- Abban a
városkában - kezdte egyik napon Rémusz bácsi a mesét -, abban a völgyes-dombos,
szép kis városkában, ahol a Nyúl meg a társai éltek valamikor régen, bírót
választottak az állatok. Mit gondolsz, kit választottak bírónak?
- A Nyulat -
vágta rá a Kisfiú.
- Bizony, az
lett volna a leghelyesebb, ha a Nyulat választják - felelte az öreg. - De hát
mégsem a Nyúl lett a bíró.
- Hát ki? -
kérdezte a Kisfiú. - A Medve?
- Ne is
találgasd! - mondta Rémusz bácsi. - Úgysem találnád ki soha. Inkább elmondom az
egész történetet.
Lakott a városka határában egy állat, akit senki sem szeretett. Büdösborz volt a neve, vagy másképpen: Szkunksz. Hogy miért nem szerették? Hát először is azért, mert büdös volt. Ki örül annak, ha olyan vendége jön, aki után hetekig szellőztetheti a szobáját? De ezt talán még el is nézték volna neki a türelmesebb, jobb indulatú állatok, ha nem lett volna ezenfelül még veszedelmes tolvaj is, és ráadásul hírhedett verekedő.
Nos, ez a
rossz szagú, rossz hírű állat a fejébe vette, hogy ő lesz a város bírája, senki
más.
Az állatok
csak mosolyogtak:
- Ugyan, ki
szavaz a Szkunkszra, akivel még csak szóba sem igen áll senki?
De aztán
nagyon elkomorodtak, mert kiderült, hogy a Szkunksz éppen annyi szavazatot
kapott, amennyi a bírósághoz kellett. Hogyan? Úgy, hogy minden büdös állat őt
pártolta, azok is, akik természettől fogva rossz szagúak: a Görény, a Banka, a
Bencepoloska, a Pincebogár, és azok is, akik azért büdösek, mert mindenféle
oszló dögöt megesznek, és ritkán mosakszanak: a Hiéna, a Sakál, a Keselyű és
mások, s ezenfelül még a fő-fő tolvajok: a Szarka, a Nyuszt, a Menyét, és még
többen, akik szabad lopást reméltek a Szkunksz bíróságától.
Egy szó mint
száz: a Büdösborz lett a bíró. Ki is használta a hatalmát alaposan, mégpedig
már az első napon. Alighogy bevonult a községházára, azonnal kidoboltatta a Harkállyal,
hogy amerre csak elhalad, mindenki köteles őt levett kalappal köszönteni,
ilyes-formán:
- Adjon
isten jó napot, mélyen tisztelt bíró uram! Hogy és mint szolgál a kedves
egészsége?
Ő aztán vagy
felel, vagy nem: ahogy kedve tartja.
Az állatok
hümmögtek, csóválták a fejüket. De hát mit volt mit tenni: szót fogadtak a
parancsnak.
Attól fogva
a Szkunksz, már csak azért is, hogy a hatalmát fitogtassa, hol ezen, hol azon
az utcán vonult végig. A városka lakói pedig kalapot emeltek előtte, és -
bármennyire fortyogott is bennük a bosszúság - ráköszöntek.
A bíró meg,
ha éppen kedve tartotta, ímmel-ámmal válaszolt:
- Így-úgy,
megvagyok valahogy, nem panaszkodhatom.
Hanem a
hatalom egyre inkább a fejébe szállt. Elrendelte, hogy amerre elvonul, mindenki
hunyja be a szemét, és a kezével fogja be az orrát.
- Micsoda
esztelenség! - csóválták a fejüket az állatok. - Behunyni a szemünket? Mire
való az?
De
valamennyien hozzátették, hogy az orrukat, azt bizony szívesen befogják, ha a
Büdösborz arra sétál.
Hamarosan
kitudódott azonban, hogy amit a bíró kívánt, nem volt éppen esztelenség. Mert
aki behunyja a szemét: nem lát semmit, és aki ráadásul az orrát is befogja: nem
érzi még a Büdösborz szagát sem.
Így történt,
hogy a vásárosok - kiváltképpen azok, akik gyömbéres süteményt árultak -
hamarosan azt tapasztalták, hogy valahányszor a bíró elsétál előttük (ők pedig
kalaplevéve, szemüket behunyva, orrukat befogva adják meg neki a tiszteletet),
a kirakott áru egyre-másra eltűnik az asztalukról.
Hogy ki
vitte el? Nem tudhatták bizonyosan, hiszen aki behunyja a szemét: nem lát
semmit, és aki ráadásul az orrát is befogja: nem érzi még a Büdösborz szagát
sem...
Panaszkodtak
is sűrűn a kárvallottak:
- Ha ez
sokáig így marad, tönkremegyünk. Csak tudnánk, ki a tolvaj!
Meghallotta
ezt a Nyúl.
- Hogy ki a
tolvaj? - ismételte csodálkozva. - Miért tesztek úgy, mintha nem tudnátok?
Hiszen mindenki tudja!
- Igen ám! -
feleltek aggodalmasan a vásárosok. - De hát nem lehet csak úgy gondolomra
ilyesmit állítani a bíróról!
- Be kellene
bizonyítani a dolgot! - vélték mások.
- No, majd
én bebizonyítom! - felelte a Nyúl.
Elment a
Mosómedvéhez, aki a községháza szomszédságában lakott. A Mosómedve nagyszerű
szakács volt, s éppen a gyömbéres sütemény készítéséhez értett leginkább.
- Van itthon
gyömbéres süteményed? - kérdezte a Nyúl.
- Van egy
tepsire való.
- Hát akkor
állítsunk egy asztalt a ház elé, rakjuk ki rá azt a süteményt.
- Nem merem.
