Hol volt,
hol nem volt, én se tudom, hol volt, te se tudod, hol volt, volt a világnak két
legszélső szegletében két regement, ebből mindegyikből eresztettek el
fele-lábra egy-egy katonát. Ennek a két katonának nem volt se országa, se
hazája, hanem elindult mindegyik arra, amerre az orra állott. Egy nagy városba
- ahol éppen vásár volt - egyszerre ért be mind a kettő. Elkezdtek a vásárban
kódorogni, de se nem adtak, se nem vettek, mert nem volt miből. Váltig törték a
csürhejárást, miképpen lehetne egy kis pénzmagra szert tenni, utoljára
mindegyik gondolt valamit. Az egyik kiment az erdőbe, teleszedett egy zsákot
gubóval, azzal megfordult, ment a vásárra, hogy majd rászed valakit, eladja dió
helyett. A másik meg szedett egy zsákra való bükkfapeterkét, azt akarta eladni
gyapjú gyanánt.
Sokáig
árulgatták a portékájokat, de látatlanból senkinek se kellett. Egymással is
találkoztak sokszor, de nem szólították meg egymást. Utoljára az, amelyik
gyapjút árult, megszólította a másikat:
- Mit árul
kend, atyafi?
- Diót. Hát
kend?
- Én meg
gyapjút árulnék, de senkinek se kell látatlanból, pedig én úgy akarom eladni.
- Én is úgy
akarom a diómat; tudja kend mit? Cseréljünk!
Elcserélték
a zsákot látatlanból, azzal otthagyták egymást, szaladtak ki a vásárból. Amint
kiértek, meg akarta mindegyik nézni, hogy milyen diót meg gyapjút kapott, akkor
látták meg, hogy rászedték egymást. Mindjárt visszafordult mindegyik, a vásár
közepén találkoztak.
- Na, koma -
mondja a gyapjús -, látom, hogy kend is olyan nagy zsivány, mint én, én is
olyan nagy zsivány vagyok, mint kend. Hanem tegyük össze a keresetünket, együtt
csaljuk a világot.
- Nem bánom
- felelt a másik. - Hát hogy hívják kendet?
- Dongónak.
Hát kendet?
- Mohácsinak.
Itt a két
gézengúz elkezdte törni a fejét, miképpen lehetne legkönnyebb szerével,
legkevesebb dologgal elélni. Utoljára arra határozták, hogy elmennek
szolgálatot keresni. Találtak egy vén boszorkányra. De annak csak egy ember
kellett volna, ők pedig egymás nélkül nem szegődtek el; hanem kötötték magokat
nagyon az öregasszonyra. Az öregasszony váltig mondta, hogy neki csak egy ember
kell, hogy őnála csak egy tehénnel kell gondolni, hogy mit tudna csinálni két
ember egy jámbor tehén körül, hogy így, hogy úgy; de a két obsitos nagyon
belekapcáskodott, utoljára megfogadta őket. Örült a két obsitos, mint bolond a
garasnak, mert hát mi dolog van egy tehén körül? Úgy egyeztek meg, hogy egyik
kihajtja a tehenet a legelőre, a másik kitisztítja az istállót.
Első nap
Dongó hajtotta ki a tehenet. Szerzett magának egy hosszú szárú pipát meg egy
szalmaszéket, hogy ha majd kiért a mezőre, a székre ráül, a hosszú szárú pipára
meg rágyújt, s pöfékel, mint egy török basa; a tehén meg szép csendesen
legelget körülötte. Mohácsi se akarta megölni magát a munkával; ő meg úgy
gondolta ki, hogy reggel kitisztítja az istállót, azután egész nap alszik, csak
enni kél föl.
El is indult
reggel Dongó. Kenyeret, szalonnát tett a tarisznyába, a széket a hátára
kötötte, a hosszú szárú pipát a kezébe fogta; de alighogy a városból kiértek, a
tehén nekiindult a szaladásnak. Dongó utána; mikor már nagyon kifáradt Dongó, a
tehén megállott, legelt egy kicsit, azután megindult megint szaladni.
