- De pompás volt tegnap az ünnepi ebéd! - lelkendezett
egy öreg egérasszonyság a szomszédasszonyának, aki nem volt hivatalos az
egérkirály lakomájára. - Én az öreg királytól számítva a huszonegyedik helyen
ültem, s az nem megvetendő hely! Ami a fogásokat illeti, igazi szakértelemmel
voltak összeállítva. Penészes kenyér, szalonnabőr, faggyúgyertya meg hurka -
aztán ugyanez megint elölről. Mindenki úgy érezte, hogy két ebédet evett végig.
Nagyon jó volt a hangulat, s olyan bizalmasan beszélgettünk, mint meghitt
családi körben. A végén nem maradt a lakomából más, mint egy csomó
hurkapálcika, hát azokra terelődött a szó, meg arra, hogy állítólag
hurkapálcikából is lehet levest főzni. Mindenki hallotta már a hírét, de olyan
levest még senki nem evett, azt meg még úgyse tudta, hogyan kell elkészíteni.
Gyönyörű pohárköszöntőt mondtak a hurkapálcika-leves feltalálójára, aki
megérdemelné, hogy megválasszák a szegényházak elöljárójának. Ugye, mulatságos
dolog? Aztán maga az öreg egérkirály emelkedett szólásra, s kijelentette, hogy
azt az ifjú egérhajadont, aki hurkapálcikából a legízesebb levest főzi, maga
mellé ülteti a trónra, királynéjává teszi. Egy év és egy nap gondolkodási időt
ad.
- Pompás gondolat - bólogatott a másik egérasszonyság.
- De hogyan kell megfőzni azt a levest?
- Hogyan kell megfőzni? Hogyan? Hogyan? - kérdezgették
egymástól az egérdámák, ifjak és öregecskék. Valamennyien szívesen ültek volna
a király jobbjára, vele uralkodni, de a fáradságot már sajnálták, hogy
kimenjenek a messzi világba tanulmányútra, pedig ezt tették volna okosan. Igaz,
nem mindennek olyan a természete, hogy könnyű szívvel oda tudja hagyni
családját és meghitt otthonát; kinn a világban nem mindennap kerül sajthéj a
konyhára, szalonnabőr se mindenütt akad, nem ám! Sokszor fölkopik az utas álla,
s még örüljön, hogy egy macska szét nem tépi, mert az is megeshet!
A legtöbb egérhölgyet ezek a meggondolások riasztották
vissza a tanulmányúttól. Mindössze négy ifjú és fürge, de szegény egérhajadon
szánta rá magát a nagy útra. Úgy tervezték, hogy négyen négy felé indulnak, s
majd elválik a végén, kinek jut a szerencse. Mindegyik vitt magával egy-egy
hurkapálcikát, amely emlékeztette útja céljára, de vándorbotnak is alkalmas
volt.
Május elején keltek útra, s a következő májusban
tértek vissza, de csak hárman - a negyedikük nem került elő, de még hírt se
adott magáról, pedig már elérkezett a próba napja.
- Bizony, nincsen öröm üröm nélkül! - sóhajtotta az
egérkirály, de aztán megparancsolta, hogy hetedhét országból hívják egybe az
egérnépet. A konyhában gyűltek össze. A három világjáró egérhajadon egymás
mellé állt; a nyomaveszett negyedik helyére gyászfátyolba burkolt hurkapálcikát
állítottak. Senki se mondhatott véleményt addig, amíg a három egérhajadon be
nem számolt tapasztalatairól, s a király engedélyt nem adott a hozzászóláshoz.
No de hallgassuk meg a világjárókat!
- Amikor elindultam a nagyvilágba - kezdte az első
egérhajadon -, azt hittem én is, amit a magamfajta fiatal lányok, hogy okosabb
már nem is lehetnék. Pedig tévedtem, mert egész esztendőbe telt, amíg csakugyan
szert tettem egy kis tudományra. Egyenest a tengerpartra mentem, és hajóra
szálltam, észak felé vettem utamat. Azt hallottam, hogy a hajószakácsnak
magának kell segítenie magán odakinn a nyílt tengeren. Mondhatom, nem került
sok fejtörésébe, hiszen tele volt a kamrája szalonnával, sózott hússal meg
dohos liszttel; sok ínyenc falathoz juthat az ember a hajón, csak egyet nem
tanulhat meg soha: hogyan kell hurkapálcikából levest főzni. Napokon,
éjszakákon át vitorláztunk; hullámok dobálták a hajót, és csuromvizesek
lettünk. Amikor kikötött a hajó, rögtön partra szálltam; odafönn voltam a magas
északon.
