Berzsián
költő beburkolózott. Pokrócba, csendbe, szobája dermesztő hidegébe. Kucorgott
recsegő rugójú fotelja mélyén.
- Elhagytak.
Elhagytak engem a bajban - motyogta.
Lelke mélyén
arra számított, hogy néhányszor elismételgeti ezt a mondatot, és feldühödik
tőle. S ha már feldühödött, bármi történhet. Mert ugye csak elordít valamit...
De nem
dühödött fel. Csak a félelem, csak a szomorúság.
- Mert az az
igazság - mondta magának -, hogy te hagytad el őket. Rútul cserbenhagytad a
barátaidat. Semmirekellő, oktondi, széllelbélelt, fölfuvalkodott kapcabetyár
voltál.
Így oktatta
magát Berzsián. És félelemtől görnyedezett, bánattól kornyadozott, hidegtől
diderészett.
A barátai
meg? Hol is lettek volna? Persze hogy ott. A Hörpentő nevű szörpentőben, ahol
kilencvenkilenc-féle szörpöt mért Vinkóci Lőrénc korcsmáros az igen tisztelt
publikumnak. Ott ültek Berzsián költő barátai egy kecskelábú asztal mellett. Ők
voltak a publikum. És könnyen meglehet, hogy igen tiszteltek is voltak, de hogy
jókedvűek nem, az biztos. Lógatta az orrát mind a három. Mármint a
locska-fecske Zsebenci Klopédia, Violin, a fülrepesztő csudazenész meg az
aranykezű Sróf mester. Nem fecsegett, nem locsogott Klopédia, a fülrepesztő
zenésznek nemcsak az orra, a füle is lógott, Sróf mester meg tétován babrikált
az arany kezével. Annyit se mondtak, hogy mukk.
Nem is
csoda, mert mint egy láthatatlan darázs, ott dingett-döngött körülöttük a
kérdés: Mit csinálhat most Berzsián? De ki nem mondta volna egyikük sem, mert
ami igaz, igaz, más láthatatlan darazsak is döngécseltek ottan. Az egyik azt
döngécselte, hogy cserbenhagyott benneteket Berzsián, a másik, hogy Berzsián
egy semmirekellő, oktondi, széllelbélelt, fölfuvalkodott kapcabetyár. A
harmadik meg, hogy megérdemli a sorsát Berzsián, csak savanyodjon, keseredjen,
aszalódjon. A negyedik meg, hogy mégsem olyan rossz fiú az a Berzsián. Az
ötödik meg: hagyta Violint börtönbe zárni. A hatodik meg... Sohasem érünk a
végére ennek a darázshadseregnek, abba is hagyom a felsorolást. Elég az hozzá,
hogy egyik darázs így, másik darázs úgy. De inkább így - sokkal több
láthatatlan darázs döngécselt Berzsián ellen, mint mellette.
Nem is
állhatta tovább Violin, odamorrant a darazsak közé:
- Úgyse
tehetett volna értem semmit. Mindenféleképpen börtönbe zártak volna. Meg aztán
másnap amúgy is kiengedtek.
Megdobbant
ám a locska-fecske Zsebenci Klopédia szíve! Lám csak, Violin Berzsián költő
védelmére kelt. Éljen. Már mondani is akarta, hogy akkor, nosza, látogassák meg
Berzsiánt, de közben lopva Sróf mesterre pillantott. Ajaj. Sróf mester arany
keze abbahagyta a babirkálást, és puff, nagyot csapott a kecskelábú asztalra.
„Rettenetes
- gondolta Zsebenci Klopédia -, Sróf mester már megint ragaszkodni fog az
igazsághoz.”
És ebben nem
tévedett. Sróf mester ragaszkodott.
- Lehet,
hogy nem tehetett volna érted semmit - emelte fel az ujját -, de meg sem
próbálta. Úgy becsapta az ablakát, mint a pinty!
Hát ez igaz.
Becsapta. Be bizony. Klopédia egy sötét pillantást küldött Sróf mester felé.
Szörnyűségesek ezek az igazsághoz ragaszkodó emberek. Mindig csak az igazság,
az igazság. Az ördög bújjon bele.
Sróf mester
feszengett a székén, újra kezdte a babirkálást arany kezével, s arra gondolt,
hogy milyen szörnyűséges mindig az igazsághoz ragaszkodni. „Mennyivel könnyebb
lenne az életem - gondolta -, ha nem ragaszkodnék ilyen fenemód az igazsághoz.
Odamennék ahhoz a gézengúzhoz, a vállára ütnék, és azt mondanám neki, mi újság,
pajtikám.” De csak megrázta a fejét. Nem tágított. Ragaszkodott tovább. Mit
tegyünk, ilyen ember volt Sróf mester. Nem árt, ha vannak ilyen emberek.
Így aztán
nem is sokáig bírták együtt. Fölálltak nagy szomorúan a Hörpentő asztalától, s
hárman háromfelé.
Nagy búsan
bandukolt hazafelé Sróf mester. És még nagybúsabban Violin, a fülrepesztő
zenész. De legeslegnagybúsabban a locska-fecske Zsebenci Klopédia. Fölnézett a
gomolygó, komorló téli égre, és azt gondolta magában: „Még szerencse, hogy az
ég is ilyen búbánatos. Összeillünk.” Csakhogy a komorló, gomolygó téli ég nem
akart ám a világ végéig búbánatos lenni. Esze ágába sem jutott. Mert, nicsak!
Elszállingózott egy jókedvű fehér pihe a búbánatos Klopédia orra előtt. Aztán
egy másik. Egy meg éppen a szeme pillájára. Egyszeriben nagy, fehér vidámság
özönlötte el a várost. Földbe gyökerezett Zsebenci Klopédia lába, és búbánat
ide, búbánat oda, nagy boldogan elkiáltotta magát:
- Esik a hó!
Mi az, hogy
esett?! Szakadt, özönlött. Táncolt a sok hópehely, Klopédia hallani vélte
boldog, önfeledt kiáltásaikat. Nesze neked, búbánat!
Klopédia
kitárta a karját, magához ölelte a havas járdát, a hóval fölékszerezett fákat,
a hósapkás házakat.
- A
búbánatot kiverték a birodalomból az egyesített hóhadak - kiabálta.
