A muladi
halászok ma is híresek a dalos kedvükről, a muzsikás lelkükről. Szép holdas
estéken még a hálót is citeraszó mellett vetik meg. Azért is szoktak a muladi
emberrel a Tisza mentén így tréfálkozni:
- Könnyű
nektek, muladi halászok, ti muzsikaszóval fogjátok a halat!
A muladi
ember nem haragszik meg az ilyen ártatlan incselkedésért. Inkább egy kis
kérdéssel felel rá:
- Bizony, a
régi muladi halászok különb emberek voltak. Azok labancot fogtak a muzsikájuk
szavával.
Ennek pedig
fele se tréfa ám. A kuruc világban a muladi halászok voltak a Rákóczi
tárogatósai. Sokan voltak, egész század kitelt belőlük, s a fejedelem mellől
soha el nem maradtak.
- Még a
mennyországba is elviszem magammal a muladiakat - mondogatta tréfásan a
fejedelem, mikor éjszakánként a tárogatók szava telesírta, teleujjongta a
tábortüzektől pirosló mezőket. - Hadd tanulják meg tőlük az angyalok is a szép
magyar muzsikát!
Hiszen a mennyországba
el is vitte volna őket a fejedelem, hanem a számkivetésbe nem vitte el. Mikor
bujdosásra adta magát, a magyar határról visszaküldte a muladi tárogatósokat.
- Menjetek
vissza a falutokba, fiaim. Tárogatótok szavára szüksége van még a magyar népnek.
Tenger bánatát ki siratgassa, reménye tüzét mi lobogtassa, ha nem a tárogató?
Hadi
tárogatók szilaj búgását, sikoltó sírását akkor utoljára verték vissza a
Kárpátok bércei. Valahol a trencséni csatatéren hirtelen fölkapta a fejét
egy-egy haldokló kuruc vitéz, de aztán csak visszahanyatlott a vérharmatos
gyepre.
- Álom volt!
- sóhajtotta ki lelkét a fejedelem után, akinek piros csizmája nyomát már akkor
hóval lepte be a tél, hóval lepte be a tél, odaát a lengyel földjén.
Odafönt
elhallgattak a tárogatók, de megszólaltak a tiszai füzesekben. Oda vette be
magát a muladi tárogatós század, ahogy hazatért, s onnan hordta tele az
Alföldet a szél a csodálatos muzsikával.
Hét nap, hét
éjszaka szünet nélkül csattogtak a harci pacsirták, mikor egy labanc katona nagy
pecsétes levelet hozott a muladi bírónak.
- Tűzre a
tárogatóval!
Ez a szigorú
parancs volt beleírva a levélbe. Tudta a német, hogy annak a szavára fölriad
álmából a magyar szabadság. Attól félt, tán még a holtak is megélednek tőle.
Szerte az országban azért hányatott tűzre minden tárogatót.
A muladi
halászokat azonban nem tudta elhallgattatni.
- Eb ura
fakó! - mondták a bírónak, mikor hírül vitte nekik a parancsot, és még
elkeseredettebben sikoltoztatták a tárogatót, hogy csak úgy reszketett bele a
határ.
Kétségbeesetten
kapkodott fűhöz-fához a muladi bíró. Utoljára eszébe jutott neki Árkai Lőrinc,
a muladi földesúr. Az is a fejedelem embere volt szívvel-lélekkel. Maga ugyan
öreg volt már, nem harcra való, de két szép levente fiát odaadta Rákóczinak. Ki
is bujdosott vele mind a kettő, s azóta az öreg úr megbújt kastélyában, mint a
megvénhedt oroszlán. Az ablakát is csak azért nyitotta ki, hogy jobban hallja a
tárogatószót.
- Uram -
lihegte összetett kézzel -, segíts megmenteni száz jó magyar életet! Jön a
labanc, halálra küldi, akinél tárogatót talál.
Lőrinc úr
eltűnődött egy kicsinyég, aztán megbiccentette szép fehér fejét, s karjára
támaszkodva a bírónak, leballagott a tárogatósok közé.
