- És a Róka
nem evett semmit? - kérdezte a Kisfiú.
Rémusz bácsi
úgy tett, mintha erősen gondolkoznék.
- Őszintén
szólva, nem tudom, mit ebédelt - mondta aztán. - De annyi bizonyos, hogy sokat
nem ehetett, mert útban hazafelé megint megéhezett.
- És talált
ennivalót?
- Mindjárt
megtudod - mondta Rémusz bácsi.
Útban hazafelé a Róka megint megéhezett. Persze hogy megéhezett, hiszen a fogadást elveszítette, és a saját pénzéből kellett fizetnie az ebédjét, márpedig a Róka - ezt mindenki tudta róla - igen kapzsi, fösvény természetű volt.
Egyszóval,
éhes volt a Róka, és folyton jobbra-balra nézelődött, hogy hol találhatna
valami ennivalót.
Egyszer csak
meglátott egy magas sziklát, és annak a tetején meglátta az öreg Bakkecskét.
Ott állt az
öreg Bakkecske a magas szikla tetején, és nyugodtan, békésen kérődzött.
- Mi az, hogy: kérődzött? - tudakolta a Kisfiú.
- Vidéki
gyerek vagy, és még ezt sem tudod? - csóválta a fejét Rémusz bácsi. - Vannak
állatok, amelyek felböfögik, amit megettek, és még egyszer megrágják.
- Illetlen
dolog - mondta a Kisfiú.
- Bizony,
nagy illetlenség volna, ha emberek csinálnák - válaszolta az öreg. - De a
juhok, tehenek, kecskék egyáltalában nem tartják illetlen dolognak.
Nyugodtan, békésen kérődzött az öreg Bakkecske a magas szikla tetején. Mozgott a szája, mozgott a bajusza, mozgott a szakálla.
„A kecskehús
igen finom étel - gondolta a Róka. - Igaz, hogy ez az öreg Bakkecske egy kicsit
nagy falat, de legfeljebb elteszem holnapra, ami megmarad belőle.”
Odalopódzott
a szikla tövébe: hátha nem veszi észre a Bakkecske.
De a
Bakkecske, nemhiába állt a magas szikla tetején, már messziről látta a Rókát.
Hát akkor
miért nem szaladt el?
Azért, mert
ezt mondta magában:
„Nagy falat
vagyok én ennek a Rókának, nem gondolnám, hogy rám éhezett. Meg aztán szarvam
is van, patám is van, és ami mindennél fontosabb: eszem is van. Majd csak megvédeném
magam valahogy, ha rosszat akarna a zsivány!”
A Róka a
szikla tövében éppen azt tervelgette, hogy honnan, miképpen kapaszkodjék fel a
szikla tetejére, amikor barátságosan megszólalt a Bakkecske:
- Adj’isten,
koma! Honnan jössz? Hová tartasz?
A Róka - mit
tehetett egyebet? - maga is barátságosan válaszolt:
- Fogadj
isten, cimbora! Egy kis ebédet ettem, egy kis sört ittam a városban, és most
hazafelé tartok.
- No, ha
éppen ebéd után vagy - mondta a Bakkecske -, akkor bizonyára nem is vagy éhes.
- Sovány kis
ebéd volt - felelte a Róka. - Szívesen enném egy falatot, ha valaki megkínálna.
Amíg így
beszélt, egyre közelebb somfordált a Bakkecskéhez. A Bakkecske meg csak kérődzött
tovább: mozgott a szája, mozgott a bajusza, mozgott a szakálla.
Nézi a Róka:
nincs ott a sziklán sem fű, sem virág, sem gyom, sem moha. Mit eszik a Bakkecske
olyan jó étvággyal, hogy a szája, bajusza, szakálla is mozog tőle?
- Ő sem tudta, hogy mi a kérődzés! - mondta a Kisfiú.
- Pedig
vidéki róka volt! - jegyezte meg Rémusz bácsi.
