Egyszer egy királynak a két nagyobbik fia elindult
szerencsét próbálni. Úgy elkanászodtak odakint a nagyvilágban, hogy haza se
mentek többé. Otthon egy ideig várták őket, aztán a legkisebb királyfi, akit
Tökfilkónak hívtak, fölszedelőzködött, és a keresésükre indult.
Hosszú ideig vándorolt, míg rájuk talált. Hanem a
bátyjai kinevették:
- Ez az együgyű maga akar megbirkózni a világgal -
mondták -, mikor nekünk kettőnknek sem sikerült, pedig mennyivel okosabbak
vagyunk nála!
- Akkor gyerünk együtt mind a hárman - ajánlotta
Tökfilkó.
A bátyjai beleegyeztek, így hát hármasban mentek
tovább.
Egyszer csak egy hangyabolyhoz értek. A két nagyobbik
föl akarta túrni hadd lássák, hogyan futkosnak ide-oda a riadt kis hangyák,
hogyan cipelik magukkal kétségbeesetten a tojásaikat. A legkisebbik azonban
elébük állt:
- Hagyjátok békén ezeket az állatokat! Nem engedem,
hogy bántsátok őket!
A két nagyobbik ráhagyta.
- Csak nem fogunk összeveszni egy hitvány
hangyabolyon! - mondták.
Ballagtak tovább. Csakhamar egy tó tűnt föl előttük,
rengeteg kacsa úszkált rajta, csak úgy fehérlett tőlük a víz színe.
- Fogunk egypárat, és megsütjük vacsorára! - dörzsölte
a kezét a két nagyobbik testvér. Előre örültek a finom pecsenyének. De a
legkisebbik megint elébük állt:
- Hagyjátok békén ezeket az állatokat! Nem engedem,
hogy bántsátok őket!
A két nagyobbik morgolódott: miféle dolog ez, korgó
gyomorral elszalasztani egy ilyen finom falatot! De a legkisebbik addig
erősködött, míg el nem álltak a szándékuktól.
Ismét útnak eredtek hát, mentek, mendegéltek, egyszer
csak egy odvas fát láttak az út mentén. Méhek fészkeltek benne, és a lépjükben
annyi méz volt, hogy kicsordult belőle, és végigfolyt a fa derekán. Nosza,
megörült a két idősebb testvér! Tüzet akartak rakni a fa alá, hogy majd
kifüstölik a méheket, s mind megszerzik a mézet. De Tökfilkó szétrúgta a kis
máglyát, amit összehordtak, s nagy mérgesen kiáltotta:
- Hagyjátok békén ezeket az állatokat! Nem engedem,
hogy bántsátok őket!
- Ostoba voltál, az is maradsz! - mordult rá a
legidősebb királyfi, azzal továbbmentek, szóra sem méltatták többet az
öccsüket.
Így jutottak el egy nagy kastélyig. Furcsa kastély
volt az! Az istállókban csupa kőből való paripa állt, embernek meg híre-hamva
sem volt. A fiúk teremről teremre haladtak, míg a nagy ház legvégében útjukat
nem állta egy ajtó. Három lakat függött rajta, de a közepén volt egy
ablakocska, azon át be lehetett nézni a szobába. Odabent egy szürke kis emberke
ült egy asztalnál. Bekiabáltak neki egyszer, kétszer hiába, nem hallotta.
Bekiabáltak harmadszor is. Erre az emberke fölállt, sorra kinyitotta a
lakatokat, és kijött. Nem szólt egy árva szót sem, csak egy gazdagon terített
asztalhoz vezette őket, hogy egyenek-igyanak kedvükre. Mikor aztán jóllaktak,
mindegyiknek megmutatta a hálószobáját, és eltűnt.
Másnap reggel a szürke kis emberke fölkeltette a
legidősebb királyfit, és intett neki, hogy kövesse. Végigmentek egy sereg
termen és folyosón, végül egy nagy csarnokba léptek; ott az emberke szótlanul
rámutatott egy kőtáblára. A táblába felirat volt belevésve. A királyfi olvasni
kezdte:
"Ezt a kastélyt elvarázsolták, de aki a következő
három feladatot megoldja, megválthatja. Először: az erdőben a mohában
szétszórva rejlenek a királykisasszony gyöngyei, szám szerint ezer gyöngyszem.
Ezt kell összekeresni; de ha alkonyatig akár csak egy is hiányzik az ezerből,
aki keresi, kővé válik."
A többi már nem is érdekelte a királyfit; ment egyenest
az erdőbe, és egész álló nap a gyöngyöket kereste, de estélig nem talált többet
száz szemnél. Úgy járt, ahogyan a táblán meg volt írva: kővé vált.
Másnap a második királyfi próbálkozott meg, de neki
sem volt sokkal nagyobb szerencséje: kétszáz gyöngyszemig jutott estéig, s
ahogy a nap leáldozott, kővé vált.
