Arra, arra, lefelé, egy kicsit felfelé, Tiszán túl,
Dunán túl, hol a kurta farkú tarka malac túr, volt egyszer egy király s annak
három fia. Mikor mind a három fiú annyira felcseperedett, hogy serkedezett a
bajuszuk, azt mondta nekik a király:
- No, édes fiaim, most már menjetek, lássatok
országot, világot.
Elindult a három királyfi három szép paripán, s mentek
hegyeken, völgyeken, erdőkön, mezőkön keresztül, hol lefelé, hol felfelé, de
mindegyre csak elfelé.
Addig mentek, mendegéltek, míg egyszer csak egy
rengeteg nagy városba értek. Kérdik a város végén egy fiútól:
- Hé, fiú, miféle város ez a falu?
Feleli a fiú:
- Ez a fehér király városa.
Megörültek a királyfiak, hogy a király városába értek,
mentek egyenest a királyi palotába, ott is a király elé, s elmondták, hogy kik
s mik ők.
Örvendett a fehér király a fiúknak, mert erős
barátságban volt az apjukkal. De hát még a királyfik örültek csak igazán,
amikor meglátták a fehér király leányát. Sok szép leányt láttak a hazájukban,
de ilyen szépet nem. Bezzeg közrefogták mind a hárman, kellették magukat, s
ahogy a vacsorának vége volt, mind a hárman bementek a király szobájába, s
megkérték a leányát mind a hárman.
- Hát én most melyiknek adjam? - tépelődött a király.
- Hej, hej! csak volna még két leányom!
Mit csináljon? Egyiket sem akarta magára haragítani,
hát azt mondta:
- Halljátok, fiúk, én most egyiknek sem adom a
leányomat, hanem menjetek tovább, s amelyik mához esztendőre a leghasznosabb
dologgal tér vissza, azé lesz a leányom. Itt a kezem, nem disznóláb.
A fiúk kezet csaptak, s még hajnalban útra kerekedtek.
Együtt mentek, amíg egy nagy rengetegbe nem értek, itt az út háromfelé ágazott,
megegyeztek hát, hogy hárman háromfelé mennek, s majd egy esztendő múlva
találkoznak ezen a helyen.
Elváltak békességgel, s ment ki-ki az útjára. Sok
országot bejárt mind a három fiú, mindent jól megnéztek, vizsgáltak, egy s más
dolgot megvettek, aztán ismét eldobták, mert még többet érőre akadtak. Hanem
telt-múlt az idő, vissza is kellett már fordulni, egy-egy dologban mégiscsak
megállapodtak mind a hárman, s mire az esztendő letelt, visszakerültek abba a
rengeteg erdőbe, ahol egymástól elszakadtak.
Bezzeg, hogy mindjárt azt nézték, melyik mit hozott. A
legidősebb azt mondta:
- Nézzétek, én egy olyan messzelátó üveget vettem,
hogy a világ végére lehet vele látni.
A középső azt mondta:
- Én egy olyan köpenyeget vettem, hogy csak belé kell
bújni, s odarepít egy szempillantásra, ahová parancsolod.
A harmadik azt mondta:
- Én meg egy olyan narancsot vettem, hogy a halottnak,
ha még nem telt el huszonnégy óra a halála után, csak az orra alá kell tartani,
s egyszerre fölébred.
Ahogy ezt mondják egymásnak, a legidősebb belenéz a
messzelátóba, s hát csak kiejti a kezéből ijedtében.
- Talán bizony valami rosszat láttál? - kérdezték a
testvérei.
- Jaj, ne is kérdjétek, halva fekszik a
királykisasszony!
Belenéz a másik kettő is a messzelátóba, s hát
csakugyan igaz: halva feküdt a szép királykisasszony.
- Hamar, hamar - kiáltott a középső királyfiú -,
bújjatok a köpönyegembe, egyszeribe ott leszünk, s hátha még fel lehet
támasztani.
Belebújtak a köpönyegbe, s hopp! már ott is voltak a
király palotájában.
A legkisebb királyfi előveszi a narancsot, a
királykisasszony orra alá tartja, s lám, egyszeribe felpattan a szeme, mosolyog
a szája!
Na, volt nagy öröm. Volt ám, de nem sokáig. Mert a
királyfiak összevesztek a leányon. A legidősebb azt mondta:
- Engem illet, mert én láttam meg, hogy meg van halva.
A középső azt mondta:
- Azt bizony megláthattad volna, mert ha nincs az én
köpönyegem, még most is az erdőben volnánk. Engem illet a leány.
- Úgy? - mondta a legkisebb. - Hát aztán mit értünk
volna azzal, hogy az egyik meglátta, a másik ideröpített, ha nincs az én
narancsom?
Nem tudott igazságot tenni a király köztük, össze
kellett hogy hívassa az ország bölcs embereit, hadd tegyenek azok igazságot.
Ezek aztán összeültek, hét nap, hét éjjel tanakodtak, az egyik erre beszélt, a
másik arra, míg a hetedik éjjel mégis megegyeztek, hogy a legkisebb királyfit
illeti meg a királykisasszony.
Ebben megnyugodtak az idősebb fiúk is, s úgy járták a
kállai kettőst az öccsük lakodalmán, hogy döngött belé a palota földje.
Egyszerre csak, a nagy vigasság közben, előveszi a legidősebb fiú a
messzelátóját, s beléje kukkint.
- Gyere csak, gyere - mondja a köpönyeges öccsének -,
nézz bele, s mit látsz?
- Látok - mondja az - két szép leányt, olyan szépek,
mint két ragyogó csillag.
- No, ha látsz, bújjunk a köpönyegbe, s nézzük meg
őket közelebbről.
Még meg sem gondolták jól, már ott is voltak. Az ám, a
szomszéd király leánya volt az a két leány. Megkérték a kezüket: adták, vitték
a köpönyegben. Meg sem álltak hazáig. Hazaért akkorra az öccsük is a
feleségével.
Még csak most volt víg lakodalom. A sánták is rúgták a
port, ahogy tudták. Tál, tányér elég volt, étel, ital kevés volt, mégis minden
jól volt.