Az édesapámtól hallottam én ezt a közmondást
legelőször. Néztem is rá nagyot, nem is állhattam meg szó nélkül.
- A gazdag ember is csak vízzel főz, édesapám -
mondtam nagy bölcsen. - Én csak tudom, mert én hordom a vizet a bíróék
konyhájára.
- Jaj, édes fiam, nem a te eszedhez való az! -
legyintette meg édesapám a vállamat. - A szegény ember háromszor főz meg azzal
a vízzel, amelyikkel a gazdag ember egyszer.
No, ezt már éppen nem értettem. S nem érteném tán máig
sem, ha egyszer azzal nem riaszt ki édesapám a bodzafa hűvöséből:
- No, gyerek, gyere velem kaszát venni!
A kaszavásár nagyon soká tartott. Nagy tudomány az, ma
is borzongat a hideg, ha rágondolok, hogy hátha nekem is meg kellett volna azt
tanulnom. Még a fogához is hozzákocogtatta édesapám a kékes acélpengét.
- Szép szava van - mondta nagy megelégedve.
- A vasat is elfogja - bizonykodott a vásáros.
- Nono, csak a szénán ki ne csorbuljon - nézegette
édesapám az élét.
- Örök élet - mondta a boltos.
- Felivel is beérem - kereste elő édesapám az
erszényét.
Nyelet aztán maga iszkábált hozzá másnap. Azzal a
nyéllel szolgált az új kasza vagy tizenöt esztendeig. Áldott szerszám volt,
eltartotta kenyérrel az egész házat.
Nagyocska deák voltam már, amikor egyszer aratás
idején mentem haza vakációzni. Az édesapám már a kis ajtóban azzal fogadott:
- No, fiam, nem volt igaz ember a vásáros.
- Melyik vásáros?
- Akitől az új kaszát vettem. Most tizenöt esztendeje.
Hitvány portéka volt az nagyon. Éppen ma reggel pattant el, ahogy az élit
kalapáltam.
Hirtelen szomorúság felhőzött át a lelkemen. Sajnáltam
az öreg jószágot, mintha lelkes állat lett volna. S akaratlanul is fölnéztem az
eresz alá: ez a kaszának a pihenőhelye. Édesapám elértette a tekintetemet, és
elmosolyodott rá.
- Ezt keresed, fiam? - tartott elejbem egy görbe
szőlőmetsző kést.
- Nem én, hanem a kaszát.
- Hiszen ez az, fiam. Nagyon alkalmas szőlőmetsző
kacor lett belőle.
Az volt az csakugyan. Kaszának régi, de kacornak új. S
ebben a rangban megint szolgált, vagy öt esztendőt. Úgy szedegette a szőlő
nyurga vesszejét, mint a parancsolat. Még most is szedegetné, ha volna mit. De
a szőlőcske idegen kézre került, s a metszőkés hivatal nélkül maradt.
Én bizony rég elfelejtettem volna már a kacort, ha
egyszer az öreg bodzafánk eszembe nem juttatja. Rég nem látott már szegény, s
örömében úgy belém akaszkodott egy gallyával, hogy el sem eresztett, míg a
ruhám el nem hasította.
- Vesd le hamar azt a drága szép ruhát, hadd öltsem
össze - sopánkodott szegény édesanyám.
- Hozd csak ki, fiam, a kamrából a kis fűrészt, hadd
vágom le azt a kötözködő ágat! - szalajtott az édesapám.
Megyek a kamrába, kapom a kis fűrészt, hát úgy
mereszgeti elém a fogait, mint valami jó ismerős.
- Nini, kisfiú, de megnőttél azóta!
Ismerős volt az csakugyan. Édesapám nem győzte
dicsérni, míg a gallyon nyikorogtatta:
- A szőlőmetsző késből csináltam. Valami pompás kis
fűrész! Úgy fog, mint a borotva.
Fogott ám, míg volt mit. De utoljára a kis házunk is
utánament a szőlőnek bodzafástul. Zsellérportára kerültek édesapámék, akkora a
szobácskájuk, mint egy babaház. Mikor a minap hazavittem a Panka lányom
arcképét, azt gondoltam, helyet se találunk neki.
- Hely csak volna a lelkemnek - csókolgatta édesanyám
a képet -, csak szöget találnánk hozzá.
- Van itt az is, nem úgy, mint szegény helyen - mondta
büszkén édesapám, s előkotorászott a kemence válláról egy marék szöget.
Egyet aztán mindjárt, be is vert a tükör mellé akasztónak,
s míg azzal babrált, addig fölokosított:
- Nem kellett már a kis fűrész semminek se. Ejnye,
ejnye, mondom, megeszi már a rozsda. Kár lett volna pedig érte, mert sokba
került kasza korában. Hát én biz inkább fölaprítottam szögnek.
Ebben a percben értettem meg igazán, mit jelent az,
hogy a szegény ember vízzel főz.