MIÉRT NEM TELJESÍTETTE A NYÚL A BÍRÓ PARANCSÁT?



- Abban a városkában - kezdte egyik napon Rémusz bácsi a mesét -, abban a völgyes-dombos, szép kis városkában, ahol a Nyúl meg a társai éltek valamikor régen, bírót választottak az állatok. Mit gondolsz, kit választottak bírónak?
- A Nyulat - vágta rá a Kisfiú.
- Bizony, az lett volna a leghelyesebb, ha a Nyulat választják - felelte az öreg. - De hát mégsem a Nyúl lett a bíró.
- Hát ki? - kérdezte a Kisfiú. - A Medve?
- Ne is találgasd! - mondta Rémusz bácsi. - Úgysem találnád ki soha. Inkább elmondom az egész történetet.

Lakott a városka határában egy állat, akit senki sem szeretett. Büdösborz volt a neve, vagy másképpen: Szkunksz. Hogy miért nem szerették? Hát először is azért, mert büdös volt. Ki örül annak, ha olyan vendége jön, aki után hetekig szellőztetheti a szobáját? De ezt talán még el is nézték volna neki a türelmesebb, jobb indulatú állatok, ha nem lett volna ezenfelül még veszedelmes tolvaj is, és ráadásul hírhedett verekedő.
Nos, ez a rossz szagú, rossz hírű állat a fejébe vette, hogy ő lesz a város bírája, senki más.
Az állatok csak mosolyogtak:
- Ugyan, ki szavaz a Szkunkszra, akivel még csak szóba sem igen áll senki?
De aztán nagyon elkomorodtak, mert kiderült, hogy a Szkunksz éppen annyi szavazatot kapott, amennyi a bírósághoz kellett. Hogyan? Úgy, hogy minden büdös állat őt pártolta, azok is, akik természettől fogva rossz szagúak: a Görény, a Banka, a Bencepoloska, a Pincebogár, és azok is, akik azért büdösek, mert mindenféle oszló dögöt megesznek, és ritkán mosak­szanak: a Hiéna, a Sakál, a Keselyű és mások, s ezenfelül még a fő-fő tolvajok: a Szarka, a Nyuszt, a Menyét, és még többen, akik szabad lopást reméltek a Szkunksz bíróságától.
Egy szó mint száz: a Büdösborz lett a bíró. Ki is használta a hatalmát alaposan, mégpedig már az első napon. Alighogy bevonult a községházára, azonnal kidoboltatta a Harkállyal, hogy amerre csak elhalad, mindenki köteles őt levett kalappal köszönteni, ilyes-formán:
- Adjon isten jó napot, mélyen tisztelt bíró uram! Hogy és mint szolgál a kedves egészsége?
Ő aztán vagy felel, vagy nem: ahogy kedve tartja.
Az állatok hümmögtek, csóválták a fejüket. De hát mit volt mit tenni: szót fogadtak a parancsnak.
Attól fogva a Szkunksz, már csak azért is, hogy a hatalmát fitogtassa, hol ezen, hol azon az utcán vonult végig. A városka lakói pedig kalapot emeltek előtte, és - bármennyire fortyogott is bennük a bosszúság - ráköszöntek.
A bíró meg, ha éppen kedve tartotta, ímmel-ámmal válaszolt:
- Így-úgy, megvagyok valahogy, nem panaszkodhatom.
Hanem a hatalom egyre inkább a fejébe szállt. Elrendelte, hogy amerre elvonul, mindenki hunyja be a szemét, és a kezével fogja be az orrát.
- Micsoda esztelenség! - csóválták a fejüket az állatok. - Behunyni a szemünket? Mire való az?
De valamennyien hozzátették, hogy az orrukat, azt bizony szívesen befogják, ha a Büdösborz arra sétál.
Hamarosan kitudódott azonban, hogy amit a bíró kívánt, nem volt éppen esztelenség. Mert aki behunyja a szemét: nem lát semmit, és aki ráadásul az orrát is befogja: nem érzi még a Büdösborz szagát sem.
Így történt, hogy a vásárosok - kiváltképpen azok, akik gyömbéres süteményt árultak - hamarosan azt tapasztalták, hogy valahányszor a bíró elsétál előttük (ők pedig kalaplevéve, szemüket behunyva, orrukat befogva adják meg neki a tiszteletet), a kirakott áru egyre-másra eltűnik az asztalukról.
Hogy ki vitte el? Nem tudhatták bizonyosan, hiszen aki behunyja a szemét: nem lát semmit, és aki ráadásul az orrát is befogja: nem érzi még a Büdösborz szagát sem...
Panaszkodtak is sűrűn a kárvallottak:
- Ha ez sokáig így marad, tönkremegyünk. Csak tudnánk, ki a tolvaj!
Meghallotta ezt a Nyúl.
- Hogy ki a tolvaj? - ismételte csodálkozva. - Miért tesztek úgy, mintha nem tudnátok? Hiszen mindenki tudja!
- Igen ám! - feleltek aggodalmasan a vásárosok. - De hát nem lehet csak úgy gondolomra ilyesmit állítani a bíróról!
- Be kellene bizonyítani a dolgot! - vélték mások.
- No, majd én bebizonyítom! - felelte a Nyúl.
Elment a Mosómedvéhez, aki a községháza szomszédságában lakott. A Mosómedve nagy­szerű szakács volt, s éppen a gyömbéres sütemény készítéséhez értett leginkább.
- Van itthon gyömbéres süteményed? - kérdezte a Nyúl.
- Van egy tepsire való.
- Hát akkor állítsunk egy asztalt a ház elé, rakjuk ki rá azt a süteményt.
