Hát aztán,
volt egyszer egy öregember, aki már kicsi gyermekkorában megtanulta volt a halászat
mesterségét. És ma itt halászott, holnap ott, holnapután meg amott, míg aztán
egy idő óta beszegődött halásznak egy híres nagy király udvarába. Hogy valami
nagy dolgot hajtott-e végre a király előtt, azt nem tudom; annyit azonban
tudok, hogy a király udvarában is csak szegénynek maradt, olyannak, amihez
kicsi kora óta hozzászokott volt, mert az az átkozott szegénység nem könnyen
akar megválni attól, akinél egyszer befészkelte magát, ahogy a régiek
mondották.
- Mi bajod velem, szegénység?
- Apáddal jól voltam mindég.
- Veled is hát jól meglennék.
- Apáddal jól voltam mindég.
- Veled is hát jól meglennék.
És még
annyit tudok, hogy egy idő óta összeállott egy asszonnyal, hogy ne mindig csak
azt mondja: „Szegény fejem!”, hanem mondja azt, hogy „szegény fejünk!”.
Aztán annak
a királynak késő öregségéig nem lett gyermeke, és mikor már éppen úgy számított,
hogy kiürült a zacskó, és elfogyott a puskapor, mit látnak szemei? Lám, a
királyné egy igen-igen szép leánykát szül neki.
Volt öröme a
királynak! Futárokat szalasztott mindenfelé: királyokhoz, császárokhoz, a nagy
hadvezérekhez, mindenkihez, de mindenkihez, hogy jöjjenek vendégségbe, mert
arra készült, hogy nagy lakomát csap, aminek messze földön híre menjen.
Amikor egyéb
dolgait már elintézte, előhívatja a szegény halászt.
- Na, te
öreg, most pedig indulj, és olyan halat hozz az asztalomra, melynek aranyból a
pénze.
- Hát én
honnan kerítsek, felséges királyom, efféle halat?
- Ahonnan
tudsz. Azt akarom, hogy messze földön híre menjen az asztalomnak és a mulatságnak,
amit rendezni fogok. Megértetted?
-
Megértettem, de hátha nem találok?
- Még
kérdezni mered, te nyomorult? Tudd meg, akkor oda kerül a fejed, ahol a lábad
van.
Na, szegény
halász! Könnybe lábadt a szeme, de egy szót sem szólt többet. Tudta ő, hogy a
király olyan ember, akitől őrizkedni kell, és hogy hiába kérlelne egy ilyen
megkövesedett szívet.
Mitévő legyen? Elment haza, az öregasszonyhoz, elmondta neki, mi nehezedik a szívére, aztán elbúcsúzott tőle, és világgá ment, de előbb azt a tanácsot adta a feleségének, hogy ne feledkezzék meg az Istenről, mert ő már nem sokáig vet árnyékot a földre.
Elindult a
halász, ment, mendegélt, egészen odáig, ahol, mint mondani szokás, „a
kurtafarkú malac túr”, elment a Fehér-tengerig, és ott, ennek a nagy víznek a
partján bolyongott szegény két esztendeig, folytonosan kutatva, keresgélve, úgy
ni, mindent tűvé téve, hogy hátha megkönyörül rajta is az Isten, és egy
aranypénzű halat rendel eléje.
Az
öregasszony otthon maradt, és sírdogált a fejére szakadt nagy bánata miatt.
Amikor egy kicsit lecsendesedett, fogta a seprűt, és rendezgetni kezdett a
házban. Amint sepreget, mit kap a földön az öregasszony: egy szem borsot.
Felveszi, és az asztalra teszi, hát csodák csodája! A borsszem leszalad a
földre. Ekkor az öregasszony felvette és bekapta a szájába.
Hej, apám,
most lássatok aztán csodát! Az öregasszony teherbe esett tőle.
- Jaj,
Istenem - mondta, amikor rájött a csodára -, hol lehet az én öregemberem?
Bizonyosan ő is megörvendene, ha megtudná ezt a hírt.
De az öregember még csak nem is álmodott arról, hogy mi történt otthon. Amint ott bolyongott a tenger partján, találkozik egy szerzetes baráttal.
- Mit
keresel te itt?
- Nézze,
tisztelendő atyám, mi az én nagy bajom. A magam gyertyáját égetem, hogy a más
pénzét számláljam mellette.
És elmond
neki mindent, töviről hegyire: látja-e, látja-e, s látja-e? Történt még valaha
efféle dolog?
- Történt
bizony, te öregember; egyet se sírj! - mondja a szerzetes. - Adok én neked
aranypénzű halat, de csak te is add nekem azt, amit tőled kérek.
- Mit?
- Azt, ami a
házadban van, de nem tudsz róla. Beleegyezel?
Gondolkozik
az öregember, gondolkozik: „Tudom, hogy otthon csak az öregasszony van, meg a
macska.” Aztán hangosan:
- Jól van,
odaadom.
Megkötik az
egyezséget, aztán így szól hozzá a szerzetes barát:
- Most pedig
vesd be a hálódat, te öregember, és meglásd, hogy megfogod a halat.
Beveti, és
amikor kihúzza, mit látnak az öregember szemei? A háló telis-tele volt
aranypénzű halakkal.
Volt aztán
öröme. Szekérre rakta a sok halat, elbúcsúzott a szerzetes baráttól, és ment a
királyhoz.