És már meg
is fordult. Futott. „Mit nekem Sróf mester, az igazság bajnoka - gondolta
magában -, amikor esik a hó.” És már bent is volt Berzsián udvarában, még a
havat sem verte le a lábáról, már az előszobában kopogott a cipője sarka. És
már be is libbent a szobába. Azt akarta kiáltani, hogy „Berzsián, esik a hó!”,
de a bebugyolált költő látványa úgy hatott rá, mint egy puskalövés, a libbenés
összetört, mozdulatlanul állt Klopédia, szorongatta az ajtókilincset.
Sisegett a
csend, Berzsián tompa, fénytelen szeme Klopédiára meredt.
- Ki az? -
kérdezte.
- Hogyhogy
ki az - rebegte Klopédia -, nem látod, hogy én vagyok.
- Isten
hozott, Klopédia - mondta bizonytalanul Berzsián. - Kérdezhetek valamit?
- Hát persze
- mondta ijedten a lány.
- Mondd,
Klopédia, világos van?
- Világos? -
csodálkozott Klopédia. - De hiszen vakít a hó! Nézz ki az ablakon, Berzsián,
esik a hó!
Most
szabadult ki Klopédiából az ajtóba tervezett mondat.
Zengett
boldogan, körülszárnyalta a szobát. De le is hullott szárnyaszegetten az egyik
sötét sarokba, mert Berzsián ahelyett, hogy az ablak felé fordult volna, azt
suttogta:
- Sejtettem.
Nagyon
baljóslatú volt ez a „sejtettem”.
- Mit
sejtettél? - kérdezte Klopédia.
De válaszra
már nem volt idő, mert kintről valami kis kapirgálás, mintha egy egér... nem,
mégsem egér, ez annál hangosabb, talán kutya? Na de kutya se, mert kopog a
cipője. Ez meg ki? Szép lassacskán megmozdult a kilincs, szép lassacskán
kinyílt az ajtó, ott állt teljes életnagyságban Violin, a fülrepesztő
csudazenész.
- Szervusz,
Berzsián - motyogta -, gondoltam... izé... esik a hó.
- Csukd már
be az ajtót - mordult rá Klopédia -, bejön a hideg.
Violin képe
felderült, most vette csak észre Klopédiát.
- Á, te is
itt vagy!
- Nem érted,
hogy bejön a hideg!
- Inkább
kimegy - mondta Violin. - Olyan hideg van itt, mint egy jégveremben. Berzsián,
miért nem fűtesz?
Berzsiánra
tévedt a tekintete, aztán Klopédiára, megint Berzsiánra. Valami itt nincs
rendben. Valami nagyon nincs rendben. Megijedt Violin.
- Várjatok
csak, mindjárt befűtök - motyogta, s már ment is a konyhába, zörömbölt a
fásládában.
Térült-fordult,
csörgött a gyufásdobozzal, fújta teli tüdővel, egy-kettő, sziszerészett a tűz
Berzsián kályhájában. De a nyomasztó, ólmos csendet csak növelte a
sziszerészés. Sehogy sem értette Violin ezt a baljóslatú csendet. Talán Sróf
mester miatt?
- Az már
igaz - mondta. - Ha Sróf mester megtudja, hogy idejöttünk, szépen a nyakunk
közé csördít... De hát hogy lehet ilyenkor rendíthetetlenül ragaszkodni az
igazsághoz? Hiszen esik a hó! Nem igaz, Berzsián?
- Mondd,
Violin - szólalt meg ekkor síri hangon Berzsián -, világos van?
Violin
fölegyenesedett a kályha mellől, megrendülten bámulta Berzsián elrévedő,
fénytelen szemét. Összeszorult a szíve.
- De hiszen
vakít a hó... nem látod? - Klopédiára kapta a tekintetét. - Klopédia, rohanjunk
Sróf mesterért. Gyerünk.
Kint meg
kipp-kopp, csissz-csossz. Jött valaki. Nyikordult az ajtó, ott állt maga Sróf
mester. Megköszörülte a torkát, és azt mondta:
- Mi újság,
pajtikám?
A kályha
felől mintha vihogást hallott volna. Arra rebbent a tekintete. No lám, ezek már
itt vannak. Gyorsan szigorú ábrázatot öltött és elzenegte:
- Nem mintha
megfeledkezném az igazságról! Rútul cserbenhagytál bennünket. Semmirekellő,
oktondi, széllelbélelt, fölfuvalkodott kapcabetyár voltál. - Majd sokkal
szelídebben hozzátette: - De most esik a hó.
Elhallgatott,
Berzsiánra bámult. Az ő szívét is összeszorította a félelem.
- Mondd,
Sróf mester - kérdezte halkan Berzsián -, tényleg világos van?
Sróf mester
közelebb lépett, nézte, nézte Berzsián szemét.
- Berzsián,
ne bolondozz!
Pedig tudta,
hogy nem bolondozik.
-
Megvakultam - mondta ki Berzsián.
- De hát
hogyan, mitől? - ordított fel Violin.
- És mi meg
hagytuk itt vakon szenvedni! Feléje se néztünk - sírt fel Klopédia.
- Ne
ordítozzatok - szólt rájuk Sróf mester. - Mondd el, hogy történt!
- Az
éjszakák - motyogta Berzsián.
- Miféle
éjszakák?
- Itt ültem
megátalkodottan, fortyogott a dühöm.
- Vettük
észre - kottyantott közbe Zsebenci Klopédia.
- Sajnos. Ne
haragudjatok - mondta Berzsián.
- Mi volt az
éjszakákkal? - sürgette Violin.
- Biztosan
láttátok már - mondta Berzsián -, ahogy az erdő felől beoson a városba az
éjszaka. Először a kertek sötét zugait foglalja el. Aztán a szűk utcákat.
Lassan elsötétíti a tágas tereket is, ráül a kémények tetejére.
- Persze
hogy láttuk - mondta Sróf mester. - Ez a világ rendje. Nappalra éjszaka,
éjszakára nappal.
- De ami
velem történt, az már nem a világ rendje - kesergett Berzsián. - Mert ugye az
éjszaka belopózkodik az ablakon, egy kicsit elmotozgat a szobában, és sutty, be
az ember szemén, az ember megtelik sötétséggel.
- Aztán
reggel meg jön a fény - mondta Zsebenci Klopédia -, a sötétség, sutty, ki az ember
szemén, a fény meg sutty be!
- Hát persze
- bólintott Berzsián -, rendes körülmények között. De én az egyik reggel érzem
ám, hogy nagyon nehéz a lábam. Mintha mázsás súlyok húznák. Egész nap azon
gondolkoztam, mi lehet? Rám is esteledett, rám is éjszakállott. A sötétség
sutty be a szememen. Reggel meg, ajaj, már nem csak a lábam volt nehéz, olyan
volt, mintha derékig ólommal lennék teli.
