimackó pedig bemászott egy pocsolyába, jól meghengergőzött benne, míg olyan
fekete nem lett, mint a csibor.
Ezután
felfújtátok a léggömböt, Micimackó megkapaszkodott, te eleresztetted a
zsineget, és Micimackó kecsesen libbent az ég felé, míg el nem érte a fatető
színvonalát, jó nyolcméternyi távolságban.
- Remek! -
kiabáltad te.
- Mit
szólsz?! - kiabált vissza Micimackó - Minek gondolnál alulról nézve?
- Egy olyan
Mackó-félének, ami léggömbre kapaszkodik - mondtad te.
- Az
lehetetlen - mondta Micimackó kissé aggodalmasan. - Hát nem olyan vagyok, mint
Fekete Felhő a kék égboltozaton?
- Nem
mondhatnám.
- No jó,
alulról és felülről, az más. Aztán meg említettem már, hogy ezeknél a méheknél
sohase lehessen tudni...
Sajnos
szélcsendes volt az idő. Micimackó nem tudott közelebb jutni a fához. Már látta
a mézet, érezte illatát, de nem tudott hozzáférni.
Kis idő
múlva leszólt.
- Kedves
Róbert Gida! - jelezte hangos suttogással.
- Tessék!
- Attól
tartok, a méhek gyanítanak valamit.
- Miből
gondolod?
- Valami azt
súgja nekem, hogy gyanakszanak.
- Csak nem
gondolják rólad, hogy a mézük után szimatolsz?
- Az is
lehetséges. Nem lehessen tudni ezeknél a méheknél!
Kis szünet.
Aztán Micimackó megint rákezdi:
- Kedves
Róbert Gida!
-
Parancsolj!
- Van
nálatok otthon valami esernyőféle?
- Azt
hiszem, van.
- Kedves
volnál, ha kihoznád, és sétálgatni kezdenél alattam, majd időnként aggódva
néznél fel rám, és azt mormognád hangosan magad elé: "Ejnye, ejnye, úgy
látszik, esőt kapunk." Ezzel félre lehetne vezetni a méheket, mert nagyon
ravaszak ám.
Te csak
mosolyogtál magadban, és azt gondoltad: "Csacsi öreg medvém." De ezt
csak úgy gondoltad, mert alapjában szeretted Micimackót. Így hát hazaugrottál
az esernyőért.
- No, itt
vagy végre! - kiáltott Micimackó némi fojtott nyugtalansággal a hangjában,
ahogy a fa alá értél. - Már kezdtem aggódni. Tudniillik felfedeztem közben,
hogy a méhek most már határozottan gyanítanak valamit.
- Nyissam ki
az ernyőt? - kérdezted.
- Várjunk.
Ravasznak kell lennünk. A legfontosabb, hogy a méhkirálynőt tévesszük meg.
Látod onnan alulról a méhkirálynőt?
- Nem.
- Kár.
Mármost amíg te lent sétálgatsz az ernyővel, és mondogatod, hogy: "Ejnye,
ejnye esőt kapunk.", addig én itt fönt megpróbálok valami felhődalt költeni,
már amilyet egy kis Fekete Felhő énekelne az én helyemben... Vigyázz, kész,
mehet!
Így hát,
amíg te fel és alá sétáltál, erősen kételkedve az egész hadicsel sikerében,
Micimackó a következő dalt énekelte:
Megmondták a költők régen,
legjobb kis felhőnek lenni az égen,
szemem ezért ragyog,
mert én egy kis felhő vagyok.
legjobb kis felhőnek lenni az égen,
szemem ezért ragyog,
mert én egy kis felhő vagyok.
Ragyog az ég rám fényesen,
sétálok rajta kényesen,
hej, kényesen és rangosan,
és énekelem hangosan:
Megmondták a költők régen... (stb.)
sétálok rajta kényesen,
hej, kényesen és rangosan,
és énekelem hangosan:
Megmondták a költők régen... (stb.)
De a méhek
éppolyan gyanakodóan zümmögtek tovább. Néhányuk otthagyta a fészkét, láthatóan
a felhő körül kezdtek rajzani, s a dal második szakasza közepe felé az egyik
méh egyenesen ráült a felhő orrára, aztán gyorsan elröppent.
-
Vo-Vo-Vóbert! - kiabált a felhő kissé náthás hangon.
- Mi baj?
- Gondolkoztam
a dolgon, és rájöttem, miről van szó. Ezek nem igazi méhek.
- Nem?
- Nem igazi
méhek, tehát nyilván nem is készítenek igazi mézet. Ez világos, ugye?
- Ha úgy
gondolod!...
- Ez a
megmásíthatatlan véleményem. Így hát legjobb, ha leszállok.
- De hogyan?
- kérdezted te.
Micimackó
nem felelt. Mit is felelhetett volna? Ha elereszti a madzagot, akkor:
"Bumm!" Erre még csak gondolni sem volt jó. Hosszasan tűnődött, és
végre így szólt:
- Kedves
Róbert Gida, bele kell puskáznod a léggömbbe. Nálad a fegyver?
- Hogyne -
mondtad te -, de akkor kilyukasztom a léggömböt.
- Viszont -
jegyezte meg Micimackó - ha eleresztem, oda lukadunk ki, hogy én lukadok ki.
Így szólván
megértettétek egymást, te nagy gonddal célba vetted a léggömböt, és tüzeltél.
- Bú! -
mondta Mackó.
- Csak nem
hibáztam el? - kérdezted.
- Engem
nem - jegyezte meg Mackó -, csak a léggömböt.
- Sajnálom -
csóváltad a fejed, még egyszer célba vetted a léggömböt, és ezúttal el is
találtad. Fütyülve áradt ki a levegő, és Micimackó lassan leereszkedett. De a
karjai úgy megdermedtek a madzagba való kapaszkodástól, hogy még egy hét után
is felfelé tartotta őket, és ha légy repült az orrára, kénytelen volt elfújni.
- Vége? -
kérdezte Róbert Gida.
- Ennek. De
van más mesém.
- Mackóról
meg rólam?
- És
Malackáról és Nyusziról; hát nem emlékszel?
- Emlékszem,
de mindig elfelejtem, mikor rágondolok.
- Hát amikor
Mackó és Malacka el akarták fogni az Elefántot...
- De nem
fogták el, igaz?
- Nem.
- Mackónak
nincs is elég esze hozzá. Én fogtam el, ugye?
- Ez majd
kiderül a meséből.
Róbert Gida
bólintott.
- Most már
emlékszem - mondta -, csak Mackó nem emlékszik, neki meséld el. Mert ez egy
igazi mese, és nem csak olyan emlékezés.
- Én is úgy
gondolom.
Róbert Gida
megkönnyebbülten sóhajtott. Felkapta a medvét, és az ajtóhoz sétált, maga
mögött hurcolva. Az ajtóban megfordult és visszaszólt:
- Most
fürödni fogok; nem jössz be?
- Jöhetek -
mondtam én.
- De nem
sebesítettem meg, amikor rálőttem, ugye?
- Szó sincs
róla.
Róbert Gida
önérzetesen biccent, s a következő pillanatban már hallom - kipp-kopp,
kipp-kopp - Mackó feje búbját a lépcsőfokokon.