Egyszer egy királynénak váratlanul meghalt a férje, s
attól fogva egyedül éldegélt a leányával.
Teltek-múltak az évek; a királyné lassan megöregedett,
a lány pedig gyönyörű hajadonná serdült. Szépségének messze földre elhatott a
híre, úgyhogy egy szép napon követei útján megkérte a kezét egy távoli
országban lakó királyfi; az öreg királyné meg, mert sok szépet és jót hallott a
kérőről, odaígérte neki a lányát.
Mikor aztán közelgett az esküvő ideje, és a
menyasszonynak útra kellett kelnie abba a messzi országba, öreg édesanyja
ellátta őt arannyal-ezüsttel, ékes serlegekkel, pompás ékszerekkel, egyszóval
mindennel, amit egy királykisasszonnyal hozományba illik adni; aztán
kiválasztotta szolgálólányai közül a legszebbiket, s azt komornának rendelte
mellé.
- Te kísérd el a nagy úton - hagyta meg neki -, te add
át a vőlegénynek.
És hátaslónak megkapták az udvari istálló két legjobb
paripáját. A királylányét Faladának hívták, s olyan ló volt, hogy beszélni is
tudott. Elkövetkezett a búcsú perce. Az öreg királyasszony bement a
hálószobájába, szekrényéből elővett egy kis vászonkendőt, aztán belemetszett
kiskésével az ujjába, s a kibuggyanó vérből három csöppet rácsöppentett a
kendőcskére.
- Ezt tedd el jól, édes gyermekem - mondta, hasznát
veszed majd az úton.
A királylány keblére rejtette a kendőcskét, megölelte,
megcsókolta az édesanyját, felült a lovára és útnak indult, nyomában a
komornájával.
Jó órája lovagoltak, mikor a királylány megszomjazott
a melegben. Oda szólt a komornának:
- Nálad van az aranypohárkám, ugyan szállj le, kérlek,
merítsd tele a patakból, úgy ihatnám!
- Aki szomjas, szálljon le maga - felelte a komorna -,
hajoljon a víz fölé, s igyék belőle; én bizony nem leszek senkinek a cselédje!
Szegény királylány majd elepedt a szomjúságtól;
leszállt hát a lováról, lefeküdt a víz partján, ráhajolt a patakra, abból
ivott, nem az aranypoharából.
- Istenem, istenem - suttogta közben, és a vércsöppek
ráfelelték:
Anyád szíve, ha így látna,
bánatában megszakadna. |
De a királylány egy zokszót sem ejtett, hanem mikor a
szomját lecsillapította, szép szelíden felült a lovára, s mentek tovább.
Ügettek megint egynéhány mérföldet, de mind melegebb lett, mind hevesebben
tűzött a nap, a királylány ismét megszomjazott. Éppen egy folyóhoz értek;
odafordult újra a komornájához:
- Szállj le, kérlek, hozz innom az aranypohárkámban.
De az most még fennhéjázóbban vágott vissza:
- Aki szomjas, igyék maga; én ugyan senkinek nem
vagyok a cselédje!
A királylány ínyét égette a szomjúság; leszállt a
lováról, lefeküdt a partra, ráhajolt a vízre, úgy ivott belőle, s közben
felsóhajtott:
- Istenem, istenem!
A vércsöppek pedig újra ráfelelték:
Anyád szíve, ha így látna,
bánatában megszakadna. |
A királykisasszony elbúsult, észre se vette nagy
bújában, hogy kebléről egyszerre csak kicsusszan a vércseppes kendőcske,
belehull a vízbe; ahogy belehullik nyomban elkapja az ár, s viszi, viszi
messzebb, libegteti, megforgatja, lassan-lassan elmeríti. A komorna azonban
mindezt látta a lova hátáról, és igen megörült, mert tudta: a királylányt nem
védi már az édesanyja vére, tehet vele, amit akar, parancsolhat neki
kénye-kedve szerint. Rá is ripakodott nyomban, ahogy fel akart ülni szegény a
lovára:
- Menj csak félre onnét! Lovat cserélünk, mostantól
fogva Falada az enyém, te meg ülsz az én gebémen!