- Te úristen
- kiáltott föl Violin -, nem ment ki belőled egészen a sötétség.
Berzsián
szomorúan bólogatott.
- Ne is
mondd tovább - szólt közbe ijedten Zsebenci Klopédia -, mert harmadnap ugye már
mellig ért benned a sötétség?
- Nyakig -
mondta keserűen Berzsián.
- Ami azt
jelenti - emelte fel az ujját Violin -, hogy ma reggelre egy picikét se jött ki
belőled a sötétség. Tele vagy sötétséggel a talpadtól a fejed búbjáig. Azért
nem látsz.
- Hát -
mondta Berzsián -, ha igazat beszéltek, és már tényleg reggel van, akkor bizony
könnyen meglehet.
- Reggel?! -
mondta méltatlankodva Sróf mester. - Berzsián, már elmúlt dél. Minden ragyog
odakint. Esik a hó.
- Akkor
nincs mese - mondta elszontyolodva Berzsián -, tele vagyok sötétséggel.
Tanácstalanul
nézett egymásra a három jó barát.
-
Jajistenem, most micsináljunk? - suttogta ijedten Klopédia.
De akkor
felcsillant Violin szeme.
- Nincs itt
baj egy se, Berzsián! Előbb-utóbb úgyis dühbe gurulsz, kiabáld akkor azt, hogy
takarodjon ki belőled a sötétség.
- Azt
hiszed, magamtól nem jutott eszembe - szomorkodott Berzsián. - De az a baj,
hogy nem tudok dühbe gurulni. Csak félek. Minél jobban szeretnék dühös lenni,
annál jobban szorongat a félelem. Érzem én, hogy soha többé nem láthatom az
arcotokat.
- Nem mintha
az utóbbi időben olyan kíváncsi lettél volna az arcunkra - mondta epésen Sróf
mester.
- Most
igazán nincs itt az ideje a prédikációknak - mérgelődött Zsebenci Klopédia. -
Inkább ezen a szerencsétlenen segítsünk, nem ülhet itt vakon ítéletnapig.
- De hát
hogyan segítsünk? - morgott Sróf mester. - Egyikünk sem szemorvos.
- Akkor
hívjunk gyorsan egy szemorvost - mondta Violin.
- A szememnek
semmi baja - jelentette ki Berzsián.
- De amikor
nem látsz!
- Akkor se a
szememmel van baj, a sötétséggel van baj.
- Akkor meg
egy sötétségorvos kell - mondta gyorsan Violin, de csak annyit ért el vele,
hogy Klopédia is meg Sróf mester is szemrehányóan nézett rá.
- Jó, jó, ne
haragudjatok, csak hirtelenében a nyelvemre jött - védekezett Violin -, tudom,
hogy sötétségorvos nincs... de talán valami sötétségizé... mondjuk
sötétségszakértő... az esetleg van.
-
Sötétségszakértő! - horkant fel Sróf mester. - Miket nem tudsz kitalálni?!
De Zsebenci
Klopédia a homlokára ütött, és hohózni kezdett.
- Hohó!
Hohó! - kiabálta. - Eszembe jutott!
- Mi jutott
eszedbe?
- Nem mi,
hanem ki. Áttentő Redáz jutott eszembe.
- Az ám!
Áttentő Redáz - kiáltott fel boldogan Violin is -, na ugye, hogy mégis van
sötétségszakértő!
- Nem
kedvelem Áttentő Redázt - mormogta Sróf mester.
- Akkor is!
Ki tudna tanácsot adni Berzsiánnak, ha ő nem?!
- Ki az az
Áttentő Redáz? - kérdezte gyanakodva Berzsián.
- Rohanunk
Áttentő Redázért! - kiabált Klopédia. - Gyere, Violin!
Meg sem
várták Sróf mester beleegyező bólintását, kivágtattak az ajtón.
- Ki az az
Áttentő Redáz? - ismételte meg a kérdést Berzsián.
- Egy rossz
arcú alak - mondta kedvetlenül Sróf mester. - Hétpróbás gazembernek látszik.
Tele van sötétséggel.
- Hogy
mondod? - villanyozódott fel Berzsián. - Tele van sötétséggel?
- Mi az,
hogy tele?! Fölösen tele van.
- És lát?
- Mint a
sas.
- Akkor nem
létezik, hogy tele van sötétséggel - szontyolodott el Berzsián.
- Mondom,
hogy fölösen! - bizonykodott Sróf mester. - Képzeld, a múltkor bejött a Hörpentőbe
egy sötét szemüveges, rossz arcú alak. Horgas orr, mindent lefitymáló,
összeszorított keskeny ajkak, elálló, hegyes fül.
- Ő volt
Áttentő Redáz?
- Ő, csak
akkor még nem tudtuk, kicsoda. Keménykalap volt a fején, s úgy kalapostul
odatelepedett az egyik asztal mellé.
- Nem vette
le a kalapját?
- Nem az.
Pedig jól tudod, hogy ez a Hörpentőben nem szokás. Aki oda bejön, köszön és
leveszi a tökfedőjét. Na, gondolhatod, röpködtek a megjegyzések, hogy talán
veréb van a kalapja alatt, meg hogy talán az erdőben nevelkedett, a fene a
fölfuvalkodottjába. Amikor már elég nagy volt a ricsaj, felénk fordult és azt
mondta: „Uraim, az önök érdekében tartom a fejemen a kalapom.” Na, több se
kellett! Még hogy a mi érdekünkben! Már valaki föl is állt, hogy nyakon vágja
az istenadtát, mire ő a legnagyobb nyugalommal azt mondta: „Na jó, ha annyira
akarják, akkor leveszem.” És levette a keménykalapot.
Sróf mester
elhallgatott, idegesen megrándult az arca, a ráncai föl s le tekergőztek, majd
le és föl. Igen szerencsétlen ábrázatot öltött Sróf mester, ha Berzsián látta
volna, bizonyára nem tudja mire vélni. De nem látott, így csak a csöndet nem
tudta mire vélni.
- Ott
hagytad abba, hogy levette a kalapját - mondta.
- Igen -
mondta Sróf mester, és a ráncai továbbra is tekergőztek. - Képzeld, a kopasz
koponyája tintafekete volt. De csak egy szempillantásra láttuk, mert azon
nyomban lilásfekete sugarak áradtak szét a fejéből, és két másodperc alatt
megtöltötték a Hörpentőt. Töksötét lett. Az orrunk hegyéig sem láttunk. Déli
tizenkettőkor.
