Egyszer csak
dübögni kezdett ám a föld: Döbb, döbb.
- Ajaj -
mondta Mikkamakka -, jön a Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon.
Ott is állt
már a tisztás szélén.
Feje köcsög,
lába tuskó, hasa hordó, füle lepény, a melle melence, a szája kemence.
- Szóval itt
hevertek s heherésztek - mondta. A hangja csikorgott és nyikorgott.
- A fű puha,
hát heverészünk, és heherészünk is, mert...
- Na, mondd
ki, merd kimondani! - rikkantott Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon.
- Hát hogy
is mondjam... ugyanis... - dadogott Mikkamakka - heherészünk, mert...
És itt
közbevágott Bruckner Szigfrid.
- Mert jó a
kedvünk.
Ó, bár ne
szólt volna! Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon elfeketedett a méregtől, Mikkamakka
meg feddő pillantást vetett Bruckner Szigfridre. „Ej, te buta, nem tudod, hogy
azért a legdühösebb Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon, ha valakinek jó a kedve?” -
mondta a pillantása. Ő maga meg azt mondta:
- El ne
hidd, kedves Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon, szegény Szigfrid eszét elvette a
mérhetetlen szomorúság. Éppen hogy rosszkedvünkben heherészünk. Nagyon
rissz-rossz a kedvünk - bizonygatta, de Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon
toppantott tuskólábával, lebbentett lepényfülével, kaccantott kemenceszájával.
- Nekem
akarsz te... velem akarsz te... - icsorgott-vicsorgott, sárgállott a fogsora. -
Nyaktiló, pallos, szájpecek, felperzselés, só és hamu! Ti jókedvűek vagytok,
amikor itt a Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon?! Majd adok én nektek!
- Hiszen
egyáltalán nem vagyunk jókedvűek - mondta sírósan Vacskamati.
- Kuss! -
mondta Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon. - Itt vihorásztatok, röhécseltetek, talán
még vicceket is meséltetek egymásnak, miközben hallhattátok, hogy közeledem.
- Nem
hallottuk - tiltakozott Ló Szerafin -, csak a vége felé, éppen hogy, alig-alig;
annyira, hogy döbb, döbb...
- Igen,
igen, s azt hittük, a fülünk cseng - toldotta meg Aromo.
- Vagy hogy
egy üres hordó gurul - bólogatott Nagy Zoárd, a lépkedő fenyőfa.
- Dömdödöm -
mondta Dömdödöm.
- Vagy hogy
dobol egy dobos - így Vacskamati.
- Vagy?! - kérdezte
ordítva Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon, és szigorúan Szörnyeteg Lajosra nézett.
- Szerinted mi volt?
Szörnyeteg
Lajosnak reszketni kezdett a térde kalácsa.
- Én azt
hittem, hogy... izé... hogy döböl egy döbös.
- Hi! -
mondta dühödten Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon. Aztán még dühödtebben: - Hu!
Éppen hogy csak... fülcsengés, üres hordó... dobos... döbös... És azt nem
láttátok, hogy elsötétül az ég? Hogy villámok csapkodnak, mennykövek verdesnek?
Hogy eső hullik, jég potyog, hó szálldos? Hogy fütyül a szél, és recseg az
erdő? Azt nem láttátok?
Egymásra
néztek nagy álmélkodva. Még hogy jég? Mennydörgés? Hó? Szél? De hiszen úgy
sütött a nap, mintha sose akarná abbahagyni, szél egy sóhajnyi se, felhő egy
rongyocska se. Aromo már éppen szólni akart, de Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon
folytatta:
- Mert ahol
én járok, elsötétül az ég, villám csapkod és zivatar zúg, hó esik, jég zuhog...
és... és ti ezt nem láttátok!
- Aj, de
mennyire, hogy láttuk - kapott észbe Mikkamakka, és a többiekre kacsintott -
azért is volt ilyen rossz a kedvünk, mert aztán áztunk-fáztunk és citeráztunk.
- Nem volt
rossz a kedvetek - toppantott Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon -, heherésztetek.
Hallottam.
- Talán a
füled csengett - mondta Aromo.
- Vagy
tücsökcirpelést hallottál - bólogatott Ló Szerafin.
- Vagy
döbölt egy döbös, mi?! - mondta gúnyosan Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon. - Elég
a szövegből!
Elhallgatott,
bugyután bámult maga elé.