Aztán keményen ráparancsolt, vesse le a királyi
ruháját, s öltözzék az ő komornaruhájába, végül pedig megeskette a nagy égre
hogy ha megérkeznek, a királyi udvarban egy árva szót sem szól senkinek a
dologról. Annak, ami köztük történt, Faladán kívül nem is volt más tanúja, de
az mindent látott, mindent megjegyzett magának.
Így ügettek tovább, a komorna Faladán, az igazi
menyasszony meg a másik lovon, míg csak a királyi kastélyhoz nem értek. Ott
nagy örömmel fogadták őket. A királyfi elébük sietett, és lesegítette a
komornát a lóról; hogyan is gondolhatta volna, hogy nem az az igazi
menyasszony! Fölvonultak a lépcsőn, a királylánynak meg odalent kellett
maradnia az udvaron.
A királyfi édesapja, az öreg király éppen kinézett az
ablakon, és tüstént megakadt a szeme a királylányon. "Ej - gondolta -, de
szép, de finom teremtés!" Azzal átment a fogadóterembe, hogy megtudakolja
a menyasszonytól, kit hozott magával, s miért hagyta az udvaron.
- Útközben szedtem föl, hogy ne unatkozzam - felelte
fitymálva a komorna. - Valami munkára kell fogni, ne lopja itt a napot.
- Jól van - mondta az öreg király -, van nekem egy
ügyes kis libapásztorom, melléje adom segítségnek.
Ettől fogva ezzel a pásztorgyerekkel terelgette az
igazi királykisasszony a libákat, a hamis menyasszony pedig ott kényeskedett,
ott páváskodott a palotában. Jól érezte magát, élvezte a jómódot, és csak
olyankor borult el, ha arra gondolt, hogy még utóbb megszólal egyszer az
istállóban Falada, és elárulja a titkát. Ezért föltette magában, hogy akár így,
akár úgy, de mindenképpen elpusztítja.
Rámosolygott hát egy szép napon a királyfira:
- Kedves férjem, szépen kérlek, tedd meg, amit kérek
tőled!
- Szíves örömest! - felelte a királyfi. - Hadd hallom
hát, mi a kívánságod.
- Semmi egyéb, mint hogy hívasd el a sintért, és
vágasd el annak a lónak a nyakát, amelyiken idejöttem hozzád. Sok bosszúságom
volt vele az úton.
A királyfi kiadta íziben a parancsot: legyen úgy,
ahogy a felesége kívánja, s múljék ki a derék Falada a világból.
Híre futott a dolognak az egész udvarban, de még lent
a majorban is, s nem kerülte el az igazi királylány fülét sem. Amikor reggel
megjött a sintér, a libapásztorlány odasurrant hozzá, és így szólt:
- Egy aranyat adok neked, ha teljesíted a kérésemet.
Ha levágtad a ló fejét, szögezd ki a város kapujába. Annak sötét boltja alatt
terelem el reggel-este a libákat; ha felnézek, legalább a fejét hadd lássam
szegény Faladának.
A sintérnek elkelt az egy arany; sajnálta is a lányt,
hogy így búsul a ló után; megtette hát, amit kívánt: fogta a ló fejét, és jó
erősen odaszögezte a kapualjba.
Másnap kora reggel, ahogy terelik kifelé a
pásztorfiúval a libafalkát, elmenőben azt mondja a királylány:
Mivé lettél, paripácskám?!
|
S ráfelel a falon a lófej:
Menj csak, menj csak, szép királylány;
anyád szíve, ha így látna, bánatában megszakadna. |
Erre a királylány már nem szólt semmit, csak ment szép
csendesen kifelé a városból, hajtotta, terelgette a libákat. Mikor kiértek a
mezőre, leült a gyepre, kibontotta és fésülni kezdte a haját. Olyan volt az,
mint a színarany, úgy omlott le zuhatagban a vállára, mint az arany napsugár. A
pásztorfiú meg csak nézte, hogyan csillog-villog, és szeretett volna kitépni
belőle egy szálat.