- Nem merem. Ha a bíró kilép a községházáról, be kell hunynom a szemem. És akkor a süteménynek mindjárt lába kel.
- Csak bízd rám a dolgot. Akár ki se gyere, ma én árulom a süteményt.
A Mosómedve felállította az asztalt a ház előtt, kirakta rá a gyömbéres süteményt. A Nyúl pedig kiállt az asztal mellé, az utcára, és hangos szóval kezdte kínálni a portékát:
- Itt a finom gyömbéres sütemény! Olcsón adom! Siessen, aki venni akar, mert hamar elfogy!
Meghallotta a bíró a kiáltozást. Kinézett a községháza ablakán. Nem volt ugyan nagy étvágya, de gondolta: ha már iderakták az orra elé azt a finom süteményt, csak nem hagyhatja, hogy más egye meg!
Kilépett hát a községháza kapuján, és odasétált az asztalhoz.
A Nyúl egyik kezével megemelte a kalapját, a másikkal befogta az orrát, úgy, ahogy azt a bíró megkívánta.
- Adjon isten jó napot, mélyen tisztelt bíró uram! - köszönt alázatosan. - Hogy-mint szolgál a kedves egészséged?
- Így-úgy, megvagyok valahogy - felelte leereszkedően a Szkunksz. - Nem panaszkodhatom.
És már nyúlt is a sütemény után. Egyet kóstolt, s úgy látszik, ízlett neki (persze hogy ízlett, hiszen a Mosómedve nagyszerű szakács volt, és éppen a gyömbéres sütemény készítéséhez értett leginkább!), mert egy mozdulattal felnyalábolta valamennyit.
Már éppen indult volna visszafelé, amikor a Nyúl utána szólt:
- Örülök, hogy ízlik a sütemény.
A Szkunksz igen meghökkent, mert egész bírósága alatt nem történt vele ilyesmi.
- Sütemény? - kérdezte zavartan. - Miféle süteményről beszélsz?
- Arról, amelyet megettél - felelte ártatlanul a Nyúl. - Meg arról, amelyet két kézzel felnya­lá­boltál.
A Büdösborzot elöntötte a méreg.
- Micsoda?! - kiáltotta. - Hát te nem fogtad be az orrodat, nem hunytad be a szemedet? Tudd meg, hogy ezért a törvénysértésért büntetés jár!
- Nagyon sajnálom, ha megsértettem a törvényt - tettette a Nyúl a bűnbánatot. - De hát te magad vagy a tanúm, hogy mindent megtettem, amit csak megtehettem: a kalapomat meg­emeltem előtted, megkérdeztem, hogy-mint szolgál a kedves egészséged, és az orromat is befogtam a kezemmel.
- De a szemed, az nyitva volt! - ordította a bíró. - Márpedig az is benne áll a törvényben, hogy a szemét is be kell hunynia mindenkinek, akihez közeledem!
- Tudom én azt, bíró uram! - válaszolta szelíden a Nyúl. - De hát hogy segítsek azon a bajomon, hogy nem bírom behunyni a szememet? Nézd csak: nagy, kerek szemem van, a szempillám pedig olyan rövid, hogy akármennyire igyekszem is, nem takarja be.
- Igaz ez? - kérdezte gyanakodva a Büdösborz.
- Színigaz! - mondta a Nyúl. - Nem tudod, hogy a nyulak még aludni is nyitott szemmel alszanak? Nem büntethetsz meg, amiért ilyennek születtem!
Mit tehetett a bíró? Szégyenszemre vissza kellett raknia az asztalra a gyömbéres süteményt.
- Nem büntetlek meg - mondta a Nyúlnak. - Hanem viszonzásul ígérd meg, hogy arról, ami most történt, senkinek nem szólsz egy szót sem!
- Megígérem - mosolygott a Nyúl.
Nem is kellett szólnia. Hallotta a beszélgetést a Mosómedve és a felesége, hallották a szom­szédos házak lakói, akik az ablakban füleltek, és hallották a járókelők, akik a bíró láttára sietve a kapualjakba húzódtak, hiszen behunyt szemmel amúgy sem mehettek tovább.
Le is tették a bíróságról a tolvajláson fogott Büdösborzot. A legtöbben a Nyulat szerették volna a bírói székbe választani, de a Nyúl azt mondta, hogy a magafajta izgő-mozgó, lótó-futó állatnak nem való a hivatalnokoskodás.
Ezért aztán a Medve lett a bíró.
Mindenki tudta róla, hogy nem valami nagyeszű állat, viszont becsületes és jóakaratú. És végtére ez a legfontosabb, hiszen ha észre van szükség: ott él közöttük a Nyúl, aki sohasem fukarkodik a jó tanáccsal és segítséggel.

- Igazán nyitott szemmel alszanak a nyulak? - érdeklődött a Kisfiú.
- Igazán - felelte Rémusz bácsi. - Nézd csak meg otthon a ketrecben. Meglátod, hogy mindnek nyitva van a szeme.
- De hát akkor hogy tudnak álmodni! - kérdezte a Kisfiú.
- Talán azt álmodják, amit látnak - felelte eltűnődve az öreg néger.
- De ha látják, akkor az nem álom, hanem igaz - mondta a Kisfiú.
Rémusz bácsi megvakarta a fejét.
- Nem tudom, hogy van ez a dolog. Lehet, hogy nem álmodnak semmit.
A Kisfiú kinyitotta az ajtót.
- Ma éjjel én is nyitott szemmel alszom.
Az öreg elnevette magát.
- Próbáld meg! - válaszolta. - Aztán holnap majd mondd el, hogy sikerült-e.