A PRÉRIFARKAS ÉS A FEKETERIGÓK



A feketerigók egyszer nagy táncba kezdtek. Egy dombon sorakoztak föl szép rendben: elöl az öregek, mögöttük a fiatalok, aztán nagy csivitelés, füttyszó közepette ugrándoztak le a domb tövébe, s ott így énekeltek:
Madarak vagyunk, táncolunk,
hegynek föl, völgynek le szálldosunk.
Füttyös madarak vagyunk.
Aztán kiterjesztették szárnyukat, fölröppentek, széles köröket írtak le a domb körül, a domb fölött, villámgyorsan csaptak le a domb tövében csillogó tótükörre, ismét fölröppentek, s kezdték elölről a rigótáncot.
Éppen arra járt a prérifarkas, s meglátta a madarak táncát.
- Ó, de szépen járjátok! Ó, de kedvesek, de szépek vagytok! Ó, ha csak egyszer is veletek száll­hatnék!
Jót nevettek a madarak, de a vezérrigó így szólt:
- Miért is ne tarthatnál velünk?
- Lefelé ugrálni a domboldalról meg énekelni már tudok mondta a prérifarkas -, de ha ti közben fölröppentek a levegőbe, én továbbra is itt csücsülhetek a domb tövében, a farkammal csapkodhatom a földet, és legföljebb még egyet énekelhetek, míg ti szárnyaitokkal hasítjátok a levegőt.
- Talán mégis ki tudunk okoskodni valamit, hogy te is velünk szállhass - mondta a vezérrigó.
- Igazán? - rikkantott boldogan a prérifarkas. - Kérlek szépen, kérlek, kedves rigó, intézd úgy, hogy én is veletek szállhassak! Gondold csak meg: a földkerekén én lennék a legelső préri­farkas, aki repülni tud!
- Azt hiszem, meg tudjuk szerezni neked ezt az örömet - mondta a vezérrigó. - Ide hall­gas­satok, madarak! Sok tolla van mindannyiotoknak, több is, mint kellene! Mindegyikőtök adjon egy-egy tollat a farkasnak, hadd tanuljon meg röpülni!
A rigók nyomban kitéptek egy-egy tollat a szárnyukból, ám véletlenül úgy esett, hogy vala­mennyi madár a bal szárnyából tépett tollat.
- Nem bánod, ha a bőrödbe tűzködjük a tollakat? - kérdezte a vezérrigó.
- Dehogy bánom, dehogy bánom - mondta a prérifarkas -, tűzködjétek csak!
A madarak körbefogták a prérifarkast, s a bőre alá tűzdelték a tollakat. Kínlódott a prérifarkas kegyetlenül, de meg se nyikkant, tűrte a fájdalmat, s egyre csak az járt a fejében, hogy hama­rosan együtt szállhat a madarakkal. Kis idő múlva mégis megkérdezte:
- Készen vagytok már?
- Igen, azt hiszem, elég tollad van már - mondta a vezérrigó. - Tarts hát velünk, próbálj velünk repülni!
A madarak ismét összegyülekeztek a dombtetőn, fölsorakoztak, belekezdtek a rigónótába, s szökdécseltek le a domboldalon, a domb tövéből meg fölröppentek a levegőbe.
A prérifarkasnak ugyan inába szállt a bátorsága, a taktusból is kiesett, ügyetlen szárnycsapá­sokkal nagy bátran mégis fölröppent. De mert a rigóktól csupa olyan tollat kapott, amit azok a bal szárnyukból téptek ki, szegény prérifarkas nagyon sután röpült, s hamarosan a földön találta magát, úgy zuhant le, hogy ijedtében, fájdalmában még a lélegzete is elakadt.
- Álljatok meg! Álljatok meg! Földre estem! - kiáltozott a prérifarkas a madarak után.
A madarak leszálltak, körbefogták a pórul jártat, s így beszéltek:
- Mikor röpülni tanul a rigófióka, éppen olyan ügyetlen, mint te vagy. Mert tudod, a szárny nem minden, a röpülést tanulni kell! Meg alighanem ritka a tollazatod.
- Tűzködjünk még tollakat a bőrébe! - mondta a vezérrigó. - De ügyeljetek, hogy most a jobb szárnyatokból adjatok neki! És faroktollakra is szüksége van, hogy kormányozni tudja a röptét.
Újabb tollakat szúrtak a prérifarkas bőre alá, az ügyesebb rigók meg a farktollakat szúrták be oda, ahova kellett. A boldogtalan prérifarkas most még keservesebb kínokat állt ki, de most sem panaszkodott, vigaszul ezt mondogatta magának: „Hej, milyen pompás prérifarkas vagyok én! Nem akad párom a földkerekén! Ugyan ki hallott már olyan prérifarkasról, aki röpülni tud?”
Ahogy betűzték az utolsó tollat is, a rigók meg a prérifarkas ismét a dombtetőre mentek. Csivitelve szökdécseltek le a domb tövébe, s onnan fölröppentek: középen szállt a prérifarkas. Egyre magasabban köröztek a domb fölött, de a prérifarkasnak már semmi sem volt elég, még magasabbra, egyre magasabbra akart szállni. Az utolsó kör után valamennyien lecsaptak a tó tükrére, aztán a tóparti sziklára telepedtek.
- No látjátok, éppen olyan jól tudok röpülni, mint ti - mondta a prérifarkas, és faroktollaival farkas módján csapkodott.
- Valóban, egész jól ment - mondták a rigók. - Nem volna kedved még egyszer fölszállni?
- Ahányszor csak akarjátok! - mondta a prérifarkas. - Örömömben eláll a lélegzetem, ha csak rágondolok, hogy szállni tudok! Milyen pompás farkas vagyok én!
A rigók összesúgtak:
- Ez egy kevély bolond! Most majd olyan messzire, olyan magasra röpülünk, hogy kifullad, aztán olyasmi esik meg vele, hogy mindörökre megemlegeti!
Ismét elkezdték a rigótáncot, ezúttal az öntelt farkas vezette a madársereget. Egyre messzebb, egyre magasabban szálltak. A prérifarkas már nem bírta szusszal, elmaradt a rigók mögött, majd hamarosan segítségért kiáltozott.
- Megyünk már! - kiáltották a rigók.
- A tollainál fogva tartsátok fenn! - parancsolta a vezérrigó, a fiatal rigók meg úgy tettek, mintha valóban segíteni akarnának a prérifarkason. De nem segítettek, valahány rigó hozzáért, mind kirántotta egy-egy tollát. A rettegő farkas észre sem vette, hogy egyre fogynak a tollai.
Végül alig-alig maradt néhány szál toll az irhájában, s a prérifarkas zuhant, zuhant, és egyszer csak puff! - elterült a sziklán. Az a néhány szál megmaradt tolla mentette meg attól, hogy ízzé-porrá zúzódjék.
Jó ideig eszméletlenül hevert a sziklán. Mikor magához tért, megrázta a fejét, és behúzott farokkal sietett haza. Zuhantában olyan halálfélelmet állt ki, hogy a hátába sorba tűzködött sötét tollacskák, mintha tűz pörkölte volna meg, összepöndörödtek, és valahány prérifarkas a világra jön, mind a hátán viseli az öntelt prérifarkassal esett nagy kaland emlékét: a sötét csíkot.