De a királylány észrevette a szándékát, és ahogy a
haja felé kapott, mindjárt rákezdte:
Fújj, szelecske, fuvallj hát,
fújd le róla a sapkát, hadd kergesse a réten, míg a hajam kibontom, kefélem, koszorúba fonom szépen. |
Egyszeriben heves szél kerekedett, lefújta a fiú
fejéről a sapkát, s olyan sebesen sodorta, hogy alig győzött szaladni utána.
Végre elcsípte, de mire visszatért, a királylány már régen megfésülte, be is
fonta a haját. A pásztorfiú mérgében szóba sem állt vele többet, duzzogva hátat
fordított neki, s így őrizték a libákat, míg csak be nem esteledett.
Akkor hazamentek.
Másnap reggel, ahogy a sötét kapubolton áthaladtak,
mondja megint a királylány:
Mivé lettél, paripácskám?!
|
S feleli megint a lófej:
Menj csak, menj csak, szép királylány;
anyád szíve, ha így látna, bánatában megszakadna. |
Kiértek a rétre, ott a lány leült a gyepre, s kezdte a
haját bontogatni, a fiú meg odaugrott, hogy kirántson belőle egy szálat. De a
lány gyorsan elkezdte:
Fújj, szelecske, fuvallj hát,
fújd le róla a sapkát, hadd kergesse a réten, míg a hajam kibontom, kefélem, koszorúba fonom szépen. |
S minden úgy történt, mint tegnap: suhant a szél,
röpült a sapka, a fiú meg szaladt utána, s mire visszatért, a lány már régen megfésülte,
befonta, koszorúba is kötötte a haját.
Ahogy leszállt az este, és hazaértek, ment a
pásztorfiú nagy mérgesen egyenest az öreg királyhoz.
- Uram királyom - mondta -, én ezzel a lánnyal nem
őrzöm tovább a libákat!
- S ugyan miért nem? - kérdezte az öreg király.
- Ej, hát egész álló nap csak bosszant!
Erre aztán az öreg király megparancsolta neki, mondja
el rendre, mi történt, hogyan történt.
- Hát az úgy van, uram királyom - kezdte a fiú -, hogy
amikor reggel tereljük kifelé a falkát a kapu alatt, van ott egy lófej, annak
azt mondja:
Mivé lettél, paripácskám?!
|
A fej meg azt feleli rá, hogy:
Menj csak, menj csak, szép királylány;
anyád szíve, ha így látna, bánatában megszakadna. |
És elmondott szép sorjában mindent: milyen haja van a
lánynak, hogyan hívja a szelet, és neki hogyan kell a sapkáját kergetnie a
réten.
Az öreg király figyelmesen végighallgatta a fiú
mondókáját, aztán meghagyta neki, hajtson csak ki másnap is úgy, ahogyan
szokta. Hanem azon a reggelen ő maga jó korán fölkelt, s elbújt a sötét
kapuboltban, hogy kihallgassa, mit beszél a lány a ló fejével. S úgy talált
mindent, amint azt a fiú az előző estén elmondta neki. Megvárta, míg kiterelik
a falkát a kapun; akkor aztán óvatosan utánuk lopakodott, behúzódott a mezőn
egy bokorba, s onnét figyelte, mi történik.
A libák csakhamar szétszéledtek a legelőn, a
pásztorlány meg leült a gyepre, és bontogatni kezdte csillogó-villogó haját. A
fiú ott leskelődött a közelében, s alig várta, hogy egy óvatlan pillanatban
kitéphessen egy szála: a hajából.
De alighogy egyet moccant, a lány nyelve máris úgy
pergett, mint a rokka:
Fújj, szelecske, fuvallj hát,
fújd le róla a sapkát, hadd kergesse a réten, míg a hajam kibontom, kefélem, koszorúba fonom szépen. |
A szél tüstént fölkerekedett, lekapta a sapkát, s
vitte, görgette a mezőn, a pásztorfiú futhatott utána, ahogyan csak a lába
bírta. A lány meg azalatt megfésülte, befonta, föltűzte koszorúba a haját.