Az pedig, az
ördög cimborája, még mindig nem végzett a lakomával. Arra azonban volt gondja,
hogy két szolgát odaállítson a kapuba, készen arra, hogy lecsapják a halász
fejét, mihelyt jönni látják.
De amikor
meglátta a király, hogy nem egy, de egy egész szekérderék aranypénzű hallal
jön, lecsillapodott a haragja; sőt elhalmozta a halászt is mindenféle
ajándékokkal, hogy egy kicsit felejtse a szükséget.
Aztán amint
hazamegy az öregember, mit látnak szemei? Egy élő-eleven gyermeket, aki éppen
most kezd járni a lábán.
- Adjon
isten, te asszony.
- Adjon
isten, te öreg.
- Kié ez a
gyermek?
- Kié volna?
A miénk; az Úr ajándékozta nekünk.
És elbeszéli
neki, miként történt a dolog.
- Nézd csak
meg, milyen ügyes! Hát mi az? Nem örvendesz neki?
- De
örvendek, hogyne örvendenék? - mondja bizonytalanul, de mardosta a lelkét
szegénynek, hogy eszébe jutott a szerzetes barátnak tett fogadalma! Aztán még
hozzátette: - Na, Isten éltesse, te asszony!
Aztán
telt-múlt az idő. A gyermek nőtt, egyre nőtt, napról napra, mintha húzták volna
felfelé. És különösen három dolgot kedvelt a gyermek, jóságos Isten, három
dolgot: az írást, az olvasást és a kardot.
Amikor a
gyermek a tizennyolcadik esztendejét betöltötte, hát csak azon veszi magát
észre a két öreg, hagy ott van a házukban egy szerzetes barát.
- Adjon
isten, te öregember!
- Kezét
csókolom, tisztelendő atyám.
És beszédbe
elegyednek. A gyermek pedig, mihelyt meglátta a barátot, kimegy, kihúzza
hüvelyéből a kardját, kört ír vele maga köré a földre, és leül olvasni.
A szerzetes
barát pedig egyszer csak:
- No, te
öreg, eljöttem, hogy elvigyem, amit ígértél volt.
- Jól van,
tisztelendő atyám, szavamnak kell állnom, mert különben erőmet vesztem - mondja
az öreg sírva, és elbeszéli az öregasszonynak is, hogy milyen fogadalmat tett.
- Jaj,
szegény fejem! Gyermek nélkül hagytál - mondja a felesége, és ellenkezni akar.
De hát van kivel?
A szerzetes
barát nem törődik a beszéddel, kimegy a legénykéhez, és meg akarja simogatni;
de lássátok, nem tudott átallépni a körön, melyet a fiú írt a kardjával.
Nem tudott
átallépni a körön, mert - elfelejtettem mondani -, az a szerzetes barát nem
volt más, mint maga az ördög, szerzetes képében.
Amikor
látta, hogy szép szóval nem boldogul, egyszerre csak nekiesik az ördög, és a
körön áthajolva, torkon ragadja az öregember fiát, aztán egy szempillantás
alatt odalett, hogy bánatban és nagy sírás között hagyva a halászt és az
öregasszonyt.
Ment,
mendegélt a szerzetes barát Sirállyal - mert így hívták a fiút -, elment
egészen egy hegy tetejére. Ott leteszi a terhét, és beszélgetésbe akar kezdeni
Sirállyal, de ez most sem állott szóba vele. Kört ír le a kardjával, belül lép
a körön, és olvasni kezd.
Hej, ha
láttátok volna, hogy tombolt ekkor az ördög! Mindenféle színt váltott, hol
mézesmázosan beszélt hozzá, hol gorombán - hiába. Egy árva szót sem tudott
kiszedni a Sirály szájából. Ennek láttán felkapta a fiút, és egy más hegyre
ment fel, mely még borzalmasabb volt, és még mélyebb szakadékokkal teli. Arra
számított, hogy az csak megrémíti, és rábírja, hogy hozzá szóljon, de semmire
sem tudott menni, bármennyit próbálkozott az ördög a beszéddel, bármennyit
csűrte-csavarta, embermódon is, ördögmódon is.
Akkor aztán,
ilyent lássatok! Egyszerre csak egy nagy pukk, hogy minden hegy, domb és völgy
megremegett bele. Az ördög kihasadt mérgében.
Amint Sirály
egyedül maradt, hazafelé indult, le a hegyeken. De olyan meredekek és olyan
irtózatosak voltak, hogy szegénynek mind bukfenceznie kellett lefelé,
folyton-folyvást mind lefele, míg egyszer csak, nagy ámulatára, két szörnyű
fenevad között találta magát, melyek a fejüket egymásnak feszítve viaskodtak.
Csak azt veszi észre, hogy egyikük így szól hozzá:
- Éppen
jókor jöttél, te fiú! Gyere, légy olyan jó, húzd ki a kardodat, és vágd le a
fejünket.
- Nem, mert
szerencsés voltam veletek. Ha nem akadok belétek, szétszakadtam volna, míg az
aljba leérek.
- De csak
vágd le, mert különben felfalunk - mordult rá a másik fenevad.
Amikor látta
Sirály, hogy nincs más mód, kirántja a kardját és: sirrr, lenyisszenti a
fenevadak fejét, amelyekből egy szempillantás alatt két derék legény lett, és
így szóltak hozzá:
- Isten
éltessen, te fiú, mert nagy jót tettél velünk! Milyen régóta állottunk itt
varázslat alatt! Ha azt akarod, hogy mind csak szerencséd legyen az életben, és
hogy sokra vidd, másokkal is tégy jót, amint velünk tettél.
