Parragékkal a nyáron ismerkedtem meg a falunkban,
ahová elbujdostunk a nyár elől. Mégpedig azon kezdődött az ismeretségünk, hogy
megbosszankodtam az öreg Parragra, mikor még azt se tudtam róla, hogy a világon
van.
Meg ám, mindjárt a második nap, amit a nádtetős öreg
házban töltöttem. Szép piros hajnalon, ahogy szépeket álmodok a szúnyoghálós
hárságyon, egyszer csak felébredek valami furcsa harsogásra. Mintha téglapadlón
kis széket tologatnának előre-hátra nagy sebesen.
- No - mondom -, megint vasutat játszik már Panka.
Ejnye, de korán hozzáfogott máma!
Ki is szóltam mindjárt az ereszet alá, hogy tán
csendesebben is mehetne a vasút.
- Nincs itt vasút, fiam - nevetett be rám a szülém
friss képe a sarkantyúkás ablakon. - Az öreg Parrag bácsi harsog úgy a
kukoricával.
- Ki az az öreg Parrag? - kérdem mogorván.
- Hát a morzsoló ember, fiacskám.
No, ha a morzsoló ember, akkor én haragszom. Pankára
nem szabad haragudni, akármit csinál, de a morzsoló emberre szabad. Meg is
mondom neki mindjárt, hogy hogy mer ő engem megharagítani ilyen szép piros
hajnalban.
- Aztán hol az a morzsoló ember?
- Odakint van a góréban.
Az ám, a góré, azt még meg se néztem, mióta itthon
vagyok! Pedig szép épület ám az nagyon, minden fala olyan, mintha kertkerítés
volna, négy lábon áll, és olyan magasan van a küszöbje, hogy csak székről lehet
átlépni.
No, én föl nem kapaszkodtam a góréba, csak kívülről
néztem az öreg Parragot. Szép szál ember, nem is olyan öreg még, deres inkább,
mint havas a feje. Négylábú kis széken ül, annak a végébe bele van illesztve
egy erős késpenge, azon morzsolja le Parrag bácsi a csutkáról a szemet. De
olyan sebesen ám, hogy szinte szédület nézni. „Ügyes ember - gondoltam magamban
-, de rátarti is ám, még csak jó reggelt se kíván.”
Nem az, pedig felém is fordította a fejét, de megint
csak elkapta. Aztán fölegyenesedett, s elkezdte vékázni az aranyszemű
kukoricát. Ahány vékát mért, annyi rovást faragott a gerendába. Aztán nagyot
nyújtódzott, és megint visszakuporodott a kis székre.
- Jólesik a huzakodás, ugye? - szóltam oda neki.
Megrezzent az ember egy kicsit, de mindjárt el is
mosolyodott, s rám vetette szép világoskék szemét.
- Jól ám - azt mondja. - Itt görnyedek első kakasszó
óta.
- Sötét volt még akkor, bátya, nemigen láthatott -
csóváltam meg a fejem.
- Mindig egyformán látok én, uram - hajtotta meg egy
kicsit a fejét Parrag. - Négy esztendő óta világtalan vagyok.
Végigfutott rajtam a hideg, és nagyon megszégyelltem
magam, hogy én ezt a szegény vak embert akartam megpörölni, aki már fáradtra
dolgozta magát, mikor én még a lustálkodást keveslettem.
Szülém mondta aztán el a többit a vak emberről. Négy
anyátlan kis árvája él abból, amit ő keres. Az Esztike köztük a legnagyobb, az
van már tizenhárom esztendős, de tíznek se látszik az istenadta. Ő az anyja a
többinek, főz, mos, takarít rájuk, olyan is szegényke, mint az árnyék.
Délben láttam aztán szegény kis árnyékot. Hozta az
ebédet az apjának, krumplis tarhonyácskát szép tiszta kis tálban, zöldpaprikát
is hozzá csemegének.
Lekuporodott az ecetfa alá, míg az öreg eddegélt, s
csacsogott kicsit fáradtan, mint valami beteg madár. A testvérkéiről beszélt,
ki mit végzett közülök reggel óta.
Mire Parrag kikaparta a tálat, megjöttek a testvérkék
is. Imriske volt a legkisebb, az még hancúrozva jött, mint a kiscsikó.
Veronika és Marika már csendesebben tipegett a füves
udvaron. Hatéves az egyik, nyolc a másik - az ő szemük friss fényét már
elhomályosította a nyomorúság.
Ahogy odaértem a góréhoz, kihajolt hozzájuk a vak
ember, és sorra simogatta vézna kis orcájukat.
- Ő az ujjával lát, szegény - hulldogált csendesen a
könnye szülémnek.
Csakugyan az ujjával nézte meg a boldogtalan minden
délben a gyerekeit. Hosszan, gondosan végigcirókálta őket, s hol az egyiknél
hol a másiknál csóválta meg a fejét.
- Mi bajod már megint, báránykám? - kérdezte ijedten,
ha bajt tapintott az ujjai hegyével.
Az egy Esztikével azonban mindig meg volt elégedve,
mindig úgy veregette meg a vállát, mint boldog apák erős, izmos gyereküket
szokták.
Nem értettem a dolgot. Hiszen Esztike a
legszánnivalóbb a testvérkék közt. Mióta én látom is, úgy fogy, mint a
megszegett kenyér.
- Derék lány ez az Esztike - hoztam egyszer szóba a
dolgot, míg Parrag az uzsonnakávét szürcsölgette, amit szülém küldött ki neki.
- Nagynak sok volna, amit ő végez.
Parragnak boldogság sütött föl a képén.
- De bírja is ám, kérem. Hála a felséges Úristennek, hogy
ilyen jó erőben van! A válla keskenyke ugyan szegény kis bogárnak, de a képe
gömbölyű, mint az alma.
Nem szóltam semmit, hanem másnap délben megbújtam a
jázminok közt, mikor Parrag a testvérkéket cirógatta.
- Hát te, Esztikém? - kérdezte szelíden, ahogy a
legnagyobbhoz ért. - Hadd nézzem, hizlal-e az új búzakenyér!
És Esztike - ó, ha láttátok volna! -, Esztike fölfújta
fonnyadt, beesett kis orcáját, mint pajkos gyerek, ha vizet vesz a szájába, és
kigömbölyítette úgy, hogy a vak apának reszkettek az ujjai örömében.
- Ó, Istenkém, de csak jó búzát teremtettél az idén!