Száll a madár ágrul ágra,
Száll az ének szájrul szájra...
Száll az ének szájrul szájra...
(Arany János Buda halála)
Ahogy a
madár száll ágról ágra, úgy száll szájról szájra a magyarok származásának
mondája. Az apa elmeséli fiának, az később az ő fiának. Egyszer majd ti is
elmesélitek utódaitoknak, honnan jöttünk, hogyan kerültünk ide ebbe a szép
országba.
Hallgassátok
meg!
Hol volt,
hol nem volt, messze napkelet felé volt egyszer egy híres-nevezetes fejedelem,
akit Nimródnak hívtak. Száz gulyása, ezer csikósa, tömérdek nyája, ménese volt
ennek a fejedelemnek. De ő nem azokra volt büszke, hanem két fiára. Hunornak
hívták az öregebbiket, Magyarnak a fiatalabbikat. Egyformán derék, jó növésű
legény volt mind a kettő. Sas a szemük, villám a kezük.
Nagy
vadászember volt Nimród, s akármerre űzte-kergette a vadat, mindenfelé
elkísérte a két fia.
Mondta is
neki a felesége, Enéh királynő: - Nem jó vége lesz annak, uram királyom, ha te
úgy rákapatod a gyerekeket a vadászatra.
- Ahogy az
isten akarja - felelt mosolyogva az öreg fejedelem. - Én már csak annak örülök,
hogy nem kell már azokat félteni a vadállattól se, mert azzal is elbánnak.
Később a
fiúk apjuk nélkül is elmentek vadászni.
Egyszer
éppen apjuk országának a határán vadászgattak kíséretükkel. Ötven deli levente
kísérte Hunort, ötven nyalka legény Magyart. Sok madarat halomra nyilaztak,
dárdájuk számtalan vadat leterített.
A két
testvér már éppen hazafelé készülődött, mikor hirtelen egy gímszarvas bukkant
fel előttük. De olyan ám, amilyent még sohase láttak. Fehér a szőre, mint a hó,
ragyog a szeme, mint a gyémánt, ágas-bogas két szarva pedig egymásba fonódva
olyan, mint a koszorú.
- Ezt már
csak nem hagyjuk itt! - kiáltott Hunor, lovára pattanva.
- Legjobb
volna elevenen elfogni, és hazavinni édesanyánknak! - Azzal felszökött
paripájára Magyar is. Hajrá, száz vitézükkel utána a csodaszarvasnak! Árkon-bokron
keresztül, hegyről le, hegyre fel, sűrűből tisztásra, mezőről berekbe.
Reggeltől
napszállatig nyomában voltak, de csak nem érték el a szarvast. Mikor már úgy
volt, hogy mindjárt elfogják, nagyot szökkent a gyönyörű állat, s egy locsogós,
mocsaras ingoványban végképp elveszett a szemük elől.
A daliák
egymásra néztek.
- Szeretném
tudni, bátyám, hová kerültünk - szólalt meg Magyar.
Körülnéztek,
s csudaszép tájékot láttak maguk körül. Selyem a füve a legelőknek, mézes a
gyümölcse a fáknak, az erdőben seregestül az őz, nyüzsög a folyóban a hal.
- Hej,
öcsém, szeretnék én itt sátrat verni! - sóhajtott Hunor.
- De
megszakadna apánk, anyánk szíve, ha többé nem látnának bennünket - felelte
Magyar.
- De látnak
ám! - fordította hazafelé Hunor a lova fejét. - Szüleinkhez hazatérünk, szándékunkra
áldást kérünk!
Haza is ment
a két testvér az öregekhez. Nimród fejedelem helyben is hagyta szándékukat,
csak Enéh királyné sopánkodott:
- Jaj, édes
gyerekeim, mi lesz belőletek azon a vadon helyen? Ki főz nektek ebédet, ki
mossa ki gyolcsruhátokat?
- Majd csak
ád az isten arra is valakit - bíztatta az öreg fejedelem a feleségét. Csakugyan
adott is. Mire a fejedelem fiai a száz vitézzel visszatértek a szigetre, már
messziről vidám muzsikaszó és ének fogadta őket. Egy szomszéd fejedelemnek, Dul
királynak a két lánya mulatott, mind a kettő ötven-ötven lánypajtásával.
Táncoltak, bújócskáztak, libegtek-lebegtek a holdfényben, mint liliomvirágok a
szélben.
Hunor és
Magyar összenéztek a vitézekkel.
- No, fiúk,
lesz már, aki főzzön, mosson ránk! Ebből lesz csak nagy lakodalom!
Úgy is lett!
Közibük vágtattak, minden legény a nyergébe kapott egy lányt, és azt mondta
neki:
- Én az urad
leszek, te a feleségem. Ásó-kapa válasszon el bennünket egymástól.
Hunornak és
Magyarnak a két királylány jutott. A helyet pedig megfelezték egymással.
Napnyugati fele jutott Hunor népének, s azok voltak a hunok. A keleti fele
jutott Magyar leventének, s ezeknek utódjait nevezték magyaroknak. Az országot
Szittyaországnak. Ez a szép monda pedig szálljon tovább is szájról szájra.