Ez így
tartott egész nap. Szegény Dongó majd kifútta a lelkét, mikor este hazaért. De
Mohácsinak se ment jobban a dolga. Reggel hozzáfogott a gané kihányásához. De
amint egy lapáttal kilökött, kettővel lett helyette, úgyannyira, hogy csak késő
estére lett vele készen. Akkor kiállott az utcaajtóba, várta Dongót. Kis idő
múlva haza is hajtotta Dongó a tehenet.
- No, pajtás
- kérdi Mohácsi -, hogy ment dolgod?
- Nagyon
jól, pajtás, mert alighogy kiértem a városból, olyan szép fűre találtam, hogy
térdig ért a bodorka. Ott a kis székre
ráültem, a pipára rágyújtottam, úgy töltöttem el az időt. Hát te mit csináltál
egész áldott nap?
Már reggel
kihánytam azt a két-három lapát ganét, azután lefeküdtem, aludtam délig, délben
felkeltem enni, azután megint ledőltem; csak az elébb ébredtem fel. De holnap
te maradj itthon, majd én kimegyek a tehénnel; tudom, jóízűket alszol.
Dongó csak
úgy szűr alól röhögött. „No, majd nem alszol te” - gondolta magában, de nem
szólt semmit.
Második nap
csakugyan Mohácsi ment ki, mégpedig elkérte a széket meg a hosszú szárú pipát
Dongótól. De csak úgy járt, mint azelőtt való nap Dongó, majd elkopott a lába,
annyit szaladt. Dongó is otthon hozzáfogott a gané kihányásához, de bizony már
lefelé csúszott a nap, mikorra készen lett vele. Mohácsi is hazaért a tehénnel,
de még akkor is mérges volt. Nekiesett Dongónak:
- Hát mért
nem mondtad te nekem, hogy olyan szilaj az a tehén?
- Hm! Hát te
mért nem mondtad, hogy olyan szilaj az a gané?
Itt elkezdtek
tanakodni, hogy mi lehet a dolog bibéje. Utoljára is oda lyukadtak, hogy az ő
gazdasszonyuk boszorkány, hát másnap otthagyják.
Ezt a
beszélgetést kihallgatta az öreg boszorkány. Tudta, hogy a két cseléd majd a
bérét kéri, de rá akarta őket szedni; megtanította a szolgálóját:
- Majd ha
mondom, hogy hozz pénzt a veremből, te ne szólj semmit, csak azt kérdezd:
Melyikből hozzak, a sárgából, fehérből vagy veresből? Akkor fordulj ki egy kis
időre, s hozd be ezt ni. Azzal odaadott neki egy csomó rézpénzt.
Reggel
csakugyan beállított a két obsitos a fizetést kérni. A boszorkány beszólította
a szolgálót.
- Marcsa te!
Eredj, hozz egy fél kötő pénzt a veremből.
- Melyikből
hozzak, a sárgából, fehérből vagy a veresből?
- Most csak
a veresből.
A két
obsitos összenézett; azután elkezdtek leselkedni az ablakon, hogy merre megy a
szolgáló. Hát látják, hogy a kertben, annak is a külső szegletében van az a
verem. Kacsingattak egymásra, hogy nem lesz nehéz abból lopni. De nem szóltak
egy szót sem.
Nagy sokára
beérkezett a szolgáló. A vén boszorkány kifizette a két obsitost, azzal útnak
eresztette isten hírével. Ezek alig várták, hogy besötétedjék. Szereztek egy
kötelet, a zsákuk még akkor is megvolt, elindultak lopni. A kert kerítésén
hátul bemásztak, a veremre is csakhamar ráakadtak. Ott aztán elkezdtek
tanakodni, hogy melyik menjen le.
- Eredj le
te - mondja Dongó -, soványabb is vagy, könnyebb is vagy, a kötelet a derekadra
kötjük, úgy leeresztelek. Odalent a zsákot telerakod. Először ezt húzom fel,
aztán téged.
Mohácsi is
ráállott, lement a verembe, odalent elkezd tapogatózni, hát nem talál egyebet,
csak diribdarab csontot, döglött egeret, békát, még talán macskagumiba is
markolhatott.
Dongó csak
kérdezgette odafent:
-
Megtaláltad-e? Van-e sok? Húzzam-e már?
Mohácsi nem
merte mondani, hogy mire akadt, mert félt, hogy a cimbora otthagyja, csak
biztatgatja, hogy mindjárt tele lesz. Míg így biztatgatta, addig belebútt a
zsákba. Mikor jól elfészkelte magát benne, nagyot kiáltott:
- Húzzad,
pajtás, tele van már!
