Tiborc
várának ma már csak az omladékát lehet látni az erdélyi havasokon, azon a
tájon, ahol az Aranyos vize ered. Körös-körül mindenütt falvak fehérlenek a
hegyoldalakon, s fehér lelkű, nyájas, jó emberek laknak a fehér házakban.
Akármelyikük szívesen elmondja a Tiborc várának történetét.
Pár száz
évvel ezelőtt még vándor se igen járt erre. A falucskák helyén mindenütt
ősrengetegek ringatták a koronájukat, szarvasok, medvék, bölények komor tanyái.
Csak a völgyekben kucorgott egy-két viskó: télidőben odahúzódtak a rossz idő
elől azok a kecskepásztorok, akik ezen a tájon tengődtek.
Abban az
időben vetődött erre a tájékra egy felvidéki nemesember. Ősi fészkéből
kiüldözte a török, földönfutó lett feleségével, kicsi fiával együtt. Itt a
székely hegyek közt megállapodott, megmaradt pénzecskéjén nyájat szerzett,
kerekített egy kis tanyát, s hamarosan úgy beleszokott a pásztoréletbe, mintha
sohase lett volna kardforgató nemes úr.
Hanem azért
a székely havasok csak nem tudták elfelejtetni vele a gömöri szelíd hegyeket.
Addig sóvárgott vissza közéjük, hogy utoljára is beleszakadt a szíve a nagy
vágyakozásba. Halálos ágyán az volt az utolsó szava:
- Asszony
feleségem, Tiborc fiam, gyönge kis árvám, mi lesz veletek, ha én itt hagylak
benneteket?
Az lett
abból, hogy most már Tiborc vette kis kezébe a pásztorbotot. Nap égette, eső
verte, vihar tépázta. Fehér orcája lesült, gyenge lábát szikla hasogatta,
selyemhaját szélvész megkuszálta, hanem azért ő oda se nézett semminek. Egész
nap őrizte a nyájat, s mikor estenden az anyja ölébe hajtotta a fejét, biztatva
nézett rá fekete szemével.
- Ne félj,
anyácskám, emberszámot teszek én már!
S imádkozás
után, mikor végigheveredett földre terített subáján, mindig föltekintett az
égre, mintha az édesapja szemét keresné a csillagok közt.
- Meg vagy-e
velem elégedve, apácskám?
S mintha
apja szava felelt volna a bükkerdő éji zúgásában:
- Meg, fiam,
meg vagyok!
De egy este,
mikor hazatért, nem várta az ajtóban ölelő anyai kar. Beteg szíve fektette
ágyba anyját, oda is szögezte heteken keresztül. Néha olyan sebesen dobogott,
majd megszakadt, azután meg egyszerre elállt a verése.
- Meghalok,
kisfiam, meghalok! - lihegte kiszáradt ajakkal a beteg.
A gyerek
pedig sírva bolyongott a kunyhók közt: ki tudna az ő anyjának orvosságot? Az
utolsó kunyhóban azt mondotta neki egy százesztendős pásztor:
- Kisfiam:
fűben-fában rejtette el Isten az orvosságot. Az Átok-szikla tetején terem az
aranylevelű szívvirág. Semmi más a te anyádat meg nem gyógyíthatja. De ember
oda el nem juthat. Szarvas is leszédül arról a meredek oromról, azért a neve:
Átok-szikla.
- Én pedig
szakítok abból a csodatevő virágból! - pirult ki a gyerek arca, s meg se állt,
míg az Átok-sziklához nem ért. Borzalom volt arra rátekinteni is. Úgy meredt az
ég felé, mint valami mutatóujj, rémítő szakadékok tátongtak az oldalain, mint
fekete sebek, s csúcsán szinte világítottak a szívvirág aranyszirmai.
A fiú
föltekintett az égre, fohászkodott egyet, s nekiindult a bércnek, amit tán még
soha nem taposott emberi láb. Sok helyen térden csúszott, tüskebokorba
kapaszkodott; százszor is megtántorodott, de mikor az anyjára gondolt, mindig
megerősödött a szíve. A melle zihált, a halántéka lüktetett, mikor a csúcs
tövébe ért. Óriási sziklatábla ingadozott a lába alatt, arról kellett felugrani
a csúcsra. Behunyta szemét, s mire kinyitotta, már akkor ott állt a virágok
közt. Aranyos kelyhük alázatosan simult a lábához.
Egyet
leszakított belőlük reszkető kézzel, visszafordult, és sikoltott olyat, hogy
lehallott az anyja kunyhójáig. Ugrásával kimozdította helyéből a nagy ingó
követ, s az most mennydörögve gurult le a lejtőn. Helyéből forrás fakadt, s
csattogva-csörögve zuhogott le a völgybe.
A nagy zajra
előfutottak a pásztorok, s ijedten csapták össze a kezüket. A szél föl-fölkapta
a hangot, s Tiborc halálsápadtan hallgatta a kétségbeesett lármát.
- Odavan,
vége van! Onnan most már le nem jöhet.
Mi haszna
tépte le a csodatévő virágot, ha le nem viheti? Ő elvész idefönt, anyácska
meghal - hogy számoljon ő be apácskának, ha találkozik vele az égi mezőkön?
Nem sokáig
gondolkozott, kihajolt a szikla szélére, s meglengetve kezében a szívvirág
hajlós szárát, lekiáltott a pásztoroknak:
- Jó
emberek, én most leugrom innen, akárhová esem, keressetek meg, s vegyétek ki
kezemből a virágot! Gyógyítsátok meg vele anyácskát, s engem temessetek apácska
mellé!
Azzal
Istennek ajánlotta lelkét, s leugrott a tátongó mélységbe. S úgy esett le, hogy
egy hajszála sem görbült meg neki. Jó szívéért vele volt az Isten. A pásztorok
közt akadtak, akik látták, hogy angyalok terjesztették a szárnyukat, mikor
leugrott.
A csodavirág
csodát tett: meggyógyította az anyját. Az Átok-sziklát azóta Fiúk sziklájának
hívják, a rajta fakadt patakot pedig Aranyosnak, mert vizében annyi volt az
aranypor, hogy az egész táj meggazdagodott belőle.
Tiborc is
dúsgazdag ember lett, büszke várat építtetett a sziklán, s ott élt sokáig
szülőjével együtt az egész vidék szeretetében.
Nevét ma is
őrzik a romok, emlékét pedig a szikla, a mindenható fiúi szeretet tanúja.
Csúcsán ma is virít egy-két szívvirág, aranykelyhével ingva-lengve a régmúlt
időkről suttogó esti szélben.