Azok
egyszerre elhallgattak, s a tárogatót hónuk alá szorítva, dacosan néztek az
öreg úrra.
- A
tárogatót nem adjuk oda - mondták mogorván. - Azt mondta a fejedelem, szüksége
lesz még erre a magyar népnek.
- Úgy
legyen, amint a fejedelem mondta - emelte meg a süvegét Árkai. - Én a
tárogatókat el nem veszem. Majd elveszi a német. A tárogatót is, az életeteket
is. Hogy számoltok akkor be a fejedelemnek?
Az emberek
megzavarodva hallgattak, Árkai pedig halkabbra vette a szót:
- Jobbat
tudok én annál. El kell rejteni a tárogatókat.
- Nincs
olyan hely, ahol a német föl ne kutatná. Földből fölássa, tetőből kiszedi,
kútból kihalássza.
- Tudok én
helyet, ahova a német el nem juthat - suttogta Lőrinc úr. - Oldjátok el a
legnagyobb halászhajót, és hordjátok rá a tárogatókat.
A halászok
szót fogadtak. A füzekhez kötött hajók közül eloldozták a legnagyobbat, és
rakásra rakták benne a tárogatókat.
- Evezzünk
be a Tisza közepére - lépett Árkai a hajóba. - Aki fölfér, jöjjön velem.
Az emberek
betódultak, és kieveztek a mély vízre. Akkor Árkai fölvette az első tárogatót,
és belecsúsztatta a vízbe.
- No, itt
meg nem találja a német, bár utána menne! - fohászkodta el magát.
- De uram,
én se találom meg! - kapott utána riadtan a tárogató gazdája.
- Várj,
fiam, majd jelt csinálunk a hajóra azon a helyen, ahol leeresztettük -
mosolygott Arkai a bozontos bajusza alatt, s bevágta egy kicsit a kardjával a
hajó peremét. - A vágás irányába aztán majd kihalászhatod.
Aztán fogta
a másodikat, azt is leeresztette, s megint csinált egy vágást. Mire mind a száz
tárogatót leeresztette, akkorra úgy összevissza volt faragcsálva a hajó, mint
mikor a gyerek tarkára faragja a nyárfavesszőt.
- No, most
már jöhet a német - eveztetett vissza Lőrinc úr a partra.
Egy-két nap
múlva meg is érkeztek a labancok tárogatót égetni. Minden bokrot összetúrtak,
minden tetőt megbontottak, minden kutat megcsáklyáztak, de nyomát se találták a
veszedelmes hangszernek. Tovább is faluztak aztán nagy megelégedetten.
Ahogy
elhúzódtak, mindjárt meglepték a muladi tárogatósok a megjegyzett hajót, és
nekifogtak a Tiszán a tárogatóhalászásnak. Napestig hányták a kotróhálót, halat
fogtak is tömérdeket, csak éppen tárogatót nem fogtak.
- Éppen itt
eresztettük le - nézegette egyik-másik a faragásokat.
- Az ám, de
nem a hajót kellett volna megjegyezni, hanem a vizet - kaptak észbe a többiek
nagy felzúdulással. - Elámított bennünket Lőrinc úr.
Akkorra
Lőrinc úr is odavitette magát egy ladikon, és lecsillapította a fejedelem
tárogatósait.
- Nem
ámítottalak el benneteket, fiúk, csak megmentettelek a hazának. A harcok ideje
letelt, most már szolgáljatok neki békességes munkával.
- Hát most
már sose szólalnak meg többet a tárogatók? - kérdezték elszomorodva a muladiak.
- Hiszen a fejedelem azzal biztatott bennünket.
- Ha a
fejedelem mondta, úgy is lesz - csillant föl a szeme Lőrinc úrnak.
S csakugyan
úgy is lett. A muladiak azt mondják, azóta sokszor megszólaltak már csöndes
éjszakákon a tárogatók a Tisza fenekén. Keserves búgás szakad föl a vízből, ha
baj éri a magyart, csendes hálaadás zendül föl, ha öröme van.