- A fejéből
jött a sötétség?
- Abból
hát... Egy darabig csönd volt, aztán valaki megszólalt, és kérlelni kezdte,
hogy tegye föl a kalapját. De nem tette föl azonnal, megvárta, míg mindenki
könyörgőre fogja. Akkor aztán nagy kegyesen a fejébe nyomta a keménykalapot. A
sötétség, mintha elvágták volna. Újra világos lett. Csak tartsa a fején
nyugodtan, motyogtuk neki, és arra gondoltunk, hogy egy percig sem maradunk
vele egy fedél alatt, sipirc haza, de ő előbb meggondolta, fölállt nagy
gúnyosan, meghajolt felénk, és azt mondta: „Áttentő Redáz vagyok. A
viszontlátásra.” Megemelte a kalapját. És arra a pillanatra, amíg nem volt a
fején a kalap, megint sötét lett...
- Őérte
szaladt Violin meg Klopédia? - kérdezte szomorkásan Berzsián.
- Őérte -
válaszolta ugyanolyan szomorkásan Sróf mester.
- Na épp egy
ilyen éjfejű, százszorjajnekünk segít majd rajtam!
Sróf mester
izgatottan közbeszólt:
- Hallgass!
Jönnek.
- Jó napot,
jó napot - köszönt Áttentő Redáz -, ha megengedik, a kalapomat a fejemen
tartom.
- Persze,
persze, csak tessék - zengte a három jó barát beijedt kórusa. Berzsián meg
hallgatott. Nem tetszett neki Áttentő Redáz hangja. Nem is csoda, mert
karistolós, recsegős, horzsolós, reszelős hangja volt Áttentő Redáznak.
- Hát
akkor... egyszóval... a barátunk - dadogott Sróf mester. - Úgy gondoltuk, hogy
ön ért a sötétséghez.
- Értek
egy-két dologhoz - mondta rátartian Áttentő Redáz, és Berzsián felé fordult. -
Ön lenne hát a híres Berzsián költő. Gratulálok. Olvastam egypár jobbladáját.
De meg kell mondanom, hogy az a ramazúri, amit az utóbbi hónapokban rendezett,
az minden költészetnél többet ér.
- Miféle
ramazúri? - kérdezte megszeppenve Berzsián.
- Hát a
villámcsapások, viharok, lábtörések, lángra lobbanó szakállak!
Áttentő
Redáz köszörűkő hangja átszellemült, hallhatta, aki hallotta, hogy igazán
csodálja Berzsiánt.
Berzsián meg
szégyenkezett.
- Beszéljünk
inkább a sötétségről - mondta gyorsan. - Tele vagyok sötétséggel. Meg tudna
gyógyítani?
Áttentő
Redáz izgatott lett, gyors, hadaró hangon magyarázni kezdett Berzsiánnak.
- Mi az,
hogy gyógyítani?! Azt kell meggyógyítani, akiben egy csöpp sötétség nincs!
- Nono -
mondta Berzsián.
- De igenis
- folytatta Áttentő Redáz, most már tudomást se vett róla, hogy Sróf mesterék
is a szobában vannak -, ez csak a fejlődés kezdete. Az csak átmeneti, hogy nem
látsz. Még egy-két vihart kell támasztanod, pár lábtörés jobbra, pár lábtörés
balra, s akkor már annyira megtelsz sötétséggel, hogy ha leveszed a kalapod,
sugárzik a fejedből az éjszaka, és minden koromsötét lesz körülötted. S akkor
már látsz is! Még sötétben is látsz. Érted?
- Na ne -
nyöszörgött Berzsián, s aztán eszébe villant a mentő ötlet: - Sohasem viselek
kalapot.
- Ugyan már!
Majd kapsz tőlem egyet. Nekem van öt is.
- Hallod,
már tegezi - súgta ijedten Klopédia Violinnak.
- Rossz jel
- súgta vissza Violin.
Sróf mester
megköszörülte a torkát.
- Csak azt
szeretném mondani, hogy Berzsián egyáltalán nem akarja, hogy sötétség áradjon a
fejéből.
- Miért
szólsz bele?! - recsegett Áttentő Redáz. - Mi az, hogy nem akarja! Képzeld,
Berzsián, amikor mind a ketten levesszük a kalapunkat, az egész világ
elsötétül. Gyönyörűséges lesz!
- Akkor
inkább maradjak vak örök életemre - mormogta Berzsián.
Sróf mester
megkönnyebbülten fölsóhajtott, Áttentő Redáz meg ráreccsent Berzsiánra.
- Mit
mondtál?
- Nem
akarom, hogy sötétség áradjon a fejemből.
- Akkor
maradj csak vak! - dühöngött Áttentő Redáz, és megindult az ajtó felé. De az
ajtó előtt megtorpant. Gondolkozott.
- Van még
egy lehetőség - mondta mézesmázosan.
- Micsoda? -
kérdezte gyanakodva Berzsián.
Áttentő
Redáz megfordult, visszament a szoba közepére.
- Lakik itt
a város szélén egy lány. Ismeritek?
- Mi a neve?
- kérdezte Zsebenci Klopédia.
- Dideki -
mondta Áttentő Redáz. - Egy kimustrált vasúti teherkocsi a háza. A kertje
napraforgószárral van bekerítve.
- Sose
hallottunk róla - mondta Sróf mester.
- Hát akár
hallottatok, akár nem - folytatta Áttentő Redáz -, ott lakik. De nem is ő a
fontos. Van neki egy fekete, loboncos kutyája.
- Puli? -
kérdezte Violin.
- Puli, nem
puli, nem tudom. Csak azt tudom, hogy ez a kutya a világ leggonoszabb kutyája.
- Harapós? -
kérdezte Klopédia.
Áttentő
Redáz gúnyosan Klopédiára pillantott.
- Harapós?!
Sokkal rosszabb. Ha ez a kutya megtudja, hogy egy kisgyerek egyedül maradt
otthon, besuttyan hozzá, és halálra ijesztgeti. Úgy bizony! Ha meg nem
ijesztgeti őket, akkor a kezük ügyébe rakja a gyufát, hogy azzal játsszanak. És
amikor fölgyullad a ház, boldogan bámulja, hogy bennég a kisgyerek. Ilyen ez a
Ribizli.
- Kicsoda?
- Ribizli.
Úgy hívják a kutyát... És ha a kisgyerekek kapnak egy szelet kenyeret vagy egy
pohár tejet, akkor ez a Ribizli lecsap a levegőből, és elrabolja tőlük.