Dongó felhúzta
a zsákot, hátára kapta, azzal, mintha puskából lőtték volna, úgy ellábolt
onnan. Mohácsinak a verembe (mert ő azt gondolta, hogy az ott maradt) azt se
mondta: papucs. Cipelte a zsákot árkon-bokron keresztül, majd megszakadt bele.
Mikor kiért a városból, megszólalt Mohácsi a zsákból:
- Ne emelj
már tovább, pajtás, megeléglettem már.
Dongóban is
felfortyant erre a méreg, hogy őt így rászedték.
- Ejnye,
imilyen-amolyan teremtette, hát téged cipeltelek én?!
- Hát,
pajtás - felelt Mohácsi -, tudtam én azt, hogy ha megmondom, hogy mire akadtam,
otthagysz, mint Szent Pál az oláhokat, hát csak jobbnak gondoltam így.
Erre Dongó
is megjuhádzott, mert látta, hogy most is ő volt a kutyább. Kikérdezte
Mohácsit, hogy hát mit talált.
- Egyebet
nem, pajtás, mint diribdarab csontot, egeret, békát. - Mindjárt látták, hogy
most is megcsalták egymást, de még hogy a vénasszony is megcsalta őket, hát még
jobban szidták, aztán elkezdtek tanakodni, hogy miképpen kellene kenyeret
keresni. Hát arra határoztak, hogy majd csak megélnek valahogy, biz ők nem
dolgoznak. Ha nem csordul, cseppen. Nem is gondolkoztak tovább, hanem
elindultak azon az úton, amelyik legjártabb volt, s mentek, azt se tudták,
hova. Amint így mendegéltek, előtaláltak egy kocsmát; ez a kocsma egészen körül
volt akasztófával, az akasztófán meg mindegyiken egy-egy ember lógott, de a két
obsitos azért bement. Dongó nem állhatta szó nélkül, megkérdezte a
kocsmárostól:
- Ugyan,
nagy jó uram, miért van ez a sok ember itt felaggatva? Mi bűnt követhettek azok
el? Sok országot-világot bejártam, de ilyet nem láttam még sehol.
- Hát biz
az, katona uram, csak azért van, hogy volt a mi királyunknak egy olyan gyűrűje,
abban olyan kő volt, hogy ha a király befelé fordította, meglátta az egész
világot, ha kifelé, akkor meg őt látta meg az egész világ. Ez a gyűrű a
minapában elveszett, senki se tudja, hol van, a király kihirdette az egész
világon, hogy aki gyűrűjét meg tudja mondani, hogy hol van, olyan úrrá teszi,
mint egy kiskirály, de aki bizonyost nem tud mondani, hozzá se fogjon, mert ha
igazat nem mond, felkötteti. Ezek itt mind jövendőmondók voltak, de egyik se
tudott igazat mondani, hát biz őkegyelmöket felhúzták.
Dongónak se
kellett egyéb, amint ezt meghallotta.
- Én is
jövendőmondó vagyok - mondja a kocsmárosnak -, jelentsen meg a felséges
királynál.
A szegény
Mohácsi váltig rángatta hátul, hogy: „Majd téged is felakasztanak!”, nem
használt semmit, annál jobban erősítette, hogy ő is jövendőmondó.
A kocsmáros
mindjárt lóhátas embert küldött a királyhoz hírt adni, ki s mi van nála. A
király, amint ez értésére esett, mindjárt négylovas hintót küldött a
kocsmároshoz. Dongó abba beleült, a kocsmárosnak pedig megparancsolta, hogy míg
ő visszajön, Mohácsinak adjon mindent, amit parancsol. Jól is hozzáfogott
Mohácsi, egész nap mindig evett-ivott, vagy kellett, vagy se; de mégis fúrta az
oldalát, mi lesz hát a Dongó sorja. Azért is, hogy nagyon összeszoktak már, de
még inkább azért, mert nem volt egy árva sustákja se, az adósság meg már sokra
ment. Feltette hát magában, hogy majd ha látja, hogy hozzák Dongót, elszökik.
Míg Mohácsi így töprenkedett, addig Dongónak is jól ment dolga.