- Később
megmagyarázta neki valaki? - kérdezte a Kisfiú.
- Talán
megmagyarázta - felelte az öreg. - Hanem annyi bizonyos, hogy amikor ez az eset
történt, akkor még sejtelme sem volt arról, hogy miért mozog a Bakkecske szája,
bajusza, szakálla.
- Mit eszel olyan jó étvággyal, cimbora? - érdeklődött kíváncsian.
- Finom,
friss sziklát - felelte a Bakkecske. - Nincs jobb étel a sziklánál. Nem lakom
valami közel, de azért mindennap eljárok ide, hogy ebből a sziklából
falatozzam.
- Sziklát
eszel? - kérdezte elképedve a Róka. - Nem kemény az?
- Lehet,
hogy másnak kemény - válaszolta a Bakkecske -, az én fogamnak azonban semmiség.
Ha beteltem sziklával, utána még egy kevés vasat is elharapdálok csemegének.
- Vasat? -
ámuldozott a Róka. - Sosem hallottam, hogy a vas ennivaló!
- Én sem igen
beszélek róla. Alig egy-két mázsa vasam van odahaza, és nem szeretném, ha
mással is meg kellene osztanom.
A Róka egy
kicsit hátrább húzódott.
„Ha ennek a
Bakkecskének olyan foga van, hogy még a vasat is megrágja - gondolta -, akkor
jó lesz csínyján bánni vele.”
- Hanem
sziklát azt kaphatsz - folytatta a Bakkecske. - Gyere csak fel, török neked egy
jó darabot a szarvammal.
„Ha ennek a
Bakkecskének olyan foga van, hogy még a vasat is megrágja, olyan szarva van,
hogy még a sziklát is eltöri - mondta magában a Róka -, akkor leghelyesebb, ha
továbbállok, még ha éhen maradok is.”
-
Tulajdonképpen nem is vagyok olyan nagyon éhes - jelentette ki. - Ebédeltem is,
sört is ittam; ha nehezet enném, attól tartok, megfeküdné a gyomromat.
- Bizony, az
meglehet - bólintott a Bakkecske. - Nem mindenki bírja a sziklát. Jobb, ha
valami könnyű ételt választasz. Ott lent a folyó partján finom kavicsok
hevernek, némelyikük alig nagyobb egy diónál. Ha gyenge a gyomrod, ajánlom,
hogy azt kóstold meg.
- Köszönöm a
jó tanácsot - felelte a Róka. - De nem tudom biztosan, hogy megfogadom-e.
- És megfogadta? - kérdezte a Kisfiú.
- Hová
gondolsz! - felelte Rémusz bácsi. - Talán te megfogadnád, ha azt mondanám, hogy
sziklát meg kavicsot egyél?
- Én, igenis
megfogadnám - mondta a Kisfiú, de alig bírta visszafojtani a nevetést. - És
nekem, igenis, nagyon ízlenék.
Ebben a
pillanatban Anya hangja szólalt meg valahol a kertkapuban. Messze volt, nem
hallatszott jól, hogy mit kiabál - de hát mit szokott kiabálni ilyenkor Anya?
Azt, hogy Apa hazaérkezett, és kész a vacsora.
- És ha azt
mondanám, hogy ne sziklát egyél, hanem szaladj haza vacsorázni, ahhoz mit
szólnál? - kérdezte az öreg.
A Kisfiú már
a nyitott ajtóban állt.
- Azt, hogy
nem megyek haza! - felelte, de már kint is volt az udvaron. - És azt, hogy
ezentúl mindig sziklát eszem! - kiáltotta, de már szaladt is az úton hazafelé.
Még mást is
kiabált, de Rémusz bácsi nem értette, mert a Kisfiú már nagyon messze járt. És
különben is: hogy lehessen megérteni valakit, aki annyira nevet, hogy már csuklik
is tőle?