Megmutatták
neki az utat le a hegyről, kezet fogtak, és elváltak egymástól.
A legény
pedig mind csak ment lefelé, míg valami tövisbokrok mellett nem találta magát.
Sírást és sóhajtozást hall onnan:
- Mentsetek
meg, jó emberek, mentsetek meg, mert nagy jót teszek veletek.
- „Hej, mi
lehet ez?” - gondolja a legény, és amint benéz a tövisbokorba, egy barlangot
lát ott, annak a szájánál pedig irtózatos nagy köveket.
Eszébe jut a
két legény tanácsa, és mit mond magában? „Hadd tegyek még egy jó cselekedetet.”
Nekiveti a vállát, és félregurítja a barlang szájáról a nagy követ. Hát akkor
mit látnak szemei? A barlangból egy róka jő ki, és így szól hozzá:
- Isten
fizesse meg neked, te Sirály, mert nagy szívességet tettél.
- Hát ki
vagy te, hogy a nevemet tudod? És hogy kerültél ide?
- Tudd meg,
te vitéz - mondta a róka -, hogy én a Zöldkirály leánya vagyok, és sok-sok
ideje annak, hogy a sárkányok apámat, anyámat és az összes alattvalóikat
kősziklákká varázsolták, engem pedig rókává változtattak, ahogy most látsz.
Azóta sem láttam földi embert, és elepedek az apám és anyám utáni vágytól, meg
az országunkban levő sok szép dolog utáni vágyakozástól.
- Különös
egy csoda! - mondja a vitéz. - És hol voltak azok a sárkányok?
- Arra,
napkelet felé - mutatta a kezével.
- Ha így áll
a dolog, én is arrafelé megyek, hadd lám, nem ülhetném-e meg a torukat?
Ki tudná
elmesélni, milyen öröme volt a rókának, amikor ezt hallotta?
- Hej, te
Sirály, régóta azt súgja az én szívem, hogy csak te készítheted el a sárkányok
torát. És amint látom, teljesedik a kívánságom. Menj csak egyenesen előre, mert
azon a tájon, ahová mutattam, találsz valami elhagyatott kőfalakat, és ott van
az én apám palotája, melybe most a sárkányok fészkelődtek be. Ha ügyes lész a
velük folytatott küzdelemben, és ha Istenben bízol, megszabadulsz a
sárkányoktól, feltámasztod a kővéváltakat, és te leszel a király ezen a földön.
„Különös egy
csoda” - gondolja magában a vitéz, amint azt látja, hogy egy róka beszél így
vele, és elmegy, amerre irányt mutattak neki.
Elérkezik a
falakhoz, bemegy az elvarázsolt palotába, de senkit sem lát. Csak egy terített
asztalt.
Megáll ott,
előveszi a könyvét, kardját maga mellé teszi, és olvasni kezd. Egyszer csak
belép az ajtón a tizenkét sárkány.
- Hová való
vagy, hé, és honnan jöttél, hogy megsértsd a határainkat?
De ő csak
hallgat, és tovább olvas.
- Nem
felelsz? - mordul rá a fősárkány. - Fogjátok meg, fiúk, tépjétek ezerfelé, és
morzsoljátok szét.
Hej! Ha
láttátok volna, apám, milyen tűzbe jutott szegény Sirály. Ellenük álljon? Nem
volt hozzá mersze.
Megragadták
a sárkányok, és ízzé-porrá tépték, szétmorzsolták. Aztán vidámabban, mint
valaha, mind elindultak rosszat tenni; a fősárkány pedig így szólt:
- Hej, ha
még élő-eleven embert találunk itt, tudjátok meg, hogy akkor mi nem jól járunk.
Jegyezzétek
meg, hogy rossz órában találta mondani, mert távollétükben feltámadt a Sirály,
mégpedig ilyenképpen:
A
sárkányoknál életvíz volt egy tálban, de ők nem tudtak róla, és amikor
Sirállyal küzdöttek, egy csepp vére a tálban levő vízbe freccsent, a vízből
pedig kikelt a legény, még erősebben és még szebben, mint amilyen azelőtt volt.
És amint
ismét egész embernek találta magát, leült a sárkányok asztalához enni; de egy
fél kenyeret még el is vitt magával a rókának, és elbeszélte neki, hogy hogy
járt. És ekkor, ha hiszitek, ha nem, amint a róka ett belőle, derékig leánnyá
változott, és beszélni kezdett:
- Menj
vissza, te Sirály, mert ahogy én látom a dolgot, lerázzuk mi a nyakunkról a
sárkányokat. Csak küzdj és szenvedj tovább, mert jó az Isten, s jót ád.
Hallgatott a
róka tanácsára, és visszament az elvarázsolt palotába; leteszi a kardját maga
elé, előveszi a könyvét, és olvasni kezd.
De lám,
hazajönnek a sárkányok, és amint meglátják őt, szinte kőbálvánnyá változnak.
Úgy igaz, ha kést döf valaki a testükbe, nem folyt volna vér belőle, úgy meg
voltak fagyva.
- Tépjétek
darabokra, öcséim, és dobjátok ki! - ordítja most is a fősárkány, dühtől
tajtékozva. - Hogyhogy? Ne volnánk mi képesek lerázni a nyakunkról egy ilyen
hitványt? Tegyétek el láb alól, ahogy éppen tudjátok, mert ha most is feltámad,
végünk van!