- Hogyhogy
lecsap a levegőből? - kapta fel a fejét Sróf mester. - Kutyát mondtál, nem
sast.
- Persze,
hogy kutyát mondtam. Mert kutya. Csak tud repülni.
Mind a
négyen ámulva hallgatták Áttentő Redázt.
- Borzasztó
- mondta Zsebenci Klopédia -, ha már ilyen gonosz, legalább repülni ne tudna.
Berzsián is
megszólalt.
- És az a
lány, a gazdája, Dideki vagy mit is mondtál, nem tudja megfékezni ezt a gonosz
kutyát?
- Ha tudná,
se akarná. Mert éppen olyan gonosz, mint a kutyája. Egy boszorka ez a Dideki,
semmi más!
- El kell
pusztítani azt a kutyát! - kiáltotta Violin.
- Én már rég
elpusztítottam volna - forgatta a szemét Áttentő Redáz -, de engem már
ismernek, a közelükbe se engednek. Ha meglát a kutya, huss, szárnyra kap, s már
hét határon túl jár. De rátok biztosan nem gyanakodnának. Szerezzétek meg nekem
a kutyát, és én azonnal kiűzöm Berzsiánból a sötétséget.
- De hát
hogyan tudnánk megszerezni?
- Ó, mi sem
könnyebb annál. Elmentek Didekihez látogatóba...
- Beenged
bennünket?
- Be hát.
Még mézesmázoskodik is, majd meglátjátok. De ti ne higgyetek neki, csak a
gonoszságát takargatja. A kutyáról egy szót se ejtsetek. Csak amikor eljöttök,
és a kutya elkísér benneteket a sarokig, se szó, se beszéd, kapjátok el. Jó
szorosan fogjátok, hogy a szárnyát ki ne tudja terjeszteni. És a száját azonnal
kössétek be egy madzaggal. Hogy a vonyításával ne riogassa az embereket.
Hozzátok ide Berzsián házába, kötözzétek össze, zárjátok be a kamrába. Majd
érte jövök. És Berzsián abban a minutában, ahogy a kezemben lesz a kutya,
visszanyeri a szeme világát.
- Minden
csepp sötétség kimegy belőlem?
- Persze -
mondta Áttentő Redáz. - Én megyek is. Ne tétovázzatok sokat, cselekedjetek!
Ezzel
elment. Magára maradt a vak Berzsián meg három jó barátja. Igen haragudtak a
gonosz kutyára. Szidták, hordták. Még ha nem is segítene Áttentő Redáz
Berzsiánon, akkor is el kellene pusztítani azt a gonosz kutyát. Egyedül
Berzsián volt egy kicsit tétova, nem volt annyira lelkes, mint a többiek.
- Látok én
valamit - mondta halkan.
- Látsz? -
kiáltott örömmel Violin, de Berzsián erre csak rázta a fejét gondterhelten, és
nem is beszélt róla többet, hogy mit lát a vak szemével.
Összeszedelőzködtek,
elindultak a város széle felé. Térdig gázoltak a hóban, az arcukat odatartották
a hópihéknek. Még Berzsián is megvidámodott, pedig ő aztán semmit sem látott a
hóesésből.
Klopédia meg
Sróf mester Berzsiánba karolt, úgy vezették, Violin meg hol előttük, hol mögöttük
ugrált, mint egy boldog kisgyerek. De egyszer csak mozdulatlanná dermedt
valamennyi.
- Mi
történt? - kérdezte Berzsián.
- Nem látod,
hogy - kezdte Violin, de gyorsan észbe kapott -, ja persze hogy nem látod.
Berzsián, ebben a kiskertben nyár van. Nézd csak, a tél közepén!
Megszólalt
Sróf mester is meg Klopédia is. Mind a hárman egyszerre magyarázták
Berzsiánnak, hogy mit látnak. Így aztán kicsit lassabban értette meg Berzsián,
mit is látnak, de végül kihámozta a szóáradatból, hogy ott állnak egy
kimustrált vasúti kocsi előtt. A kocsi ugyan kerekeken áll, a kerék meg
síneken, de a sín éppen annyira hosszú csak, hogy egy vasúti kocsi ráfér.
Különben nem vezet sehová. Kéménye is van a vasúti kocsinak, pöfögve jön belőle
a füst, de ugye ebben nincsen semmi különös. Annál különösebb a tehervagonház
kertje. Tenyérnyi kertje van, az igaz, s ahogy Áttentő Redáz mondta:
napraforgószárral van körülkerítve, de ami a kertben van, az egyenesen
bámulatra méltó. Tele van viruló, nyíló virággal. A hó nem esik rá, pedig nincs
fölötte más, csak a nagy, kerek ég. Tél ide, tél oda, Dideki virágoskertje
mégis virul!
- Talán
azért, mert boszorka. Talán azért tudja ezt a varázslatot, hogy télen is
viruljanak a virágai.
Nem szólt rá
egyikük sem, de mind a háromnak ugyanaz forgott a fejében: Ha egyszer boszorkány,
miért virágot varázsol? Miért nem szamárkórót? Vagy szerbtövist? Vagy
királydinnyét?
- Na,
gyerünk csak beljebb - mondta Sróf mester, és hahózni kezdett.
Nem kellett
sokat hahózni, mert a harmadikra már nyílt is az ajtó, s a virágok között megjelent
egy lány. Icinyke-picinyke lány volt, még Zsebenci Klopédiánál is egy fejjel
alacsonyabb, pedig Klopédia sem volt éppen óriás. Vöröses haja volt a lánynak,
és tejfehér arcbőrén gyönyörűséges szeplők virítottak.
- Vörös
ember, vörös ló, vörös kutya egy se jó - sutyorogta Klopédia.
- Hallgass!
- mordult rá Violin, és tátott szájjal bámulta a lányt. Mert az az igazság,
hogy nagyon, de nagyon megtetszett neki.
- Isten
hozott benneteket - mondta a lány. - Dideki vagyok.
- Én meg
Sróf mester - motyogta Sróf mester.
- Violin -
hajolt meg áhítattal Violin.
- Zsebenci
Klopédia - sziszegte a foga között Zsebenci Klopédia.
- Ó, akkor
te meg nyilván Berzsián vagy! - kiáltotta örömmel Dideki. - Gyertek be hozzám.
Kitárta a
napraforgószár-kerítés napraforgószár-kapuját.
Odabent
tejjel, kaláccsal és hecsedliszörppel kínálta őket, látszott, nagyon örül a
vendégeknek. Elcsodálkozott, hogy Berzsián nem lát.
