Valamelyik
nap a Kisfiú sokkal korábban állított be Rémusz bácsihoz, mint máskor szokott.
De nem is ez
volt a nevezetes a dologban, hanem az, hogy a Kisfiú nem egyedül érkezett: Anya
is elkísérte.
- Betty
asszony! - kiáltotta az öreg néger meglepetten.
- A kis
Betty - mondta a Kisfiú.
- De régen
nem jártam itt! - mondta Anya. - Hány éve volt!
- Ki se
tudnám számítani - felelte Rémusz bácsi. - De mintha tegnap történt volna!
Anya
körülnézett a szobában.
- Semmi sem
változott. Itt áll a pad...
- A
mesemondó pad - szólt közbe a Kisfiú.
- És itt áll
a szék...
- A
mesehallgató szék - mondta a Kisfiú.
- Mintha
csak tegnap történt volna! - ismételte az öreg. - Jött a kis Betty (már
engedelmet, hogy így nevezem, Betty asszony!), jött a kis Betty, kibontott
szőke hajjal...
- Fehér
ruhában - tette hozzá Anya.
- Fűzős
cipőben - egészítette ki a Kisfiú.
- És leült
ide, erre a székre... - folytatta Rémusz bácsi.
- Lógázta a
lábát - mondta a Kisfiú. - Mert kicsi volt.
- Ejnye! -
csapott a homlokára az öreg néger. - Elfelejtem hellyel kínálni, Betty asszony!
Tessék, üljön le!
Anya leült a
magas székre, de a lába most már leért a földig.
- Hát te
hová ülsz? - kérdezte Rémusz bácsi a Kisfiút.
- A
mesehallgató székre - felelte a Kisfiú, és felkapaszkodott Anya ölébe.
- Azért
jöttünk - mondta Anya -, hogy bejelentsük: elutazunk. Mindjárt értünk jön a
kocsi.
Rémusz bácsi
alig hitt a fülének.
- Elutaznak?
Hová?
- Nagyapához
- mondta a Kisfiú.
- Ilyen
hirtelen! - csóválta a fejét az öreg néger.
- Minden ősszel
oda utazunk - mondta Anya. - Tavaly is ott teleltünk, tavalyelőtt is, azelőtt
is.
- Igaz! -
sóhajtotta Rémusz bácsi. - Lassacskán itt az ősz. Szinte meg is feledkeztem
róla.
- Tavasszal
visszajövünk! - vigasztalta a Kisfiú az öreget. - Egészen biztosan visszajövünk
tavasszal!
-
Visszajövünk - ígérte Anya is. - És mihelyt visszajöttünk ide vezet az első
utunk.
- Hát akkor
- mondta Rémusz bácsi, és felállt - minden jót, Betty asszony! Minden jót,
Kisfiú!
- Ma nem
mesélsz? - kérdezte csalódottan a Kisfiú.
- Meséljek?
- szólt zavartan az öreg. - Hiszen itt van Betty asszony! És a kocsi is
mindjárt megérkezik.
- Apa
kiabál, ha indulni kell - felelte a Kisfiú. - És már úgyis itt ülünk a
mesehallgató széken, és úgysem kelünk fel.
- Meséljen,
Rémusz bácsi! - kérte Anya is. - Egy rövid mesét még szívesen meghallgatunk, ha
egyszer már úgyis itt ülünk a mesehallgató széken!
Rémusz bácsi
eddig mindig gondolkozás nélkül belefogott a mesébe.
Most azonban
eltöprengett, hogy tud-e olyan mesét, amely egyformán jó a Kisfiúnak is, a kis
Bettynek is.
- No, jó,
mesélek - szólalt meg azután -, mégpedig a Puhatalpú Állatról és a kisfiáról.
Volt egyszer egy Puhatalpú Állat. Valami macskaféle lehetett, magam sem tudom bizonyosan, hogy milyen. Nagyon szerette a kisfiát (akit úgy hívtak, hogy: Puhatalpú Fiaállat), és a kisfia is nagyon szerette az anyját, a Puhatalpú Állatot.
Egy kicsit
hosszú, cifra nevük volt, ezt meg kell adni, de nem ok nélkül nevezték őket
így, hanem azért, mert senkinek sem volt olyan puha, bársonyos talpa, mint a
Puhatalpú Állatnak meg a fiának. Ha az anyja megsimogatta, a Fiaállat behunyta
a szemét, és dorombolni kezdett, olyan jólesett neki az a puha, bársonyos
simogatás.
A Kisfiú ott ült Anya ölében. Anya megsimogatta.
A Kisfiú
behunyta a szemét.
- Hogy kell
dorombolni? - kérdezte.
- Majd
megmutatom - felelte Anya. - Most azonban ne zavard Rémusz bácsit, mert nem
lesz ideje, hogy befejezze a mesét.
Ha a Fiaállat erre-arra sétálgatott (mert nagyocska volt már, és kisebb utakra el-eljárt hazulról), mindenütt felismerte az anyja talpa nyomát a homokban. Nemegyszer addig-addig követte a puha talpnyomokat, amíg rá nem talált az anyjára.
- Ügyes fiú
vagy! - dicsérte meg az anyja. - A magunkfajta állatnak korán meg kell tanulnia
a nyomolvasást.
De azért
sohasem mulasztotta el, hogy hozzá ne tegye:
- Hanem
vigyázz ám, hogy el ne téveszd a nyomot! Mert nem én vagyok az egyetlen puhatalpú
állat ezen a vidéken.
