Nagyon
siralmas dolgokat jegyezett föl a történelem arról az Ulászló királyról, aki a
dicsőséges Mátyás után gazdája lett a magyar koronának. A korona ugyan ragyogó
volt, mert Mátyás hagyta rája örökbe, hanem már a csizmája sokszor lyukas volt
szegény Ulászlónak. S bizony volt úgy, hogy nem vettethetett rá foltot az
udvari csizmadiával, mert nem találkozott garas a ládafiában. Ilyenkor aztán
búsan szólt oda szegény lyukas csizmájú király a kamarásához:
-
Szaladjatok már, fiaim, kérjetek kölcsön egy-két aranyat az erdélyi vajda
őkegyelmétől, majd megtérítjük neki kamatostul, ha több lesz az ország kincstárában.
Nem csoda,
hogy így elszegényedett a jámbor király, hiszen sehogy se tudott bánni az
emberekkel. A nagyurak hamar elbántak a gyámoltalannal, egymás után szedegették
el tőle a dús királyi birtokokat. Ki szép szóval, ki fenyegetéssel, kinek ahogy
esett könnyebbségére. Ő meg, az istenadta, még örült neki, hogy szívességet
tehetett ezeknek a hatalmas uraknak, ha maga aztán megkoplalta is a bőkezűségét
egész udvari népével.
Egyszer
Velence városa valami hatalmas oroszlánt küldött ajándékba a királynak. Gyönyörű
állat volt, tűz a nézése, fejedelmi a tartása, erő minden mozdulata.
- Jobb lett
volna, ha egy ökröt kaptunk volna ajándékba - sóhajtozott a cselédség, míg a
király a kalitka vasrostélyán keresztül kedvtelve nézegette a hatalmas vadat.
- Tisztelete
jeléül küldi ezt fölségednek az én városom - jelentette a velencei követ -,
csak viseltesse neki gondját, mert száz esztendőben egyszer ha akad ilyen
oroszlán. Kicsivel beéri, egy napra elég neki egy borjú.
A király,
ahogy ezt hallotta, ijedten kapott a koronájához az udvari népség savanyú
mosolygása közben, de a dúsgazdag temesi gróf, aki szintén ott lézengett,
megszólalt nagy dölyfösen:
- Ne ijedjen
meg fölséged, én mindennap juttatok egy kövér borjút az oroszlán részére.
A király
vidáman csapott a tenyerébe.
- Mindig
mondtam én, hogy te vagy a leghívebb emberem. Mivel szolgáljam meg a jóságodat?
Van-e még valami elajándékoznivaló, nótárius uram?
Az öreg
nótárius szomorúan csóválta meg a fejét.
- Nincs már
fölségednek a koronájánál egyebe.
A király
elkomorodott, mert tudta, hogy a temesi gróf éppen a koronára szeretné
legjobban rátenni a kezét. (Rá is tette később, amikor János király lett
belőle.)
- Ahol
nincs, ott ne keress - mormogta Ulászló, s odafordult az udvari cselédséghez. -
Hát az oroszlánetetői méltóságot ki akarja elnyerni?
Nemigen
törte magát senki az új méltóságért. Tudták, hogy csak a baj lesz vele, de a
fizetség semmi. Utoljára a király odaintett egy csatlóst:
- Fiam, Lécz
Péter, téged teszlek meg oroszlánetetőnek. Már csak azért is, mert te olyan
sovány vagy, hogy tebeléd nem kívánkozik harapni ez a fenevad, akármilyen közel
jársz hozzá.
Lécz Péter
csakugyan elmehetett volna paszulykarónak a hosszúságával, a csontja meg csak
úgy zörgött, ha mozdult. Nevették is pajtásai, mikor ismerkedni kezdett az
oroszlánnal.
- Hej, te
csúnya féreg, nem tudom, nem én eszlek-e meg előbb téged, mint te engem!
Hanem a
temesi gróf csakugyan szavának állt, s hűségesen beszolgáltatta minden napra a
kövér borjút, aminek meg is felelt az oroszlán emberséggel. Déltájban, mikor
türelmetlen morgása fölhallatszott a várkertből a palotába, ugyancsak biztatták
Lécz Pétert a cimborái:
- Siess,
Péter, ehetnék a macskád!
Péter hordta
is le hűségesen az ebédet, hanem hogy esett, hogy se: egyszer csak az oroszlán
elkezdett soványodni, az etetője pedig gömbölyödni. Ulászlónak is szemet szúrt
a dolog, s fülön csípte Lécz Pétert.
- Hékám, úgy
látom, egész leromlik már az oroszlán a kezed alatt!
- Nem tesz
neki jót a kerti levegő, uram király.
- Bezzeg te
ugyancsak gyarapszol az oroszlán mellett. Igazi oszlop lesz már a lécből.
- Nekem meg
nagyon jót tesz a kerti levegő, uram király.
Ulászló
azonban gondolt egy okosat. Odaszólt egy másik inasának:
- Gyere
csak, fiam, Keszeg Illés. Nem hiszek én ennek a hamis Lécz Péternek: terád bízom,
hogy tartsd szemmel a munkáját. Mától fogva te vagy az oroszlánetető
fölvigyázója.
Keszeg Illés
megköszönte a kitüntetést, s ahogy a király odébbment, a vállára ütött az
oroszlánetetőnek.
- Komám,
Péter, szeretnék én is meghízni azon a te kerti levegődön.
- Jut is,
marad is - felelte Péter készséggel -, én csak az első két combra tartok számot
a borjúból.
Amire Keszeg
Illés csak annyit mondott, hogy ő meg beéri a másik két borjúcombbal. Az
oroszlán pedig köszönje meg, hogy megkapja a maradékot.
De biz azt
nem nagyon köszönte meg az árva. Egy-két hét alatt úgy lefogyott az állatok
királya, hogy szánalom volt látni. Majd kiszúrták a bőrét a csontjai. Bezzeg
annál szűkebb lett Keszeg Illésnek a régi mente.
- Hej,
Illés, Illés - azt mondja neki Ulászló -, nem szeretem én ezt a te munkátokat!
Ehol, harcsa lett már a keszegből, az oroszlánból meg agárkutya. Hanem majd
segítek én a bajon. Öcsém, Czinege Pál, kiveszlek az inasi sorból. Te ezentúl
az oroszlánetető fölvigyázójának az ellenőrzője leszel. Legyen gondod erre a
szegény állatra.
Czinege Pál
ugyancsak szót fogadott. Amit az oroszlánetető meg az oroszlánetető
fölvigyázója meghagytak a borjúból, annak Czinege Pál fogta pártját, mint az
oroszlánetető fölvigyázójának az ellenőrzője. Az oroszlánnak nem maradt belőle
befaló harapás se. Nem is sokáig bírta a böjtöt, negyednapra éhen veszett
szegény.
A velencei
követ éppen akkor érkezett meg megint a királyhoz, mikor Czinege Pál beszámolt
az oroszlán bőrével. Ijedten csapta össze a kezét:
- Hát nem
tudta fölséged jobban gondját viseltetni ennek a remek állatnak?!
- Inkább
nagyon is gondját viseltettem - sóhajtozott a jámbor király -, hárman is
etették egy borjúval. Ki nem tudom találni, mért unhatta meg az életét az
istenadta oroszlán.
A velencei
követ nem szólt semmit, hanem még azon az este elhurcolkodott Magyarországról.