- Mikor a
jobbladáidat olvastam, eszembe sem jutott, hogy nem látsz. De hiszen a szívekbe
látsz - mondta Dideki -, az mindennél többet ér.
Berzsián
fölmordult, mint akit nyakon vágtak. Nagyon szégyellte magát. Csak tömte magába
a kalácsot, hogy meg ne kelljen szólalnia. Sunyított a másik három is, s lopva
lesték a sarkokat, hol az a gyalázatos kutya. Az a gonosz Ribizli. De a kutya
nem volt sehol.
Aztán, hogy
ne legyen olyan nagy a csend, megszólalt Sróf mester:
- Khm... hmm
- kezdte -, nagyon megcsodáltuk a virágaidat. Hogyhogy neked télen is...
hogyhogy nem fagynak meg?
- Ó, hát a
kutya miatt. A kutya miatt kell a virág - mosolygott Dideki.
A négy
vendégnek fagyos lett az arca.
- Van
kutyád?
- Persze -
mondta Dideki -, nagyon kedves kutya. Az igaz, van egypár rossz tulajdonsága,
de azért nagyon kedves. Ribizlinek hívják.
- Aha -
horkant fel Violin. - És most hol van?
- Biztos
talált egy magányos gyereket - mondta Dideki, és közben - nézze meg az ember! -
olyan ártatlan volt az arca, mint egy angyalé.
- Magányos
gyereket? - szisszent fel Sróf mester.
- Persze -
bólintott Dideki, s közben földerült az arca. - Nézzétek, már itt is van. Gyere
be, Ribizli!
És sutty, az
ajtón beosont egy fekete, loboncos kutya. Leheveredett, lihegett.
Zsebenci
Klopédia rémülten bámulta. Te nagy ég, mit csinálhatott ez azzal a szegény
magányos gyerekkel. És bizony rémülten nézett rá Sróf mester meg Violin is. Az
ő fejükben se járhattak különb gondolatok, mint Zsebenci Klopédiáéban.
- És miért
kell ennek virág? - kérdezte ellenségesen Sróf mester.
- Mert
különleges kutya - mondta Dideki.
„Tudjuk” -
gondolta morcan a négy vendég.
Dideki
folytatta:
-
Virágillattal táplálkozik.
Na, bámultak
egy nagyot.
- Semmi mást
nem eszik?
- Nem.
- Kenyeret
se? - gyanakodott Violin.
Dideki rázta
a fejét.
- Tejet? -
rukkolt elő a kérdéssel Sróf mester.
Dideki
nevetett.
- Csak
virágillatot. De hiszen az a nagy bánata - nézett szeretettel a kutyájára -,
hogy nem ehetik velős csontot, mint minden más rendes kutya.
- Akkor már
értem ezeket - mondta Sróf mester, és a polcra mutatott. Egy nagy polc állt a
hátsó falnál, rogyásig megrakva gondosan lecelofánozott befőttesüvegekkel.
Csakhogy a befőttes-üvegekben nem volt semmi.
- Azt
gondoltad, üresek? - nevetett Dideki. - Virágillat van bennük. Ínséges időkre.
Ha netalántán valami baj érné a kertet meg a virágokat.
Ribizli
közben kisuttyant az ajtón, „jaj, egy pillanat” kiáltotta Dideki, és utánament.
- Lehet,
hogy Áttentő Redáz hazudott - mondta gyorsan Violin -, és ez a kutya nem is
gonosz.
- Azt is
mondta róla, hogy repülni tud - toldotta meg Zsebenci Klopédia -, pedig nem is
repül.
- Nono -
mondta Sróf mester -, nézzetek csak ki az ablakon.
Egyszerre
nagy csend lett.
- Mi az? -
kérdezte Berzsián. - Miért hallgattatok el?
- Repül -
suttogta Klopédia.
Bizony, a
kutya kiterjesztett szárnyakkal röpködött a virágok fölött. Szagolgatta őket.
Úgy látszik,
megéhezett.
- Mégiscsak
igaz - mondta gyászos hangon Violin. - Áttentő Redáz nem hazudott.
Mély csönd
lett a kiszuperált teherkocsiban. Akkor is mély csönd volt, amikor Dideki
visszajött.
- Mindig
csak liliom meg tearózsa - mondta. - Aztán elrontja nekem a gyomrát. A diétásat
bezzeg nem szereti. Se dália, se muskátli! Majd adok én neki...
Elhallgatott,
ijedten nézte a vendégeit.
- Mi az,
megbántottalak benneteket valamivel?
- Á nem, nem
- mondta sietve Sróf mester. - Csak túl sokáig maradtunk. Indulunk is. Nem
zavarunk tovább.
- Egyáltalán
nem zavartatok - mondta szomorúan Dideki. - Nagyon örültem, hogy eljöttetek. És
gyertek el máskor is.
Elbúcsúztak.
- Ribizli
majd elkísér benneteket a sarokig - mondta Dideki. - Gyere Ribizli, kísérd el a
vendégeket.
A kutya
odalebbent melléjük a virágok fölül, összecsukta szárnyát, és megindult velük a
sarok felé.
Puff, a
saroknál rávetették magukat. Meg se mukkant, meg se nyikkant Ribizli, már össze
volt kötözve. Futottak vele hazafelé.
- Majd adunk
mi neked, gyerekeket ijesztgetni - mondta dühösen Sróf mester.
A kutya meg
nyüszített, nyöszörgött, mintha mondani akarna valamit. De nem törődtek a
nyöszörgésével. Bedobták a kamrába, rázárták az ajtót.
Lehuppantak
Berzsián szobájában, fújtattak. Várták, hogy jókedvük lesz. De nem lett.
- Mintha...
mintha az a kutya mondani akart volna valamit - mondta Berzsián.
- Az
hiányzik, hogy beszélni is tudjon - morgott Violin.
- A gaz
ördögfattya - mondta Zsebenci Klopédia. - Majd Áttentő Redáz elveszi tőle a
kedvét, hogy gyerekekkel gonoszkodjék!
- Arról nem beszélve - tette hozzá Violin -, hogy belőled meg kiűzi a
sötétséget. Újra látni fogsz.
Berzsián
szomorúan ült a foteljában. Nem szólt.
- Neked meg
mi bajod? - kérdezte Klopédia. - Ahelyett, hogy boldog lennél. Hiszen újra
látsz majd! Hallod, Berzsián.
- Nagyon
kedves kutyának látszott - mormogta Berzsián.
- Hiszen nem
is láttad!