- Jó a
kedvük - dörmögte. - Heherésznek - mormogta. - Netalán még bukfencezni is
szoktatok?
- Dehogyis,
ugyan, hogy képzeled! - zúgták ezek.
- Merő
szomorúság az életünk - vette át a szót Mikkamakka. - Csak szenvedünk, sírunk,
szomorkodunk, bánatoskodunk - hazudta, de Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon se
esett a feje lágyára, avagy éppen hogy a feje lágyára esett, ki tudja.
Mindenesetre így szólt a köcsögfejű, tuskólábú, hordóhasú, lepényfülű,
melencemellű, kemenceszájú, hígvelejű széllelbélelt:
- Hazudtok!
És most halljátok a büntetést. Mától tilos az erdőn a bukfenc!
- A bikfenc
is? - kérdezte Vacskamati.
- A bikfenc
is, és a bukfenc is - toppantott zordan Zordonbordon -, és aki megszegi a
tilalmat, az halál fia! Megértettétek?!
- Hogyne,
hogyne, megértettük - bólogatott Mikkamakka. És magában azt gondolta: „Csak
menj már, tűnj már, pusztulj innen.”
El is ment.
Döbb, döbb - döngött a föld.
Na, kitört
ám a hihi és a haha. A felhőtlen égig ért a jókedvük.
- Ezt a
tökfejt, ezt a bárgyút, ezt a rövid agyvelejűt! - mondogatták boldogan.
- Még ha az
evést tiltotta volna meg, vagy a napozást - rötyögött Bruckner Szigfrid -, de a
bukfencet! Majd épp az én vén csontjaimmal állok oda bukfencezni!
Hahotáztak.
- Ez éppen
annyi - mondta a nevetéstől fuldokolva Aromo -, mintha azt tiltotta volna meg,
hogy állva aludjunk. Hihi, ki a fene alszik állva?
- Nono! -
mondta Ló Szerafin.
- Nana! -
mondta Nagy Zoárd.
Elgondolkozva
rájuk néztek. Tényleg! Hiszen Ló Szerafin állva alszik. Mert az öreg lovak
állva alszanak. Meg állva alszik Nagy Zoárd is. Mert a fenyőfák is állva
alszanak.
- Ajaj! -
vakarta a fejét Szörnyeteg Lajos. - Ez most azt jelenti, hogy nektek fekve kell
aludnotok!
Ettől
valamennyien elszomorodtak.
Mikkamakka
az égre emelte a szemét.
- Ne
bomoljatok! Hiszen egy árva szóval sem mondta, hogy nem szabad állva aludni.
Bukfencezni nem szabad.
- Tényleg,
de buták vagyunk - nevetett Vacskamati -, hiszen csak a bukfenc tilos!
- Meg a
bikfenc - mondta Szörnyeteg Lajos.
- És a
bukferenc - tette hozzá szomorúan Aromo.
- Kit
érdekel - legyintett Ló Szerafin -, ki szokott itt bukfencezni?
- Dödöm -
mondta Dömdödöm.
- Már hogy te
szoktál? - csodálkozott Ló Szerafin. - Igaz is, szoktál. De még mennyire! - És
elnevette magát, mert eszébe jutott, ahogy Dömdödöm esetlenül és boldogan veti
a bukfenceket.
- Ami azt
illeti... - kezdte Aromo, és el is hallgatott nagy szomorúan.
- Az ám -
jutott eszébe a többieknek -, hiszen Aromo is minden reggel bukfencezik!
„Bikfi-bukfi-bukferenc!” - kiabálja, és mint egy guriga száguldozik a füvön. Az
ám! És Vacskamati is! Mekkorákat bukfencezett a múltkor is örömében.
Hökkenten
néztek egymásra. Te úristen, itt betiltották a bukfencet! A bikfencről és a
bukferencről nem is beszélve!
Úgy ültek a
tisztás szélén, mint egy gyászoló gyülekezet. Nem is szólalt meg sokáig senki.
Aromo a földet bámulta, Mikkamakka vakargatta az orrát, Bruckner Szigfrid a
nadrágtartóját babrálta, Ló Szerafin tisztogatta a szemüvegét, Vacskamati a
körmét rágta, Nagy Zoárd a távolba meredt, Dömdödöm magában gubbasztott,
Szörnyeteg Lajos ráncolta a homlokát.
