Volt egyszer egy suszter, értette a mesterségét,
szorgalmasan dolgozott. Hogy, hogy nem, a végén mégis úgy tönkrement hogy nem
maradt egyebe, mint egyetlen pár cipőre való bőre. Abból este kiszabta a cipőt,
hogy majd másnap elkészíti; tiszta volt a lelkiismerete, nem sokat emésztette
magát a jövendőn, gondolta, majd lesz valahogy, tisztességes ember csak nem
pusztul éhen; lefeküdt, és békességgel elaludt.
Másnap jó korán fölkelt, és neki akart ülni a
munkájának; hát ott áll: készen az asztalán a pár cipő. A suszter ámult-bámult,
nem tudta, mit szóljon a dologhoz. Kezébe vette a cipőt, alaposan végignézte,
minden varrást, minden szögelést apróra megszemlélt; nem volt azon semmi hiba,
nincs a: a mestermunka, amelyik különb lehetett volna.
Hamarosan vevő is jött. Nagyon megtetszett neki a
cipő. Fölpróbálta: éppen ráillett a lábára.
- Mintha csak nekem készítették volna! - mondta
örvendezve, és mert úgy találta, a suszter keveset kér érte, valamivel többet
adott az áránál. pontosan annyit, hogy éppen két párra való bőr tellett ki
belőle. A suszter este ezeket is szépen kiszabta.
"A többi munkát majd megcsinálom holnap reggel -
gondolta -, ráérek a dolgomtól."
De mire másnap fölkelt, készen állt két pár cipő, neki
a kisujját sem kellett megmozdítania. Vevő is akadt mind a kettőre, jól
megfizettek értük, s a suszter, a pénzen most már négy párra való bőrt
vásárolhatott.
Harmadnap reggel azt a négy pár cipőt is készen
találta. S így ment ez tovább napról napra, hétről hétre. Amit este kiszabott,
az reggelre elkészült. A cipész hamarosan tisztes jövedelemre tett szert, és
megint jómódú ember lett belőle.
Karácsony táján egy este szokása szerint ismét kiszabta
a másnapi cipőkhöz a bőrt, aztán, mielőtt lefeküdtek, azt mondta a feleségének:
- Hallod-e, lelkem, mi lenne ha ma éjszaka
fönnmaradnánk, és meglesnénk, ki az, aki ilyen szorgalmasan segít nekünk a
műhelyünkben?
Az asszony ráállt a dologra, hiszen maga is sokat
töprengett már rajta, csak hát nem mert előhozakodni vele az urának. Mécsest
gyújtott, és föltette a szekrény tetejére, aztán elbújtak a sarokban. Onnét
figyelték, hogy lesz, mi lesz.
Mikor a toronyban éjfélt ütött az óra, egyszer csak
valami kaparászást, topogást, izgést-mozgást hallottak; az ajtó egyarasznyira
kinyílt, és két kedves kis manó surrant a szobába. Se szó, se beszéd, odaültek
a suszter asztalkájához, fogták a kiszabott bőröket, és munkához láttak. Olyan
fürgén, olyan ügyesen dolgoztak, parányi kis ujjukkal olyan szaporán varrtak,
tűztek, hogy a suszter azt sem tudta, hová legyen ámulatában.
A manók addig egy szempillantásra sem hagyták abba a
munkát, míg a cipők el nem készültek, és fényesre pucolva ott nem sorakoztak az
asztalka mellett. Akkor egyet füttyentettek, s illa berek! - eltűntek.
Másnap reggel azt mondta a suszterné asszony:
- Meg kell hálálnunk ezeknek a manóknak, hogy jómódba
juttattak minket. Pucéron szaladgálnak az istenadták, még jó, hogy meg nem
fagynak! Tudod, mit? Varrok nekik ingecskét, kabátkát, mellényt, nadrágot,
kötök nekik harisnyát is, te meg csinálj mindegyiknek egy pár szép kis cipőt.
Egész nap ezen dolgoztak; az asszony kezében szaporán
járt a kötőtű, csattogott az olló, készültek a kis ruhák, az ember meg a székén
kuporgott, és kalapált, szögelt, forgatta a kaptafát, míg a kis cipőket meg nem
csinálta. Este aztán a kiszabott bőr helyett az ajándékokat rakták oda az
asztalra; szépen elrendeztek mindent, elbújtak a sarokban, és kíváncsian
lesték, mit szólnak majd a manók.
Azok szokás szerint pontban éjfélkor meg is jelentek,
és tüstént dologhoz akartak látni. Hanem ahogy az asztalra esett a pillantásuk,
lecsapták a szerszámaikat és azt sem tudták, mihez kapjanak, mit simogassanak,
minek örvendezzenek. Egykettőre bebújtak a kis ruhákba, felhúzták a kis cipőt,
füttyentgettek, rikkantgattak, egyszerre csak cincogva nótázni kezdtek.
Ugye, milyen csinos fiúk vagyunk?
Többet bizony nem is suszterkodunk! |
- énekelték; körültáncolták az asztalt, szökdécseltek,
ugrándoztak, végül aztán kiperdültek a szobából.
Nem is jöttek vissza soha többet.
A suszternak pedig élete végéig jól ment a sora mindig
volt munkája, és minden sikerült neki, amihez csak hozzákezdett.