A RENDÍTHETETLEN ÓLOMKATONA
Volt egyszer huszonöt ólomkatona, egytestvér
valamennyi, mert ugyanabból az ócska ólomkanálból öntötték mindegyiket.
Puskájuk a kézben, szemük egyenesen előretekint, piros-kék egyenruhájuk pompázó
szép. Amikor kinyitották a dobozt, amelyben feküdtek, meghallották az első szót
ebből a világból: "Ólomkatonák!" Ezt egy kisfiú kiáltotta, és
boldogan tapsolt. Születésnapjára kapta az ólomkatonákat. Sorba állította őket
az asztalon. Egyik katona szakasztott mása volt a társának, csak a huszonötödik
különbözött valamennyire a többitől: fél lába volt, mert őt öntötték utolsónak,
s két lábra már nem futotta az ólomból. De fél lábán is éppen olyan szilárdan
állott, mint társai a két lábukon. Mégis éppen ez az egy volt az, akinek a
sorsa különösre fordult.
Az asztalon, ahol az ólomkatonákat fölállították, sok
más játék is volt, de valamennyi közt a legszembetűnőbb egy takaros kis
papírmasé kastély. Apró ablakain egyenest a termeibe lehetett látni. Előtte
parányi fák szegélyeztek egy tükördarabkát, amely tavat akart ábrázolni.
Viaszhattyúk úsztak a tavon, és visszatükröződtek benne. Minden takaros és
csinos volt a kastélyban, de a legtakarosabb mégis a tárt kastélykapuban álló
kis teremtés volt. Őt is csak papírból ragasztották, de szoknyáját a
legfinomabb gyolcsból varrták, vállát keskeny kék pántlika födte - ez volt a
ruhadereka -, a mellén pedig egy nagy aranycsillám rózsa tündökölt, akkora, mint
a kis hölgy arca. A papírhölgyecske táncosnő volt; két karját kitárta, egyik
lábát pedig olyan magasra nyújtotta, hogy az ólomkatona nem is látta, és azt
gondolta, hogy féllábú, mint ő maga.
"Ez volna még csak nekem való feleség - gondolta
-, bár túlságosan előkelő, lám, kastélyban lakik! Nekem csak egy skatulya a
házam, abban is huszonötöd magammal szorongok, oda nem vihetem. Hanem azért
mégiscsak meg kell ismerkednem vele!" Azzal lefeküdt, egész hosszában, egy
tubákosszelence mögé, innen jól szemügyre vehette a finom hölgyecskét, aki fél
lábon álldogálva sem veszítette el egyensúlyát.
Este lett, a többi ólomkatona bevonult skatulya
házába, nyugovóra tért a háznép is. Most a játékok keltek életre, s végre maguk
is játszhattak: hol az ollót meg rabló-pandúrt játszottak, bált rendeztek. Az
ólomkatonák izgatottan dörömböltek skatulya házuk falán: ők is szerettek volna
játszani, de nem tudták fölemelni a skatulya födelét. A diótörő bukfenceket
hányt, a palavessző csikorogva szaladgált a táblán: olyan lárma kerekedett,
hogy a kanári fölébredt a kalitkájában, és énekbe kezdett, méghozzá versben.
Ketten voltak csak, akik nem mozdultak a helyükről: az ólomkatona meg a kis
táncosnő, aki fél lába hegyén egyenesen állott, s két karját a magasba tárta
éppúgy, mint addig; a katona is éppolyan rendíthetetlenül állt a fél lábán, s nem
vette le a szemét a táncosnőről.
De tizenkettőt vert az óra, és hopp! - fölpattant a
tubákosszelence födele, de nem tubák volt benne, nem bizony, hanem egy fekete
ördögfiók, mert amit tubákosszelencének gondoltunk, az bűvös doboz volt.
- Hallod-e, te ólomkatona! - szólította meg az
ördögfiók. - Minek mereszted a szemed olyanra, aki ügyet se vet rád?
Az ólomkatona úgy tett, mintha nem hallotta volna.
- No, várjuk meg a holnapot! - mondta az ördögfiók.
Reggel, amikor a gyerekek fölkeltek, az ólomkatonát az
ablakpárkányra állították. Az ördögfiók műve volt-e, vagy a szélé: egyszer csak
kivágódott az ablaktábla, s az ólomkatona hanyatt-homlok zuhant lefelé a
harmadik emeletről. Rettenetes utazás volt. Fejjel zuhant az utcakőre, csákója
meg a szuronya hegye két macskakő közé szorult, fél lába az égnek meredt.
A kisfiú rögtön leszaladt a szolgálóval, hogy
megkeresse. Ott topogtak a közelében, mégse vették észre. Ha az ólomkatona
elkiáltja magát: "itt vagyok!" - biztosan meghallották volna, de a
katona nem tartotta illendőnek a kiabálást, mert egyenruhában volt.
Megeredt az eső, egyre sűrűbben kopogott, valóságos
felhőszakadás támadt; amikor kisütött a nap, két utcagyerek futott el arra.
- Oda nézz! - kiáltotta az egyik. - Egy ólomkatona!
Fölveszem, megcsónakáztatjuk.
Újságpapirosból csónakot hajtogattak, beleültették a
közepébe az ólomkatonát, s az már röpült is lefelé az utcacsatornán; a két
gyerek tapsolva futott mellette. Irgalmas isten! mekkora hullámok csapkodtak a
csatornában, s micsoda erős sodra volt a víznek! Persze mert nagy eső esett.