- De azért
mégis a te talpad a legpuhább! - mondta a Fiaállat.
Egyik nap a
Puhatalpú Fiaállat megint azzal szórakozott, hogy nyomról nyomra haladva
kereste az édesanyját. Ment, ment, és egyszer csak ott találta magát az erdő
közepén.
Most mit tegyen? Visszaforduljon? Menjen tovább?
„Ha
visszafordulok és hazamegyek - gondolta -, akkor unatkozhatom estig, amíg Anya
hazajön. Inkább továbbmegyek.”
Ment, ment,
amerre a puha talpnyomok vezették.
Kezdte már
bánni, hogy ilyen messze elkóborolt. Éhes is volt, szomjas is volt, fáradt is
volt.
Képzelhetni,
mennyire megörült, amikor egy mohos fa tövében megpillantotta az anyját. Jobban
mondva: megpillantott egy állatot, amelyet hirtelenjében az anyjának nézett.
Odarohant
hozzá, a nyakába ugrott.
- Itt
vagyok! - kiáltotta. - Megtaláltalak!
Hanem az az
állat nem az anyja volt, hanem az erdő legvénebb, legmorcosabb vadmacskája. Nem
szeretett az senkit, legkevésbé a gyerekeket.
- Takarodsz
innen! - fújt rá mérgesen. - Szedtevette kölyke!
A Puhatalpú
Fiaállat rémülten bámult a Vadmacskára. Mozdulni sem bírt az ijedtségtől.
- Nem
hallottad? - kiáltotta a Vadmacska, és feleletet sem várva, kieresztett
karmokkal pofon vágta a Fiaállatot.
Talán még
másodszor is pofon ütötte volna, ha váratlanul rá nem kiált valaki:
- Hallod-e!
Hogy mered bántani a fiamat?!
A Puhatalpú
Állat volt. Csakhogy most nem volt puha a talpa: ő is kieresztette valamennyi
karmát, úgy állt oda a morcos Vadmacska elé.
- És mindjárt pofon is vágta a Vadmacskát - tette hozzá a Kisfiú.
- Persze -
bólintott Rémusz bácsi. - Mindjárt pofon is vágta. Éppen mondani akartam.
- Ne szólj
közbe! - intette Anya a Kisfiút. - Minden percben itt lehet a kocsi.
De a
Kisfiúnak még valami kérdeznivalója is volt.
- Hogy lehet
az, hogy a Puhatalpú Állatnak most nem volt puha a talpa?
- Mondtam,
hogy valami macskaféle volt - válaszolta az öreg. - A macskák pedig akkor
húzzák be a karmukat, és akkor eresztik ki, amikor akarják.
- Ha
simogatnak, akkor nem akarják - jegyezte meg a Kisfiú.
A Vadmacska csak addig volt nagy vitéz, amíg a gyenge kis Fiaállattal volt dolga. A Puhatalpú Állat karmaitól ő is megijedt. Káromkodott egyet, és elszaladt.
De hát hogy
került oda a Puhatalpú Állat? Úgy, hogy hazament, nem találta otthon a fiát,
elindult megkeresni. Ment a kis puha talpnyomok után, és épp a legjobbkor
érkezett.
- Ejnye,
ejnye! - szólt fejcsóválva a Fiaállathoz. - Hát nem megmondtam, hogy nézd meg
jól a nyomokat, mert más puhatalpú állat is él ezen a vidéken?
- De azért
mégis a te talpad a legpuhább! - felelte a Fiaállat. És mindjárt be is hunyta a
szemét, és dorombolni kezdett, mert tudta, hogy az anyja úgysem állja meg, hogy
a puha, bársonyos talpával meg ne simogassa.
A Kisfiú megfogta Anya kezét.
- Neked is
van karmod? - kérdezte.
- Hogy
kérdezhetsz ilyen csacsiságot? - nevetett Anya. - Az embereknek nincs karmuk.
- De ha
volna? - faggatódzott a Kisfiú. - Ha mégis volna, akkor mit csinálnál vele?
Rémusz bácsi
válaszolt Anya helyett.
- Az attól
függ - mondta. - Ha téged kellene megvédenie, akkor kieresztené.
- És ha
simogatna? - kérdezte a Kisfiú.
- Akkor
behúzná - felelte Rémusz bácsi. - Ahogy én Anyát ismerem, nagyon-nagyon jól
behúzná.
A Kisfiú
elégedetten bólintott.
- Én pedig
dörömbölnék - mondta.
Kintről
kocsizörgés hallatszott és Apa hangja, amint őket szólította: Anyát és a
Kisfiút.
- Mennünk
kell! - állt fel Anya a mesehallgató székből.
-
Viszontlátásra! - mondta Rémusz bácsi, és búcsúzóul megölelte a Kisfiút. - Ha
találkozom a Nyúllal, mit mondjak neki?
- Ha
találkozol a Nyúllal - felelte hamiskásan a Kisfiú -, mondd meg neki, hogy
tavasszal visszajövök. És hogy addig maradjon a mesében, ne menjen sehová.
- Megmondom!
- nevetett az öreg.
Anya és a
Kisfiú beszállt a kocsiba, Apa mellé. A kocsi elindult. Rémusz bácsi a kunyhó
ajtajában sokáig integetett utánuk.