Amint Dongó
bement a királyi palotába, mindenki nagy tisztességet mutatott iránta. Adtak
neki egy külön szobát, oda Dongó bezárkózott. Amint így magában volt, elővett
egy kalendáriumot, amit még a kocsmából lopott el, azt kinyitotta. De olvasni
nem tudott, hát csak elkezdett mutogatni hol a fehér papírosra, hol a fekete
betűkre, hol meg a veres cifraságra, s mondogatta nagy felszóval:
- Ez fehér,
ez fekete, ez veres; ez fehér, ez fekete, ez veres.
Váltig
hallgatódzott kívülről mindenki, vajon mit beszélhet a jövendőmondó, de nem jól
tudták kivenni. Legjobban fülelt három inasa a királynak, akik a gyűrűt
ellopták, de azok se tudtak semmire menni. Ezt a három inast, az egyiket
Fehérnek, a másikat Feketének, a harmadikat Vörösnek hívták.
Ekkor Dongó
bement a királyhoz, kért tőle háromnapi várakozás- és szabadságidőt, hogy annyi
idő alatt tudja csak megmondani, hol van a drágalátos aranygyűrű. A király
szíves örömest adott volna hatot is, csak hogy megkerüljön a kedves jószág.
Erre Dongó megint visszament a maga külön szobájába, ott mondogatta a maga
mondókáját.
Eltelt az
első nap. A király beküldte Dongóhoz a Fehér nevű inast, hogy hívja ebédelni.
Amint benyitotta az ajtót, éppen akkor mondta Dongó, hogy: „Ez fehér.” Nagyon
megijedt erre az inas, mert azt gondolta, hogy az ő nevét mondta. De azért csak
összeszedte magát, s elmondta, hogy mért jött. Dongó nagyot fohászkodott, s azt
mondta rá:
- No, hála
Istennek, elértem már egyet. - Ő az ebédet értette, de az inas ezt is magára
vette. Már bizonyosnak gondolta, hogy a jövendőmondó mindent tud. Szaladt nagy
ijedten a cimboráihoz; tanakodtak, mitévők legyenek.
- Legjobb
volna kiegyezni vele - mondja az egyik -, mert ha megmondja a királynak, hogy
mi voltunk, mind a hármunkat felhúzat.
- Várjunk
még egy napot - mondja a másik -, hátha nem is miránk értette.
Másnap a
király a Fekete nevűt küldte be, hogy hívja a jövendőmondót ebédelni. Amint
bement a szobába, éppen akkor mondta Dongó, hogy: „Ez fekete.”
A szegény
inas majd sóbálvánnyá változott, annyira megijedt, mikor a nevét hallotta, de
csak mégis elrebegte valahogy, hogy mért küldte a király. Nagyot fohászkodott
erre Dongó:
- No, hála
Istennek, elértem már a másodikat is.
Az inas,
amint ezt meghallotta, alig tudott kitántorogni a szobából. Mindjárt
elhatározták, hogy odaadják a gyűrűt a jövendőmondónak, s lekenyerezik, hogy ne
adjon ki rajtok. Be is mentek hozzá mindjárt ebéd után. Dongó akkor is olvasta
a kalendáriumból nagy bölcs pofával: „Ez fehér, ez fekete, ez veres.”
- Már,
jövendőmondó uram - kezdte el az első inas -, látjuk, hogy abból a könyvből
megtudta, hogy mi loptuk el a gyűrűt. Most hát azért jöttünk, hogy a gyűrűt
átadjuk jövendőmondó uramnak. Azonfelül meg is fizetünk jól, csak el ne
vádoljon a felséges királynál.
Dongó nagyon
megörült, de azért úgy mutatta, mintha mindent tudott volna. Kiegyezett az
inasokkal, hogy nem árulja el őket, ha jól megfizetnek. Azok megadták, amit
kért.
Harmadik nap
ebéd közben kérdezte a király Dongótól:
- No,
jövendőmondó uram, eltelt a három nap, tud-e már valamit a gyűrűmről?
- Tudok
bizony, felséges király. De még most nem mondhatom meg, mert nem telt el a
kitűzött idő; még egy éjszaka hátravan, ha most idő előtt elmondanám, elveszteném
minden tudományomat, de holnap reggel, mikor felkel felséged, mindent
megmondok.