Ha a bíró kilép a községházáról, be kell hunynom a szemem. És akkor a
süteménynek mindjárt lába kel.
- Csak bízd
rám a dolgot. Akár ki se gyere, ma én árulom a süteményt.
A Mosómedve
felállította az asztalt a ház előtt, kirakta rá a gyömbéres süteményt. A Nyúl
pedig kiállt az asztal mellé, az utcára, és hangos szóval kezdte kínálni a
portékát:
- Itt a
finom gyömbéres sütemény! Olcsón adom! Siessen, aki venni akar, mert hamar
elfogy!
Meghallotta
a bíró a kiáltozást. Kinézett a községháza ablakán. Nem volt ugyan nagy
étvágya, de gondolta: ha már iderakták az orra elé azt a finom süteményt, csak
nem hagyhatja, hogy más egye meg!
Kilépett hát
a községháza kapuján, és odasétált az asztalhoz.
A Nyúl egyik
kezével megemelte a kalapját, a másikkal befogta az orrát, úgy, ahogy azt a
bíró megkívánta.
- Adjon
isten jó napot, mélyen tisztelt bíró uram! - köszönt alázatosan. - Hogy-mint
szolgál a kedves egészséged?
- Így-úgy,
megvagyok valahogy - felelte leereszkedően a Szkunksz. - Nem panaszkodhatom.
És már nyúlt
is a sütemény után. Egyet kóstolt, s úgy látszik, ízlett neki (persze hogy
ízlett, hiszen a Mosómedve nagyszerű szakács volt, és éppen a gyömbéres
sütemény készítéséhez értett leginkább!), mert egy mozdulattal felnyalábolta
valamennyit.
Már éppen
indult volna visszafelé, amikor a Nyúl utána szólt:
- Örülök,
hogy ízlik a sütemény.
A Szkunksz
igen meghökkent, mert egész bírósága alatt nem történt vele ilyesmi.
- Sütemény?
- kérdezte zavartan. - Miféle süteményről beszélsz?
- Arról,
amelyet megettél - felelte ártatlanul a Nyúl. - Meg arról, amelyet két kézzel
felnyaláboltál.
A
Büdösborzot elöntötte a méreg.
- Micsoda?!
- kiáltotta. - Hát te nem fogtad be az orrodat, nem hunytad be a szemedet? Tudd
meg, hogy ezért a törvénysértésért büntetés jár!
- Nagyon
sajnálom, ha megsértettem a törvényt - tettette a Nyúl a bűnbánatot. - De hát
te magad vagy a tanúm, hogy mindent megtettem, amit csak megtehettem: a
kalapomat megemeltem előtted, megkérdeztem, hogy-mint szolgál a kedves
egészséged, és az orromat is befogtam a kezemmel.
- De a
szemed, az nyitva volt! - ordította a bíró. - Márpedig az is benne áll a
törvényben, hogy a szemét is be kell hunynia mindenkinek, akihez közeledem!
- Tudom én
azt, bíró uram! - válaszolta szelíden a Nyúl. - De hát hogy segítsek azon a
bajomon, hogy nem bírom behunyni a szememet? Nézd csak: nagy, kerek szemem van,
a szempillám pedig olyan rövid, hogy akármennyire igyekszem is, nem takarja be.
- Igaz ez? -
kérdezte gyanakodva a Büdösborz.
- Színigaz!
- mondta a Nyúl. - Nem tudod, hogy a nyulak még aludni is nyitott szemmel
alszanak? Nem büntethetsz meg, amiért ilyennek születtem!
Mit tehetett
a bíró? Szégyenszemre vissza kellett raknia az asztalra a gyömbéres süteményt.
- Nem
büntetlek meg - mondta a Nyúlnak. - Hanem viszonzásul ígérd meg, hogy arról,
ami most történt, senkinek nem szólsz egy szót sem!
- Megígérem
- mosolygott a Nyúl.
Nem is
kellett szólnia. Hallotta a beszélgetést a Mosómedve és a felesége, hallották a
szomszédos házak lakói, akik az ablakban füleltek, és hallották a járókelők,
akik a bíró láttára sietve a kapualjakba húzódtak, hiszen behunyt szemmel amúgy
sem mehettek tovább.
Le is tették
a bíróságról a tolvajláson fogott Büdösborzot. A legtöbben a Nyulat szerették
volna a bírói székbe választani, de a Nyúl azt mondta, hogy a magafajta
izgő-mozgó, lótó-futó állatnak nem való a hivatalnokoskodás.
Ezért aztán a Medve lett a bíró.
Mindenki
tudta róla, hogy nem valami nagyeszű állat, viszont becsületes és jóakaratú. És
végtére ez a legfontosabb, hiszen ha észre van szükség: ott él közöttük a Nyúl,
aki sohasem fukarkodik a jó tanáccsal és segítséggel.
- Igazán nyitott szemmel alszanak a nyulak? - érdeklődött a Kisfiú.
- Igazán -
felelte Rémusz bácsi. - Nézd csak meg otthon a ketrecben. Meglátod, hogy
mindnek nyitva van a szeme.
- De hát
akkor hogy tudnak álmodni! - kérdezte a Kisfiú.
- Talán azt
álmodják, amit látnak - felelte eltűnődve az öreg néger.
- De ha
látják, akkor az nem álom, hanem igaz - mondta a Kisfiú.
Rémusz bácsi
megvakarta a fejét.
- Nem tudom,
hogy van ez a dolog. Lehet, hogy nem álmodnak semmit.
A Kisfiú
kinyitotta az ajtót.
- Ma éjjel
én is nyitott szemmel alszom.
Az öreg elnevette
magát.
- Próbáld
meg! - válaszolta. - Aztán holnap majd mondd el, hogy sikerült-e.