- Akkor is
nagyon kedves kutyának látszott.
Elhallgattak.
Lehorgasztották a fejüket. Mert tényleg kedves kutyának látszott. Ők ráadásul látták
is, hogy annak látszik. Ültek, nagy némaságban. És ekkor kintről, a téli
éjszakából egy vékonyka hang.
-
Figyeljetek csak - mondta Berzsián.
- Valaki
sírdogál - mondta Klopédia.
Bizony,
valaki keservesen sírdogált kint a havas, hideg téli éjszakában.
Sróf mester
odaugrott az ablakhoz. Kitárta. A fénynyaláb egyenesen a járdára esett, arra a
picike lányra, aki ott sírdogált. Didekire.
- Jaj, ti
vagytok? Nem láttátok a kutyámat? Elveszett Ribizli. Ribizli, hol vagy?!
- Egyet se
sajnáld azt a gonosz kutyát. Örülj neki, hogy elveszett - reccsent rá Sróf
mester.
- Még hogy
Ribizli gonosz kutya?! Tudod te, mit beszélsz? Mit gondolsz, ki keresi fel a
magukra hagyott, síró kisgyerekeket, ki mókázik nekik addig, amíg el nem
mosolyodnak? Ribizli, ha nem tudnád. És ha egy kisgyerek elejti a vajas
kenyerét, ki ügyel rá, hogy ne a vajas felére essen? Ribizli, ha nem tudnád. Mi
lesz szegény kisgyerekkel Ribizli nélkül? Biztos az az átkozott Áttentő Redáz
csalta tőrbe. Az éjfejű százszorjajnekünk.
- Azt
mondod, hogy Ribizli szereti a kisgyerekeket? - kérdezte Sróf mester, és bizony
nagyon viszketett a feje búbja.
- Hát nem
tudtad? Hát nem azért látogattatok meg?
Berzsián
fölugrott, odatapogatódzott az ablakhoz.
- Gyere be,
Dideki - mondta.
- Meg kell
keresnem Ribizlit - mondta Dideki.
- Nálunk
van. Mi raboltuk el - mondta szégyenkezve Berzsián.
Dideki
beszaladt Berzsián házába, mentek egyenesen a kamrába. Kioldozták Ribizlit.
- Balfácánok
- mondta Ribizli, amikor leoldozták a szájáról a madzagot.
- Te tudsz
beszélni? - ámuldozott Klopédia.
- Tudok hát,
ha hagynak - mormogott. - Biztos Áttentő Redáz tanácsolta nektek, hogy kössétek
be a számat.
- Ő - mondta
Violin -, mert hogy nagyon vonyítasz majd.
- Vonyítok?!
Mert különben el tudtam volna mondani az igazat. Hogy ő milyen gonosz fráter,
és mennyire utál minden jószívű embert. A jószívű kutyákról nem is beszélve...
Dideki, légy szíves, dörzsölgess meg egy kicsit, nagyon elzsibbadtam a
kötelektől.
Dideki
megdörzsölgette, Sróf mester is segített neki.
- Ne
haragudjatok ránk - kérte őket Berzsián. - Miattam történt az egész. De inkább
maradjak vak egész életemben. Legalább nem kell soha meglátnom azt a gaz
Áttentő Redázt.
- Az ám,
Áttentő Redáz - mondta Ribizli. - Nehogy azt higgyétek, hogy ennyiben hagyja a
dolgot. Nem ismeritek még igazán.
- Én annyira
félek - suttogta Dideki -, nagyon kérlek, kísérjetek bennünket haza.
Nosza,
elindultak, de rossz sejtelmek gyötörték valamennyiüket.
Hát bizony
nem ok nélkül.
- Jaj, a
kert! - kiáltott Dideki, amikor a kerthez értek.
A sötétben
is jól láthatták, mi történt.
-
Összetiporta a virágokat, ugye? - rémült meg Berzsián.
Abból, hogy
nem válaszolt senki, megértette, hogy össze bizony. A földbe taposta Áttentő
Redáz Dideki gyönyörű kertjét. A virágok összetört testtel, mint a halottak.
Még nézni is szörnyűséges volt.
- Te vagy a
legszerencsésebb - mondta Violin Berzsiánnak -, legalább nem látod.
De akkor
Berzsián már sejtette a még szörnyűbb valót, és felkiáltott:
- A
befőttek!
Rohantak a
házba.
Berzsián nem
tévedett.
Az
illatbefőttek celofánjai kiluggatva, beszaggatva. Mind egytől egyig. Kósza,
elenyésző illatfoszlányok úszkáltak a levegőben. Orgona, kankalin, tearózsa.
De egy pillanat alatt szertefoszlottak, nem maradt a kicsiny szobában semmi,
csak a hideg, kegyetlen télszag.
- Most mi
lesz vele! - sírt fel Dideki. - Éhen pusztul.
Egész
éjszaka tanácskoztak, törték a fejüket. De nem jutottak semmire. Honnan
vegyenek a legnagyobb télben virágot? Elmúlt másnap dél is. Még mindig semmi.
Ribizli meg nagy szomorúan megszólalt:
- Éhes vagyok.
- Jaj, éhen
pusztul - sápítozott Zsebenci Klopédia.
- Gyertek -
kiáltott akkor Violin, és futásnak eredt.
Nyomában a
többiek, vitték magukkal Berzsiánt is. Violin hazaszaladt, kihozta a hegedűjét,
és mindannyiukat megtanította egy dallamra, Berzsián meg azonnal szöveget írt
hozzá. Így hangzott:
Adjatok virágot,
mindegy, ha vágott,
mindegy, ha tépett,
Ribizli feléled.
mindegy, ha vágott,
mindegy, ha tépett,
Ribizli feléled.
És így
énekelve, muzsikálva járták végig a házakat. Virágkoldusok lettek. Akartak
nekik pénzt adni meg hurkát, kolbászt, szalonnát, de persze az nem kellett
nekik. Csak virág. S ha hiszitek, ha nem, az emberek szívesen adták oda nekik a
féltett leandereiket, fokföldi ibolyáikat, egy helyen még kaktuszvirágot is
kaptak.
- Ez egy
kicsit kesernyés - mondta rá Ribizli, de azért erőre kapott tőle, és aznap is
megtette a dolgát: fölvidította a síró kisgyerekeket, vigyázott a földre
pottyanó vajas kenyerekre.
- Kihúzzuk
így tavaszig - mondta boldogan Berzsián.
De nem
tudták kihúzni, mert Áttentő Redáz akcióba lépett.