Ezt meg ki
gondolta volna! Ennyit tesz, ha tilos a bukfenc! Nahát, Kisfejű Nagyfejű
Zordonbordon.
- Mit
gondolsz - fordult ekkor sóvárogva Aromóhoz Ló Szerafin -, egy magamfajta öreg
ló megtanulhat bukfencezni?
- Hohó, de
még mennyire! - mondta felvillanyozva Aromo. - A bukfencet a magadfajta öreg
lovaknak találták ki. Semmi az egész. Idenézz! Fej a talajra - s már le is
tette a fejét a fűre, pamatfarkincája az ég felé meredt.
- Jaj -
mondta Mikkamakka -, nehogy bukfencezz!
- Az ám -
kiáltott Bruckner Szigfrid -, hiszen akkor a halál fia vagy! - És a grabancánál
fogva felrántotta Aromót.
Hű de
szomorúak lettek, csak úgy áradt belőlük a szomorúság, még a napot is
elfelhőzte!
S ekkor az
öreg tölgy megszólalt a hátuk mögött.
- Gyertek
csak ide!
Köréje
sereglettek.
- Ti is
gyertek közelebb - mondta az öreg tölgy a többi fának.
Közelebb
jöttek.
- Ti is -
intett a tölgy az erdei állatoknak, s jöttek a szarvasok, hódok, rókák,
vaddisznók, borzok, őzek, hiúzok, medvék.
Sustorogtak,
sutymorogtak. A sustorgásból néha ki-kihangzott egy-egy pehelyhihi, egy-egy
ólomhaha, egy-egy pengecsivit, egy-egy dorongbrumma.
Valamit ezek
eldöntöttek ott. Mert amikor szétszéledtek, már nyoma sem volt szomorúságnak a
tisztáson. Aromo harsogó hangon magyarázott:
- Az a
fontos, hogy a fejet jól előrehajtsuk... kézzel támaszt, lábbal lendít... mi
sem egyszerűbb ennél!
- Nekem
magyarázol, nekem, aki cirkuszban léptem föl annak idején? - vetette oda
foghegyről Bruckner Szigfrid, de nem folytathatta, mert... döbb, döbb, döbb...
jött ám! Mindenki tudta, ki. A köcsögfejű, tuskólábú, hordóhasú, lepényfülű, melencemellű,
kemenceszájú.
Ott állt a
tisztás szélén tuskólábán Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon.
- Hrrr -
morrantott -, miféle pusmorgás, mocorgás, sutymorgás volt itt? Mi?! Talán jó a
kedvetek? Talán megszegtétek a parancsomat? Hé! Tilos a bukfenc!
Mikkamakka
elkiáltotta magát.
-
Bikfi-bukfenc-bukferenc!
Nosza az
öreg tölgy, nosza az erdő, nosza a madarak, nosza az állatok, nosza a füvek!
- Fej lent,
láb lendít! - vezényelt Aromo, és már villant is pamatfarka. Bukfencezett.
- Dömdödöm -
mondta Dömdödöm. Egyszer fentről, egyszer lentről, onnan, ahol éppen a feje
volt. Bukfencezett.
- Hihi,
forog a világ! - rikkantott Ló Szerafin, pedig nem a világ forgott, hanem ő.
Bukfencezett.
És
Mikkamakka is, Vacskamati is, Szörnyeteg Lajos is, Nagy Zoárd is, az öreg tölgy
is, a többi fák is, a császármadarak is, a pityerek is, a gerlék is, az ölyvek
is, a siketfajdok is, a pintyek is, a pacsirták is, az uhuk is, a szarvasok is,
a hódok is, a rókák is, a vaddisznók is, a borzok is, az őzek is, a hiúzok is,
a medvék is.
Bikfi-bukfenc-bukferenc
- bukfenceztek.
Kisfejű
Nagyfejű Zordonbordon földbe gyökerezett lábbal állt a tisztás szélén,
vicegett-vacogott félelmében.
- Jaj,
elgázolnak, jaj, elsöpörnek, jaj, elsodornak, jaj eltipornak! - jajgatott, és
gyorsan előrehajolt, köcsögfejére támaszkodott, tuskólábával lendített.
Bukfencezett. Megint újra. Bikfenc. Megint újra. Bukfenc. Megint újra.
Bukferenc.
Elbukfencezgettek
alkonyatig. Kisfejű Nagyfejű Zordonbordonnak sajgott ám a háta.