És egyszerre
keményen megragadják Sirályt, és elteszik a föld színéről. Aztán elmennek a
szörnyetegek sétálni, távollétükben pedig ismét feltámad a vitéz, mert nem
hagyta elpusztulni az életvíz.
Asztalhoz
ül, és eszik, aztán fog egy kenyeret meg egy liter bort, és elviszi a rókának,
s erre, mit látott? A róka egy igen-igen szép leánnyá változik: aranyhajú
tündérré!
Sirálynak
földbe gyökerezett a lába a szépség láttán, a leány pedig így szól hozzá:
- Hej, te
vitéz, te vitéz! Mostanig volt, ahogy volt; de ezentúl még nehezebb lesz a
dolog. De ne veszítsd el Istenbe vetett reményedet, mert nagy az Isten és
hatalmas. Eredj csak vissza, mert most is győzni fogsz!
Elindul a
vitéz, és bemegy ismét a palotába. A sárkányok ott találják. Kővé váltan
maradnak:
- Tudjátok
meg, hé, hogy ez a végén elpusztítja a fejünket! - mondják.
- De ne
féljetek semmit, öcséim, mert meg tudom én büntetni az arcátlansága miatt! -
mondja az egyik felbőszültebb sárkány. - Tépjétek darabokra, és dobjátok be oda
a kemencébe; hadd lám, mit fog most csinálni.
- Az lesz a
legjobb! - És rárohannak Sirályra, szétdarabolják, és darabonként bedobálják a
kemencébe, hogy mindenestül égjen el.
De olyan
sokáig szabdalták a mi vitézünk testét, hogy rájuk borult az éjszaka.
- Most,
fiúk, feküdjetek le bátran, mert egy veszedelemtől megszabadultunk! - mondja
ugyancsak az a dühösebbik.
Le is
feküsznek a sárkányok, és mind a tizenkettő elkezd horkolni istenesen. De
ennyivel is maradtak, mert éjféltájban az életvíz megint csodát művelt, és
Sirály élő-elevenen kikelt belőle, kirántotta a kardját, és mindegyik
sárkánynak levágta a fejét; egytől egyig mindegyiknek, hogy még írmagjuk sem
maradt.
Szó se róla,
alaposan beleizzadt a szegény vitéz ebbe a munkába.
De most
aztán megszabadult a sárkányoktól.
Ennivalót
vesz magához, és elviszi a tövisbokorba a királyleánynak, hogy épüljön tőle, és
töviről hegyire elbeszéli neki, hogy mit végzett. És akkor nagy csodájára a
leány egyszerre a nyakába ugrik, átöleli, forrón megcsókolja, és dédelgető
hangon azt mondja:
- Tudd meg,
te vitéz, hogy ügyességed miatt férjemül választlak, légy király ebben az
országban. Akarod-e?
- Még
kérdezed? - mondja a legény, kissé elpirulva. Aztán megfogták egymás kezét, és
elmentek az elvarázsolt palotába, ahol a tizenkét sárkány holtteste volt, ott
aztán, újabb csodákat látott Sirály. Mert a királyleány fogta a tálat az
életvízzel, megöntözte vele az annyi tenger idő óta halott embereket, és mind
feltámasztotta őket élő-elevenné. De nemcsak őket, hanem az állataikat is.
És itt is,
ott is életre kezdett kelni a világ, éppen úgy, mint amíg még nem változtatták
volt kővé a sárkányok; az öreg király pedig, a leánynak az apja, hunyorgatni
kezdett a szemével, megmozdult, és így szólította meg a leányát:
- Hej,
leányom! Milyen sokáig aludtam!
- Hát -
felelte a leánya -, még sokkal többet aludt volna, ha én meg Sirály itt nem
lettünk volna.
És mialatt
az öreg király nem tudta visszafojtani könnyeit, töviről hegyire elbeszélte a
leánya a sok vesződséget, hogy mindnyájunknak tátva maradt a szája. Mert
szegények mind azt hitték ott, hogy álomból ébredtek fel, és nem is sejtették,
hogy mi történt velük.
A sárkányok
holttestei aztán a legjobb bizonyságok voltak a királyleány mellett.
Mondjam is
még nektek most már, hogy amikor az elbeszélés véget ért, az öreg király
áldását adta reájuk, és szép lakodalmat csinált az új párnak?
Gondolom,
hogy ezt magatoktól is kitaláltátok.
Sirálynak
azonban nemcsak a leányát adta oda, hanem az egész birodalmát is, annak minden
gondjával és örömével együtt; a vitézen pedig, aki megölte a sárkányokat, rajta
maradt a Sirály király név.
Így hát minden jóra fordult. Így éltek, és uralkodtak boldogságban és bőségben három esztendeig.
Ezen idő
alatt a királyné azt veszi észre, hogy Sirályt gondok emésztik.
- Mi bajod
van, édes uram, hogy mind csak búslakodol?
- Nincs
semmi. Gondolkozom az ember sorsán. Hogy mi voltam, és mi lett belőlem. Igaza
van a közmondásnak, hogy „ború után derül ki az ég”!
- És derű
után borul az ég! - teszi hozzá a királyné. - De mondd meg nekem kereken: mire
gondolsz?
- Semmire.
- De
gondolsz valamire, Sirály; annak az ajtónak a kulcsára gondolsz, amelynek
kinyitását nem engedtem meg neked. Ugye, hogy így van?
- Így. Miért
nem engeded meg?