Odaszegődött
a nyomukba, és amikor énekelni kezdtek, puff, levette a kalapját. Olyan sötét
lett azonnal, mint egy úritök belsejében. Avagy Berzsián belsejében. Merthogy
Berzsiánban is sötét volt.
Az emberek
megrémültek. Csak annyit tudtak, hogy amerre ezek a muzsikáló virágkoldusok járnak,
ott azonnal sötét lesz. Nem is engedték be őket sehova. Kiabáltak rájuk,
dobálták őket, egy helyütt még rájuk is lőttek.
- Jaj,
meneküljünk! - sikoltozott Zsebenci Klopédia.
- De amikor
semmit se látok, sötét van - ijedezett Violin.
-
Kapaszkodjatok belém - mondta Berzsián -, nekem úgyis mindegy, hogy sötét van-e
vagy világos. Majd én elvezetlek benneteket.
És így
történt, hogy a vak Berzsián vezette őket haza Dideki házába Áttentő Redáz
sötétjében.
Ültek ott
nagy szomorúan - közben világos lett, mert Áttentő Redáz a fejébe nyomta a
kalapját. Tudták, ha kilépnek a házból, újra sötét lesz, Áttentő Redáz nem
kegyelmez. Ribizli meg egyre fogyott, egyre erőtlenebb lett. Hevert csak a
padlón, már a fejét is alig tudta mozdítani.
- Hagyjatok
csak itt. Ne törődjetek velem - suttogta. - Titeket nem bánt Áttentő Redáz,
csak engem gyűlöl.
- És akkor
mi lesz a síró, magukra hagyott kisgyerekekkel? - támadt neki Sróf mester.
- De hát
mondd meg, mit csináljak? - sóhajtott erőtlenül Ribizli.
Berzsián
nyaka vörösödni kezdett. Kivörösödött az arca is, szikrák pattogtak a
homlokáról. Ijedten nézték: jaj, mi lesz?
Berzsián, a
földühödött, vak Berzsián meg fölugrott, kiszaladt Dideki háza elé, és
elkiáltotta magát:
- Legyen
tele Dideki kertje virággal! Az egész utca legyen tele virággal. Az egész
város! Nyíljatok ibolyák, bodzák, szarkalábak. Virítsatok estikék, tulipánok!
Mind
kiszaladtak mellé, és látták, ahogy Dideki kertje megtelik virággal, az utcán a
hóból kidugják a fejüket az ibolyák, tulipánok, szarkalábak, s virágba borultak
a bodzabokrok is.
Csupa virág
lett a hóval borított, téli város.
Ribizli
kitámolygott a szobából, beleszimatolt az illatfelhőbe, felcsillant a szeme,
kitárta a szárnyát, és a virágok fölé lebbent. Megtelt erővel, élettel.
- Jaj, Ribizli,
vigyázz, el ne rontsd a gyomrod! - mondta neki Dideki.
És ebben a
pillanatban sötét árny felhőzte el az eget.
- Áttentő
Redáz! - kiáltott Zsebenci Klopédia, de a sötétség azon nyomban eloszlott, újra
világos lett.
Értetlenül
néztek egymásra, csak Berzsián mosolygott boldogan.
- Nem
Áttentő Redáz volt - mondta. - Belőlem ment ki a sötétség.
- És látsz
is? - kérdezte Violin.
Berzsián
bólintott boldogan, a többiek a nyakába ugrottak.
Csak Sróf
mester csóválta a fejét.
- Sose
hittem volna, hogy ennyi sötétség elfér egy emberben - mormogta.
Volt nagy
vigalom. Táncoltak, énekeltek Dideki házában, majd kirúgták az oldalát. Violin,
a fülrepesztő zenész kedvére nyirettyűzött és dorombolt, hegedült és
hagymabördőzött. Meg csimpolyázott.
Aztán egy
kicsit elcsodálkoztak. Mert sehogyan sem akart este lenni.
- Ez meg mi?
- kérdezte Zsebenci Klopédia. - Mindjárt éjfél, és még mindig világos van.
Sróf mester
értette meg először: Berzsiánra bámult.
- Berzsián -
mondta -, te átestél a ló másik oldalára! A te fejedből jön a fény!
- Még hogy
az én fejemből! Miket nem mondasz.
De Sróf
mester erősködött.
- Na jó,
szerezzünk egy kalapot, és tegyük a fejére - javasolta Zsebenci Klopédia.
Szereztek
egy kalapot, Berzsián a fejébe csapta: Sutty, sötét lett. Levette a kalapot, világos
lett. Nem kétséges, a fejéből jött a fény.
- Úgy
látszik, amikor kiment belőled a sötétség, túlságosan megteltél világossal -
mondta Sróf mester.
- Most már
minket aztán nem zavar az áramszünet - lelkesedett Violin, a fülrepesztő
zenész.
- Viszont Berzsiánnak
kalapban kell aludnia - állapította meg Zsebenci Klopédia -, hacsak nem akarja,
hogy egész éjszaka világos legyen.
Mulattak
tovább, s amikor elfáradtak, Berzsián költő a fejébe csapta a kalapját, s jót
aludtak reggelig.
De alighogy
felkelt a nap, szörnyű ordítozás hallatszott odakintről. Jött ám Áttentő Redáz.
- Majd adok
én nektek! - ordibálta. - Azt hiszitek, kifogtok rajtam. Sötétben telik el az
egész életetek! Vegyétek tudomásul, hogy soha többé nem teszem föl a kalapomat.
S ezzel
lekapta a kalapját.
Mélységes
mély sötét lett azonnal. Sötétségbe borult a világ.
- Jaj, mi
lesz velünk! - jajveszékelt Zsebenci Klopédia.
- Örök
sötétségbe zárt bennünket - nyöszörgött Violin.
- Végünk -
mondta Sróf mester.
Ám ekkor
megszólalt Dideki, a sötétben is érezni lehetett, hogy mosolyog. Azt mondta:
- Berzsián,
kérlek, vedd le a kalapod.
Berzsián
levette. És - gondolhatjátok - azonnal kivilágosodott.
Ugrált,
toporzékolt Áttentő Redáz. Feltette, levette a kalapját, de nem változott
semmi. Világos maradt.
- Megállj,
Berzsián, ezt még megkeserülöd! - fenyegette Berzsiánt.
Berzsián
költő egy icinke-picinkét elvörösödött, és csak annyit mondott:
- Csapjon
beléd a ménkű!
Bele is
csapott.
- Jaj -
kiáltott Áttentő Redáz, és futóra! Máig is fut, ha el nem fáradt.