Ebéd után
Dongó bement a maga külön szobájába. Ott addig törte az eszét, míg kitalálta,
mit csináljon a gyűrűvel. Volt a királynak egy igen kedves pávája, még fiók
korában kapta, maga nevelte fel, mindennap maga etette a tenyeréből, nem adta
volna egy borjas tehénért. Látta Dongó, hogy ez mindig a király körül járkál,
feltette magában, hogy akárhogy, mint, ezzel eteti meg a gyűrűt. Reggel felkelt
korán, mikor még mindenki aludt a háznál. A páva már akkor ott járkált az
udvaron; Dongó szépszerivel magához édesgette, elkezdett neki kenyérdarabokat
hányni, egyszer aztán egybe belecsinálta a gyűrűt, azt vetette oda neki; a páva
azt is megette.
Alighogy
ezzel készen volt, hogy a pávát elkergette magától, kijött a király is a ház
elébe. Dongó odamegy hozzá:
- No,
felséges király, eltelt az idő, megmondhatom, hogy hol van a gyűrű. A pávát
ölesse meg felséged, annak a begyében van; egyszer, mikor mosdott, felséges
király, letette a gyűrűt maga mellé, a páva odament, bekapta, még most is a
begyében van.
- Jól van -
mondja a király. - De ha nem lesz ott a gyűrű, halálnak halálával hal meg
jövendőmondó uram, amért azt a kedves állatomat megöleti. Azért jól
meggondolja a dolgot, azt mondom!
De Dongó
nagyon erősítette, ő tudja, hogy ott van a gyűrű, kiolvasta ő azt a könyvéből,
azért hát csak meg kell öletni a pávát. Megölték; ott nézte a király és a
királyné is, amikor felbontották.
Hát amint
hasítja ki a szolgáló a begyét, csak gördül ám ki belőle a gyönyörűséges gyűrű.
Nagyon
megörült ennek a király is meg a felesége is. Összevissza csókolták Dongót.
Azután összecsődítettek sógort, komát, mindenféle atyafit; nagy dínomdánomot
csaptak.
Ebéd után
kisétált a királyné Dongóval karonfogva a kertbe. Amint ott sétálnak, egyszer
fog a királyné egy nagy dongó legyet.
- No,
jövendőmondó uram, találja ki, mi van a markomban? Száz arany a díja.
Dongó
megvakarta a fejét, elkezdett mormogni magában:
- No, Dongó,
most szorultál meg!
- A biz a - mondja
a királyné -, megnyerte jövendőmondó uram, egy nagy dongó volt.
Amint mennek
odább, megint megszólalt a királyné:
- Ennek a
kertnek a hátulján van egy vadállat, találja ki jövendőmondó uram, micsoda?
Száz arany a díja.
Dongó látta,
hogy elébb-utóbb csak megtudják, hogy nem jövendőmondó, felsóhajtott hát
szomorú pofával:
- Már látom,
hiába csűri-csavarja farkát a róka, utoljára is verembe esik!
- A biz a,
már megint megnyerte jövendőmondó uram, egy róka van oda hátra egy veremben.
Nagyon
megörült Dongó, hogy megint kiránthatta magát a sárból, nem is felelt aztán
semmire, akármit akartak vele kitaláltatni.
- Azt tartja
a törvényünk, hogy háromnál többre nem szabad jövendölni egyszerre. - Nem is
igen kérdezgették aztán.
Másnap
előállott a hatlovas hintó, Dongó felrakatta a sok pénzt, maga is beleült,
elbúcsúzott a királytól, azzal hajtatott a csárdához.
Mohácsi
akkor is ott leste az ajtó előtt, hogy mikor viszik már a cimboráját akasztani.
Hát egyszer látja, hogy megy arra egy hintó hat gyönyörű lóval, nézi jobban,
látja, hogy Dongó ül benne, azt gondolta, hogy álmodik, de csak aztán bámult
el, mikor Dongó leszállott, s hordatta be a teméntelen sok kincset. Elkezdte
tudakozni, hogy miben áll a dolog.
- Akárhogy
van, akármint van, pajtás, csakhogy sok pénzünk van, ehetünk-ihatunk, amennyi
csak kell. Látod, így van az: aki mer, az nyer.