- De
megengedem; itt van, mert te is sok jót tettél velem. De nem fog jóra vezetni,
ha kinyitod.
Ő azonban
fogja a kulcsot, elmegy, és kinyitja. Megborzad attól, amit ott lát. Három ló;
láncukat tépik, és reá akarnak rohanni, hogy elpusztítsák.
- Milyen
gazdánk voltál, te Sirály - mondják -, hogy tizenkét esztendeig itt hagytál
minket? Miért nem jöttél erre mostanig?
- Hát most
eljöttem. Mit kívántok, hogy el ne pusztítsatok?
- Mit
kívánunk? Hozzad a nyergeket, nyergelj meg minket, és vigyél ki a szabad
levegőre; mert tenger idő óta nem láttunk napvilágot és virágos rétet.
Kimegy,
bezárja az ajtót, és veti a keresztet:
„Újabb
csoda, Uramisten! Milyen lovak lehetnek ezek, hogy beszélni tudnak?”
Nyergeket
kerít, de mikor a királynéval találkozik, semmit sem szól arról, amit látott.
A királyné
azonban mindent tudott, és amikor másnap a templomba indult, így szólt hozzá
óvatosan:
- Nem jössz,
Sirály, hogy imádkozzunk?
- Nem, mert
beteg vagyok.
Ezt mondta,
de alig lépett ki a kapun a királyné, egy nyereggel a nevezetes szobába
sietett, kivett egy lovat, és felült rá.
- Hogy
vigyelek, édes gazdám? Mint a szél vagy mint a gondolat?
- Ahogy
neked tetszik, kedves lovam.
Akkor aztán
a ló egyszerre felemelkedett Sirállyal a levegőbe, hogy a fiatal királyt
elöntötte a hideg verejték. Csak az volt a szerencséje, hogy a királyné mindent
látott a templomból, és kiáltani kezdett, ahogy csak a torkán kifért:
- Hó! Hó!
Hó, paripám, vad oroszlán! Egy hajszála se görbüljön meg a gazdádnak, mert
akkor jaj a te csontjaidnak.
Akkor aztán
megcsendesedett a ló, leszállott a földre, és visszament a vitézzel a királyi
udvarba. Sirály behajtotta a szobájába.
És másnap
is, harmadnap is mind azt mondta Sirály, hogy beteg. Amikor pedig elment a
királyné, a többi lovakat sétáltatta. De folytonosan kedvetlenül járkált.
- Mi bajod
van még, te Sirály, hogy folyton rosszkedvűen járkálsz? - kérdezi tőle egyik
nap a királyné.
- Arra
gondoltam, hogy nekem is voltak szüleim, és nem tudom, mi lehetett velük annyi
tenger idő óta. Vajon élnek-e még vagy meghaltak?
És ahogy ezt
kimondta, elöntötte a sírás a szegény Sirály királyt, de úgy, hogy azt semmi
sem tudta elállítani.
- Ne sírj -
mondta a királyné, és letörülgette a könnyeit -, mert nincs miért sírnod.
Milyen ember vagy te, ha azért aggódsz, aki eladott téged a király leányáért?
- Jó, jó, de
nekem tán nincs szívem?
- Jól van
hát, várjál csak! - mondja a királyné. Elmegy ki, néz jobbra, néz balra, és
amilyen táltos volt, mindent meglátott, és elkezdte mondani:
- Látod,
Sirály, a te édesanyád most éppen az ételt főzi. Ha már annyira vágyódol
utánuk, eredj, és mire az étel az asztalra kerülne, te is odahaza lész.
- De hát
milyen lovon menjek, és olyan gyorsan?
- Hogyhogy?
Úgy tész, mintha nem tudnád?
Adott neki
egy olyan lovat, amely felhőket ett, és így szólt hozzá:
- Éppen
jókor érkezel haza, mert ma van az esküvője annak a leánynak, akiért eladott
téged a te édesapád, és mihelyt hazaérsz, meghívnak téged is a lakodalomba. Ne
rontsd el a kedvüket, menj el, táncolj, vigadj, csinálj, ami éppen neked
tetszik, csak reám ne gondolj; mert ha reám gondolsz, nekem is végem, de neked
is véged!
- Jól van.
Amint felült
a lóra, és amint az otthoniakra gondolt, már ott is volt az apja kapuja előtt.
A halász,
aki most még öregebb, és még görnyedtebb hátú vénember volt, kiment eléje, és
kezet csókolt neki:
- Mit
kívánsz, felséges királyom?
- Itt
szeretnék maradni egy kicsi ideig. Nem adnál nekem szállást?
- Bocsásson
meg, felséged, de nem tehetjük, mert igen szegények vagyunk. Úgy látom, a mi
királyunk lakodalmára jött felséged; menjen csak oda, mert nincs módunkban
megtisztelni felségedet.
- De csak
fogadjatok be - kérlelte, és így befogadták.
Mit
tagadnám, ahogy velük beszélgetett, mindegyre egy-egy könnycsepp gördült le
lopva a vitéz arcán.
Éppen
elkészült az étel. Bement a házba, ahol valaha először pillantotta meg szeme a
napvilágot, és az emberek hívták volna az asztalhoz, de szégyellték. Ő azonban
odaült. Szó szót hozott, és megkérdezte Sirály:
- Hát aztán,
öregapám, kendteknek nincs gyermekük?
- Nincs -
mondja az öregember, de nagyot sóhajt és ingeujjával letörli könnyeit.