Harmadnap Tökfilkóra került a sor. Kora reggel
nekilátott a munkának, keresett-kutatott a sűrű mohában, de hiába, nehéz dolog
volt ez, nagyon lassan ment. Látta szegény fiú, hogy nem viszi sokra, elbúsult
a sorsán, leült egy kőre, és bánatában sírva fakadt. Hát ahogy ott ült és
búsult, valami neszezés támadt előtte a fűben. Fölnézett, s mit látott? Jött a
hangyakirály ötezer hangyával glédába sorakoztak, aztán rajta! - szaporán,
sürögve-forogva hordani kezdték Tökfilkó lábához a csillogó gyöngyszemeket. Nem
telt bele sok idő együtt volt mind az ezer. Akkor a hangyakirály odaállt a
gyöngyrakás mellé, tisztelgett a csápjaival, s azt mondta:
- Megmentetted az életünket, hát mi is megmentettük a
tiédet. Azzal, ahogy jöttek, egykettőre el is tűntek a fűben.
A királyfi összeszedte a gyöngyöket a sapkájába,
bement a kastélyba, letette az egészet a szürke kis emberke asztalára aztán
lefeküdt és jót aludt, hogy másnap pihenten láthasson neki a második
feladatnak.
Reggel a hallgatag emberke ismét odavezette a tábla
elé, Tökfilkó pedig ezt olvasta rajta: "Másodszor: a királykisasszony
hálószobájának a kulcsa lent rozsdásodik a tenger fenekén; azt kell megkeresni
és felhozni onnét."
"Most aztán véged van - gondolta magában a
királyfi -, senki nem ment meg a kővé válástól." De azért csak kiballagott
a tengerpartra. Hát amint kiér, látja, hogy csak úgy fehérlik a víz színe a sok
úszkáló, bukdácsoló, ringatódzó kacsától. Ahogy meglátták, vidám hápogásba
kezdtek, egyszer-kétszer lemerültek, s a bóbitás gácsér már hozta is nagy
begyesen a rozsdás kulcsot. Letette Tökfilkó lába elé a homokba, s így szólt:
- Megmentetted az életünket, hát most mi is
megmentettük a tiédet.
Azzal szárnyra kaptak s elrepültek, alant szálltak,
alig arasznyi magasban, ahogy a kacsák szoktak; csak úgy porzott a víz színe a
nyomukban. A királyfi fölvette a kulcsot, besietett vele a kastélyba, és
letette a szürke emberke asztalára. Az nagyon elcsodálkozott, de nem szólt egy
árva szót sem.
Tökfilkó jóízűen megvacsorázott, aztán lefeküdt, s
reggelig úgy aludt, mint a tej. Akkor fölkelt, bevonult a csarnokba, s
elolvasta a táblán a harmadik feladatot. Az volt a legnehezebb: "Fönt a
hálószobában alszik a király három lánya. Melyikük evett mézet elalvás
előtt?"
Igen ám! Csakhogy mind a három édességet evett: a legidősebbik
cukrot szopogatott, a középső szörpöt kóstolt: a legkisebbik nyelte a kanálka
mézet.
De hát honnét tudhatta volna szegény Tökfilkó, melyik
mivel torkoskodott? Három galambtojás nem hasonlíthat jobban egymásra! A
királyfi búsan ült a széken, nézte az egyiket, nézte a másikat, nézte a
harmadikat, töprengett, melyiket válassza, mert ugyan mi egyebet tehetett
volna, mint hogy csak találomra rámutat valamelyikre, hogy: ez az!
Hát amint így emésztődik, egyszer csak zúgást hall, s
beszáll az ablakon egy méhecske. A királyfi megörült: a formájáról rögtön
megismerte, hogy az csak királynő lehet, mert nagyobb volt, mint egy közönséges
dolgozó méhecske; ha pedig királynő, akkor tüstént gyanította hogy nem más,
mint annak a kasnak a királynője, amelyiknek annak idején megmentette az
életét.
A méhecske meg csak zümmögött, repdesett, sorra
rászállt mind a három királykisasszonynak az ajkára, s végül megült annak a
szája szögletében, aki mézet evett.
Így tudta meg a királyfi, melyik a három közül a
legkisebbik királykisasszony.
A varázs azon nyomban megtört. Fölébredt a kastély;
ami kővé dermedt, most mind megéledett: ember emberré vált, paripa paripává; a
kastély följárójánál megrázta magát a két kővizsla, és vidám csaholással
rohangálni kezdtek az udvaron, s a ház tetején burukkolva nyújtogatták
szárnyaikat a kőgalambok, egyet-kettőt tipegtek, aztán vidáman, boldog
suhogással szóródtak szét a magasban.
Tökfilkó feleségül vette a legkisebb királylányt, és
az öreg király halála után rászállt az ország is; a két bátyja meg a
királykisasszony két nénjét kapta mátkául.