Az öreg király jól megnézte magának a dolgot, s mikor
este hazatért a libafalka, leküldött az udvarba a pásztorlányért, és maga elé
hívatta.
- Édes lányom, mindent tudok; hallottam, mit beszéltél
a ló fejével; azt is hallottam, mit parancsoltál a szélnek. Most aztán mondd
meg nékem, mi dolog ez, mit jelentsen.
- Jaj - felelte a lány -, én azt Fölségednek el nem
árulhatom, bajomról senkinek nem panaszkodhatom, erről esküt tettem a nagy
égre!
A király egy ideig unszolta, de mert többet egy árva
szót sem tudott kihúzni belőle, végül is gondolt egyet, s azt mondta neki:
- Jól van, ha nekem nem mondhatod el, ott a kályha,
bújj bele, sírd el annak a szíved bánatát!
Azzal sarkon fordult, és ott hagyta, de kint a
folyosón megállt a kályhalyuknál, odahajtotta a fülét, s mind kileste, mit mond
a lány odabent. Mert az, alighogy magára maradt, bekuporodott a kályhába, és
keserves sírással sorjázni kezdte a búját-baját.
- Jaj nekem, szegény királylánynak, magam vagyok az
életben, nincs pártfogóm senki a világon! Megölték a lovamat, elvették a
ruhámat, elcsalták tőlem a vőlegényemet; trónuson pompázik a komornám, én meg
őrizhetem künn a réten a libákat! Szegény édesanyám, ha tudnád, mi sorsra
jutottam, szíved szakadna meg bánatodban!
Az öreg király, ahogy ezt meghallotta, tüstént
szolgálókat hívatott, és megparancsolta nekik, öltöztessék fel a lányt a
legszebb ruhába; aztán sietett a fiához, s elmondta neki, hogy akit a
menyasszonyának hitt, csak ege álnok komorna, az igazi menyasszony pedig
libapásztorlány volt eddig.
A királyfi alig hitt a fülének. Ment apjával a
trónterembe, s ott majd elámult a csodálkozástól, amint meglátta a lány sugárzó
szépségét, nyájas-szelíd arcát. De az öreg király egyelőre mindenkinek
hallgatást parancsolt; a komornából lett királynénak úgy kellett jelenteni a
dolgot, hogy egy idegen királylány jött vendégségbe, fáradt a nagy úttól,
lepihent egy kicsit; de este nagy lakomát rendeznek a tiszteletére, s azon majd
találkoznak.
Estére egybe is gyűlt az ebédlőterembe a király minden
jó barátja és a. ország valamennyi számottevő embere. Az asztalfőn a királyfi
ült, mellette egyfelől a királylány, másfelől a komorna; de a komorna nem
ismerte meg a királylányt.
Mikor már eleget ettek-ittak, s jókedvre kerekedtek,
egyszer csak fölállt az öreg király, és csendet intett.
- Kedves vendégeim - szólt -, mondjátok meg nekem, mit
érdemel az olyan hűtlen szolgáló, aki úgy bánik a gazdáival, ahogyan én most
előtökbe adom.
Azzal elmondta töviről hegyire az egész történetet. A
vendégek csodálkoztak, tanakodtak, egyik-másik hitetlenkedett is: ilyen álnok
szolgáló mondták - talán nincs is a világon. De még mielőtt bárki nyilatkozott
volna, megszólalt a királyfi balján a komorna, mert hát egy pillanatig sem
gondolta volna, hogy az öreg király tudja a titkát.
- Bizony az ilyen megérdemli - mondta mosolyogva -,
hogy szégyen szemre világgá kergessék!
- Magad fölött ítélkeztél - szólt az öreg király -, ez
legyen hát a sorsod!
Így is történt; a királyfi pedig feleségül vette az
igazi királylányt, hét országra szóló lakodalmat csaptak, és boldogan éltek,
míg meg nem haltak.