- De -
mondja az öregasszony -, volt egy és elvitte az Isten. - Aztán maga is sírva,
elbeszéli töviről hegyire az egész történetet.
Hallgatja
Sirály király, könnyezni kezd, nem bír magával.
- Ha
meglátnák a fiukat, megismernék-e még?
- Hogyne
ismernénk meg, ha egyszer a mi fiunk, vér a mi vérünkből? De biztosan rég
meghalt már, szegényke!
Feláll ekkor
a fiatal király, odamegy a két öreghez, és megcsókolja a kezüket.
- No,
édesapám, édesanyám! Tudják meg, hogy éppen én vagyok a kendtek fia, aki borsszemből
született, és akit akaratlanul eladtak a szerzetes barátnak az aranypénzű
halakért.
És aztán
elmondja nekik, hogy mi mindenen ment keresztül, és hogy jutott idáig.
Az öregek,
amint ezt hallották, azt sem tudták, ébren vannak-e vagy álmodnak. Sírtak,
kacagtak örömükben, aztán térdre esve, könnyek között adtak hálát az Istennek,
hogy az ő házukat is örömmel látogatta meg, annyi keserűség után.
Amikor aztán egy kicsit magukhoz tértek, és a faluban is elment a híre Sirály megérkezésének, hát a helybéli király, aki valamikor az aranypénzű halat követelte, futárt szalasztott, hogy az öregember fia is menjen hozzá vendégségbe.
- Nem vagyok
én szolga, hogy úgy szalajtson utánam, mint a szolgái után, hanem király
vagyok; ezt mondd meg gazdádnak - mondta Sirály király.
És amint ezt
meghallotta, maga a király, az após jött el az öregember házához.
- Jöjjön,
felséged, mert én magam jöttem el - mondotta Sirálynak. Beültette a kocsijába,
és elvitte a lakodalomba.
Ott aztán
evett-ivott a vitéz, táncolt és mulatott. Amikor éppen legjavában folyt a
mulatság, mire nem gondolt? „Hej, Istenem, be jó volna, ha a feleségem is itt
volna!”
- Itt
vagyok, megérkeztem! - hallatszott az elvarázsolt palotabeli királyné hangja. -
Csak rám gondoltál, és már itt is vagyok. Mit kívánsz? - kérdezte a felesége,
aki élő-elevenen ott termett előtte.
- Táncoljunk
ketten.
Táncoltak,
amíg táncoltak, aztán kézen fogta Sirályt a királyné, és kiment vele a kertbe.
Letelepedtek egy fa árnyékába. Sirály fejét ölébe vette a felesége, és
elaltatta. Aztán, amíg javában horkolt, a királyné ezt írta egy cédulára:
Rosszul tetted, hogy apád felé hajlottál, aki eladott
volt téged a királyotok leányáért. És még rosszabbul tetted, hogy reám
gondoltál. Tudd meg hát, hogy elmegyek, és elhagylak téged. Ha három esztendő, és három hónap alatt nem találsz rám, máshoz
megyek férjhez.
Aztán
otthagyja a királyné a cédulát mellette, és egyetlen intésével elpusztítja a
Sirály lovát is, amely olyan messziről idehozta őt, meg a szép ruháját is, és
rongyokban hagyja. Aztán maga is elszalad.
Amikor
felébred Sirály király, tova délfelé, jaj, apám, milyen szomorúság fogja el.
Csak a cédula, amely megmutatja egész jövendő sorsát, meg a rongyok, melyekkel
körül volt csavarva.
Most aztán
mitévő legyen? Mert ki tudhatná, milyen messzire volt onnan az elvarázsolt palota,
az a hely, ahová abból az országból, ahol most van, senki más be nem tette a
lábát soha!
„És derű
után ború” - mondotta magában, mert eszébe jutottak a királyné szavai, és sírt,
mint a záporeső.
Ilyen
állapotban megy vissza az apjához. Ott a szülei is siránkoznak a Sirály
keservén, a halász pedig meg akarja vigasztalni:
- Ne búsulj,
fiam, mert majd rád hagyom a halászszerszámaimat, és nem fogsz éhen halni.
- Reám?
Isten ments attól! Elmegyek a világba, hogy megkeressem a feleségemet. Csak
azért jöttem ide, hogy elbúcsúzzam.
A szegény
szülők mit tehettek volna? Sírtak megint egy verset, de nem tudták
visszatartani. Csak annyira jutottak, hogy induláskor az édesanyja is adott
neki egy kovásztalan kenyeret egy átalvetőben, hogy éhen ne találjon halni a
kedves fia.
Most aztán Sirály, amint ismét elindult a hosszú útra, ment, mendegélt, míg egy völgybe nem ért. Olyan hideg volt ott, hogy vacogott az állkapcsa. A távolban egy fénysugárt vett észre. Amikor megpillantotta, igen megörvendett, mert úgy gondolta, hogy hátha-hátha valami tűzféle lesz az, és egy kicsit megmelegszik mellette. De mi lett a reménységéből?
Egy malom
volt ott. Bemegy, és a molnár, egy ősz, öreg ember, kinek háta meghajlott az
évek sokasága és a gondok terhe alatt, botjával feltámasztotta a szempilláit,
hogy látni tudjon, és azt kérdezte tőle:
- Hova való vagy,
te legény?
- Innen s
innen.
- Mit
keresel hát errefelé?
- Egy kis
tűzmagot keresek én itt, hogy megmelegedjem mellette.