Táncolt, himbálózott a papírcsónak, forgott is olyan sebesen, hogy az
ólomkatona beleremegett, de azért csak állt rendületlenül, arcizma se rándult,
szemét előreszögezte, és keményen markolta a puskáját.
Aztán egyszer csak egy hosszú csatornahíd alá ért vele
a papírcsónak. Olyan sötét volt körülötte, mint nemrég a skatulyában.
"Ugyan hová érek? - töprengett magában. - Ez
biztosan az ördögfiók műve. Legalább a hölgyecske itt ülhetne mellettem, akkor
nem bánnám, ha még egyszer ilyen sötét volna!"
Egy hatalmas vízipatkány bukott föl mellette; itt
lakott a híd alatt a csatornában.
- Van útleveled? - kérdezte a katonától. - Ide az
útlevéllel!
Az ólomkatona hallgatott, csak a puskáját markolta még
keményebben.
Továbbröpült a csónak, és a vízipatkány utána
iramodott. Huh! - hogyan vicsorgatta a fogait! Előrekiáltotta a forgácsnak meg
a szalmaszálnak:
- Tartóztassátok föl! Tartóztassátok föl! Nem fizetett
vámot! Nem mutatta meg az útlevelét!
De a víz sodra egyre erősebb lett; az ólomkatona
már-már kiért a híd alól, oda, ahol az isten napját megpillanthatta volna, de
ott szörnyű zúgást-morgást hallott, olyat, ami a legbátrabb embert is halálra
rémítette volna. Mert képzeljétek csak: a híd túlsó oldalán a csatorna vize a
nagy gyűjtőcsatornába zuhogott bele; egy ólomkatonának ez éppen olyan
kockázatos utazás, mint nekünk egy roppant vízesésen lehajózni.
A csónak már olyan közel volt a vízeséshez, hogy az
ólomkatona nem tarthatta vissza. Már sodorta is lefelé a víz; a szegény
ólomkatona erősen megvetette a lábát, ahogy csak bírta, nem vethetné senki a
szemére, ha az arcizma is rándult volna. A csónak hármat-négyet fordult maga
körül; színültig megtelt vízzel, és süllyedni kezdett. Az ólomkatona már nyakig
állt a vízben, egyre jobban süllyedt a csónak, már a papírja is szétázott, már
átcsapott a víz az ólomkatona fején. A szegény katona akkor a szép kis
táncosnőre gondolt, akit soha többé nem láthat, s egy régi dal csendült a
fülébe
Isten áldjon, jó vitéz,
halálba mégy, halálba!
halálba mégy, halálba!
Kettészakadt a papír, a katona kibukott a csónakból, s
a következő pillanatban elnyelte egy nagy hal.
Ó, milyen sötétség volt a hal gyomrában! S még
félelmetesebb, mint a csatornahíd alatt. A hely is szűk volt, mozdulni is alig
tudott a katona. De azért fektében is rendíthetetlenül markolta a puskáját.
A nagy hal ide-oda úszkált; rettenetes volt, ahogy
cikázott a vízben. Egyszer csak elcsöndesedett; az ólomkatona szeme előtt
mintha villámfény lobbant volna: ragyogott körülötte a nap, s valaki hangosan
kiáltotta:
- Az ólomkatona!
A nagy halat kifogták, piacra vitték, s ott eladták -
így került a konyhára, ahol a szakácsnő a nagykéssel fölhasította. Két ujja
közé csippentette a katonát, s bevitte a szobába. Mindenki látni akarta a
világjárót, aki még hal gyomrában is utazgatott. De az ólomkatonának nem szállt
a fejébe a dicsőség. Az asztalra állították, hát - furcsa dolgok esnek meg a
világban! Ugyanabban a szobában lelte magát, ahol valamikor meglátta a
napvilágot; ugyanazokat a gyerekeket, ugyanazokat a játékokat látta maga körül.
Ott volt a kis papírkastély is, kapujában most is ott állt fél lábon a takaros
kis táncosnő, másik lába a magasban - ő is rendíthetetlen maradt. Ez úgy
meghatotta az ólomkatonát, hogy hajszál választotta el a sírástól, már-már
kicsordultak szeméből az ólomkönnyek. De a sírás mégsem illett volna hozzá.
Csak nézte a táncosnőt, a táncosnő meg őt, de szót nem váltottak.
Az egyik kisfiú most, se szó, se beszéd, fölkapta az
ólomkatonát, és behajította a kályhába. Senki sem tudta, hogy mért tette.
Biztosan a tubákosszelencében lakó ördögfiók műve volt ez is.
Az ólomkatona ott állt a tűz vörös fényében, és
kibírhatatlan forróságot érzett, de nem tudta, a kályha tüze hevíti-e vagy a
szerelemé. A piros-kék festék is lepattogzott róla; a viszontagságos utazástól-e
vagy az emésztő szomorúságtól, azt sem tudta. A táncosnőt nézte, a táncosnő meg
őt. A katona egyszer csak érezte, hogy olvad, de csak állt rendíthetetlenül, s
keményen markolta a puskáját. Akkor kicsapódott egy ajtó, a léghuzat fölkapta a
kis táncosnőt, s az, mint egy lenge tündér, beröppent a kályha nyitott ajtaján
a katona mellé, lobbant egyet, s vége volt.
A katona akkor zsugorodni kezdett, kicsi
ólomgomolyaggá olvadt, s másnap, amikor a szolgáló kiszedte a kályhából a
hamut, egy kis ólomszívet talált benne - ennyi maradt a katonából. A
táncosnőből nem maradt más, mint az aranycsillám rózsa, az is szénfeketére
perzselődött.