Hozzá is
fogtak a vigalomhoz, aki csak a vidékére ment annak a csárdának, mindenkit
megvendégeltek, lakodalom volt éjjel-nappal, hegyen-völgyön. Volt pénz, mint
polyva.
De hiába,
akármilyen hosszú a kolbász, mégis van annak vége, a két obsitos pénze is
elfogyott, úgyannyira, hogy már tartoztak is a kocsmárosnak. Itt összeültek
tanakodni, hogy mitévők legyenek. Arra határozták, hogy legjobb lesz elszökni,
otthagyni a kocsmárost a faképnél. Még akkor éjszaka összeszedték, amijek volt,
egy nagy lámpást is loptak a kocsmárostól, búcsút vettek a kapufélfától, azzal
útnak indultak az erdőbe.
Amint ott
kódorognak, egyszer mintha valami zsinatot hallanának, fülelnek jobban,
csakugyan hallanak valami veszekedésformát, mennek arra, hát egy temető
közepén, egy leomlott templom fala mellett találják magokat. Benéznek az
ablakon, látják, hogy tizenkét zsivány osztozik temérdek sok aranyon, ezüstön,
azon marakodnak.
Sokáig
gondolkozott a két obsitos, mindegyik azon törte a fejét, hogy milyen jó volna
azt azoktól elvenni. Egyszer megszólal Mohácsi:
- Próbáljunk
itt szerencsét, pajtás, hátha el tudnánk riasztani ezeket a zsiványokat,
tegyünk úgy, mintha kísértetek volnánk, ha megijednének, jó volna azon a pénzen
megosztozni.
Dongó
helybenhagyta. Csak azon tanakodtak még egy kicsit, hogy mi módon fogjanak
hozzá. Utoljára azt is kisütötték.
Dongónak
volt egy nagy fehér katonaköpönyege, azt magára terítette úgy, hogy a feje se
látszott, a lámpát a kezébe fogta s bement lassú lépéssel a templomba a
betyárok közé, odabent elkezdte vastag hangon, mintha fazékba beszéltek volna:
„Keljenek fel, akik itt ezer esztendővel ezelőtt eltemetkeztenek, ímhol jön az
ítélet, minden embernek számolni kell magával.” Mohácsi azalatt kívülről
mindenféle köveket, csontokat hajigált a betyárok közé, s kiabálta hol
vékonyan, hol vastagon, mintha ezeren lettek volna odakint: „Jövünk, uram,
mindnyájan! Jövünk, uram, mindnyájan!” A betyárok erre a nagy mennykő lármára
mind szétszaladtak, mint a csirkék, még a ruhájokat is mind otthagyták, csak
ott ne találja őket az ítélet napja.
A két
obsitos elkezdett osztozkodni a pénzen. De éltek a gyanúperrel, hogy hátha
visszamennek a zsiványok, ezért elkezdtek kiabálni:
„Én se
engedem ezt az egy pénzt; én se engedem ezt az egy pénzt!” De szerencséjük is
volt, mert egy a betyárok közül visszament, hogy megnézi, csakugyan kísértet
volt-e. De amint meghallotta, hogy mit kiabáltak, visszaszaladt a cimboráihoz.
- Hej,
halljátok, annyian vannak azok, hogy abból a tenger pénzből egy se jut egynek,
mind azt kiabálja, hogy: „Én se engedem ezt az egy pénzt; én se engedem ezt az
egy pénzt!” Erre a betyárok még az erdőből is kiszaladtak, úgy megijedtek.
A két
obsitos szétosztotta a pénzt, mindegyiknek jutott egy-egy zsákkal. Azzal
otthagyták a rossz templomot, mentek kifelé az erdőből. Amint mentek, egy
helyen kétfelé vált az út, ott megszólalt Dongó:
- No, édes
pajtásom, elég régen éltünk már együtt, elég régen csaljuk a világot, most van
pénzünk elég, megélhetünk egymás nélkül is, itt kétfelé visz az út, eredj te
jobbra, majd én megyek balra, ha még valaha egymásra bukkanunk, élhetünk megint
együtt.
Itt
elbúcsúztak egymástól; az egyik jobbra, a másik balra ment, ha el nem váltak
volna, még több csalást is végbevittek volna, akkor az én mesém is tovább
tartott volna.
Eddig volt,
mese volt, talán igaz se volt.