- Jaj, apám
- mondja az öregember -, balszerencséd hozott téged erre a vidékre, mert ez a
malom egy emberevő nősténysárkányé. Nem látod? Azoknak az embereknek a
csontjait őrlöm, akiket ő megett. Mihelyt meglát, téged is megeszen, mert senki
sem szabadult meg tőle. Rajtam látta, hogy én már fél lábbal a sírban állok, és
azért hagyott meg engem, hogy a csontokat őröljem neki, amiből aztán ő
kenyérnek való lisztet csinál.
- Jaj,
szegény fejem! - ijedt meg Sirály, és amíg azon gondolkozott, hogy merrefelé
vegye útját, hát odaérkezik a nősténysárkány, aki, elfelejtettem volt mondani,
nem volt más, mint azoknak a sárkányoknak az anyja, amelyeket ő az elvarázsolt
palotában megölt.
- Hihihi!
Milyen szép kövér még ez is! - mondja a szörnyeteg, amint őt megpillantja. -
Ritka dolog az ilyen jó pecsenye! - És hevíteni kezdi a kemencét.
Aztán
bezárta Sirályt egy szobába, ahonnan nem tudott kimenni, ő meg eltávozott a
völgybe.
Na, szegény
vitéz! Járt-kelt életében eleget, de most aztán megfeneklett! A halálát várta,
és az Istenhez imádkozott, hogy tegyen valami csodát vele. Ekkor, amint
veszettül sír, jajgat, hát egy légy száll az orrára. Elhajtja, de a légy
másodszor is visszamegy; harmadik versben így szól hozzá:
- Ne hajts
el, te vitéz, hanem ha azt akarod, hogy jól járj, fogadd meg a tanácsomat.
- Milyen
tanácsodat?
- Ide
hallgass. A nősténysárkánynak, aki neked esik ma este, hogy felfaljon, minden
ereje abban a három fogában van, ami még megmaradt a szájában. Először kedvesen
fog hozzád menni, hogy megöleljen és megcsókoljon. Te pedig, amikor feléd
közeledik, vágd pofon jó istenesen, mert így tüstént kiesik majd egy foga.
Holnap este és holnapután este is ugyanígy tégy, mert akkor minden foga kiesik,
te meg élve megmenekülsz, hogy utadra menj, amerre a vágyad hajt. Megértetted?
-
Megértettem - mondja, és könnyes szemmel köszöni meg, mert most már megint volt
egy csepp reménysége. És hogyisne hallgatott volna a légyre, aki arra
bátorította, hogy a haláltól szabaduljon meg, ahová senki sem megy szívesen,
bármilyen öreg is legyen? Tudjátok, hogy az ének is azt mondja:
Ha a halál olyan volna, mint a lány,
Futva futnék én is a halál után.
De a halál halovány,
Nem olyan szép, mint a lány.
Futva futnék én is a halál után.
De a halál halovány,
Nem olyan szép, mint a lány.
Ezért aztán,
amikor jön a nősténysárkány, és megcsókolja, egyszeriben kitépi magát Sirály a
karjai közül, és hirtelen olyant húz egyet a vén boszorkány képére, hogy mind
csillagokat lát: zsupsz, kiesett az egyik foga.
- Kegyelmezz,
te vitéz - mondja -, mert egy pár topánkát adok neked.
- Hát én
azzal mit csináljak?
- Ahová
gondolsz, rögtön odarepít, mint a szél meg a gondolat.
Elengedi, és
a nősténysárkány nekiadja a topánkát, de nem engedi el a malomból, mert az volt
a számítása, hogy mégiscsak megeszi.
Másnap este
ismét jön a szörnyeteg, Sirály pedig, a légy tanácsa szerint, még egy olyant
húz a képére, hogy a vén szipirtyó mind csillagokat lát, és megint kiesik egy
foga.
-
Kegyelmezz, mert adok neked egy ostort.
- Mit csináljak
azzal?
- Ha
csattintasz vele egyet, sem állat, sem ember, sem ellenség, sem akadály, semmi,
de semmi nem áll többé az utadba.
Most is
elengedi, a szörnyeteg pedig nekiadja az ostort. Megtudta azonban, hogy ő ölte
meg a fiait, és mindenképpen azon volt, hogy eltegye a föld színéről.
Harmadszor
is jön a nősténysárkány, akkora kitátott szájjal, mint valami barlang, hogy
befalja és elnyelje. De Sirály most is keményen megállotta a helyét és - olyant
húz a nősténysárkány képére, hogy kiesik az egyetlen foga is, ami még a
szájában maradt volt.
- Jaj, jaj!
- üvölti a szörnyeteg -, hagyd meg az életemet, te vitéz, mert egy kalapot adok
neked.
- Mit
csináljak vele?
- Amikor ezt
a fejedre teszed, senki sem lát téged. Akár asztalhoz ülhetsz másokkal, és nem
fognak látni.
Ekkor a
nősténysárkány kifogyott az erejéből, olyan jajgatásba fogott, hogy rengett
tőle az egész környék, aztán eltakarodott onnan.
Sirály pedig
olyant csettint az ostorral, hogy leomlanak a falak, amelyek közé zárva volt,
veszi a kalapot meg a topánkákat; aztán az ostorral a kezében útnak indul, de
előbb még elbúcsúzott a légytől, és könnyes szemmel mondott neki köszönetet.
Mendegél hát Sirály, mendegél, míg egy keresztúthoz nem ér. Itt gondolja magában: „Hadd lám, apám, veszem-e valami hasznát ezeknek a nősténysárkánytól kapott dolgoknak?”
Felhúzza a
topánkákat, kezébe veszi az ostort, fejére teszi a kalapot - aztán, hiszitek-é?
Még jóformán oda sem gondol, ahová kívánkozik, máris ott találja magát Sirály a
feleségének, az elvarázsolt palota királynéjának udvarában.
De éppen
akkor letelt a három év és három hónap. A királyné sokáig mind várta, míg aztán
látva, hogy letelik a megszabott idő, ő meg semerről sem tűnik fel, eljegyezte
magát mással.
Egy hét
múlva tartják meg a lakodalmat.
Mitévő legyen
a vitéz? Felteszi a kalapot a fejére, elmegy, és a szolgák közé elegyedik:
velük eszik, iszik, alszik, de senki sem láthatja őt. De ő hallotta, hogy
mindegyik mit beszél, és mit fecseg.
Hát a
királynénak, miután elvált az urától, egy igen szép fia született, és úgy
hasonlított Sirályhoz, mint két tojás egymáshoz.
És ilyent
lássatok, a gyermek - bizonyosan azért, mert az ő véréből való volt - meglátta
és megismerte, még ha a fején volt is a kalap.
- Édesanyám,
né, édesapám!
- Hol van,
anyámé?
- Nézzen oda.
Néz a
királyné erre is, meg arra is, mindent felkutat az udvarban, a szolgák is
keresik, hiába.
Nem találták
meg, így hát dolguk után néztek az emberek. Amikor feküdnének le, a fiú megint
csak:
- Édesanyám,
né, édesapám!
- Hol van,
anyámé?
- Nézzen
oda.
Megint
keresi mindenki, és amikor nem találják, csodálkozni kezdenek: - Káprázik a
gyermek szeme, mit csináljunk vele?
De a
lakodalom előtti este, hogy s hogy nem készülődött Sirály, elég az, hogy mikor
le akar feküdni, leveszi fejéről a kalapot, s ekkor megpillantja őt egy
öregember, és azt mondja a királynénak:
- Nézze,
felséged, ott van a kályha mögött egy rongyos ember. Én láttam meg. Biztosan az
lesz a fiú apja, mert igen hasonlít rá.
- Tiszta
lehetetlenség.
Keresi a
királyné, de nem kapja meg, mert Sirály ismét feltette a fejére a kalapot.
Elkövetkezik
a lakodalom napja. Amikor legjavában folyt a mulatság, a gyermek egyedül csak
ő, meglátja Sirályt és sírni kezd:
- Édesanyám,
édesapám!
- Mit beszél
mind, anyámé? - És ütni kezdi a szegény gyermeket, aki úgy sikoltott, hogy
reszketett rajta az ing.
Vasárnap
aztán megy a királyné a templomba a vőlegényével, hogy esküdjenek meg, és
mennek, mennek nagy kísérettel.
Fele útnál
egyszerre csak ott terem útjukba Sirály király élő-elevenen; megállítja a
kocsijukat, és így szól hozzájuk:
- Ho-hohó!
Hová mentek? Én is itt vagyok.
Azt láttátok
volna! Az egész násznépnek elment a kedve; aztán kézen fogta a királyné, mert
megismerte, és a palotába ment vele, ahol aztán megtudta, hogy mi minden
viszontagságon ment keresztül.
A pap ott
várakozott a templomban, hogy az esketést elvégezze, és amikor látta, hogy a
násznép késlekedik, egyszer csak üzenetet küldött: „Mire vártok még?”
De mekkora
volt a csodálkozásuk a templomban levőknek, amikor azt látták, hogy a királyné
egyes-egyedül jön.
-
Tisztelendő atyám, lassabban az esketéssel: álljunk csak meg, és tanácskozzunk.
Ha a törvények tudója vagy, kérlek, adj nekem tanácsot.
- Milyen
tanácsot?
- Ide
hallgass, volt nekem egy záram, mit egy boltostól vásároltam, és sok idő múltán
az történt, hogy elveszítettem a kulcsot. Kerestem, és amikor láttam, hogy nem
találom meg, csináltattam egy másikat. Ámde mi történik? Amikor már éppen
nyitanám ki az új kulccsal, megtaláltam a régit. Most melyiket tartsam meg?
- Hát,
felséges királyném - mondja a pap. - Jó volna az új is, mert mutatósabb; de
jobb a régi, mert az talál belé. Aztán meg jól mondja a közmondás is, felséges
asszonyom: „Járt utat a járatlanért el ne hagyd!”
- Úgy? Na,
látod, szent atyám. Azért nem jöttem ide a vőlegényemmel, mert hazaérkezett az
első uram, az, aki titeket itt mind feltámasztott, és megölte a tizenkét
sárkányt. Helyes most, hogy az újjal esküdjem meg?
- Nem
helyes, felséges asszonyom!
És a
vőlegény, amikor ezeket a szavakat meghallotta, duzzogva elment a dolgára. A
királyné pedig Sirállyal új lakodalmat csapott, még szebbet és még nagyobbat,
mint azelőtt.
De ezúttal
elvitték a palotába az öregembert is, meg az öregasszonyt is, a Sirály szüleit,
hadd éljenek ők is! Azt a jót és bőséget pedig, ami a házukban volt, add,
Uramisten, minden ellenségemnek, de add nekem is.