Mondhatom, furcsa érzés otthagyni zegzugos
otthonunkat, hajón utazni - bár azon is otthon érezheti magát az ember -, aztán
egyszer csak százmérföldnyire találja magát, idegen országban. Sűrű erdők
illatoztak ott a parton, nyíresek meg fenyőrengetegek. Nem szerettem azt az
illatot, facsarta az orromat. A vadvirágoknak olyan fűszeres szaguk volt, hogy
tüsszentenem kellett, és a hurkára gondoltam. Nagy erdei tavak csillogtak a fák
között, a vizük közelről olyan tiszta, mint a kristály, de messziről fekete
tintának látszik. Hattyúk úszkálnak a tükrükön, fehér tajtéknak véltem őket,
olyan csöndesen ringatóztak, de aztán láttam őket repülni meg járni, és rájuk
ismertem. A ludak atyafiai, meglátszik a járásukon, hiába, senki se tudja
letagadni a családját. Én a magamszőrű családokkal barátkoztam össze, erdei és
mezei egerekkel, akik különben nagyon elmaradott népség, főképp ami az étkezést
illeti, pedig én éppen amiatt szántam rá magam a külföldi útra. Azt, hogy
hurkapálcikából is lehet levest főzni, világmegváltó gondolatnak tartották, és
nyomban telekürtölték vele az erdőt, de hogy a feladatot meg is lehet oldani,
azt egyenesen lehetetlennek tartották. Nem is sejtettem, hogy mégiscsak ott,
abban az erdőben tárul fel előttem a leves főzésének titka, méghozzá aznap
éjszaka. Tavasz volt, s ők azt mondták, azért olyan erős szagú az erdő, azért
olyan fűszeres a virágok illata, azért olyan tiszta s mégis sötét a tavak
tükre, amelyen hattyúk úszkálnak. Az erdő szélén három-négy ház állott, s
köztük olyan magas rúd volt a földbe szúrva, mint egy hajóárboc. A rúd tetején
koszorúk meg pántlikák függtek, májusfa volt, ahogy megtudtam. Béresek meg
cselédlányok táncolták körül, hangosan énekeltek, túlzengték a nyirettyű hangját
is. Nagy volt a vigasság alkonyatkor meg holdvilágnál; én persze nem vettem
részt benne - mit keresne egy kisegér egy erdei mulatságon? Ott ültem a lágy
mohában, és keményen fogtam a hurkapálcikámat. Az erdő egy tisztására különös
fényességgel ragyogott le a hold; öreg fa állt a tisztáson, olyan bársonyos
volt a moha az oldalán, mint - igen, bátran mondhatom, mint az egérkirály
bundája, de nem szürke volt, hanem zöld, valóságos jótétemény a szemnek.
Egyszer csak parányi alakok jelentek meg a fa tövében, olyan cseppecskék, hogy
a térdemig se értek. Emberformájúak voltak, csak sokkal arányosabbak,
tündéreknek mondták magukat; virágszirom ruhát viseltek, légy- meg
szúnyogszárny dísszel, nagyon szépen festett. Úgy láttam, mintha keresnének
valamit, de hogy mit azt nem tudtam. Akkor odalépett hozzám az egyikük, a
legrangosabbik; a vándorbotomra, a hurkapálcikára mutatott:
- Ez jó lenne nekünk, éppen ilyent keresünk! Még
hegyes is a vége, igazán pompás! - És minél tovább nézte a vándorbotomat, annál
nagyobb lett elragadtatása.
- Csak kölcsönadhatom, nem örökbe - mondtam.
- Nem örökbe! - kiáltották a többiek, s már meg is
ragadták a hurkapálcikát, amit eleresztettem, és odatáncoltak vele a legpuhább
mohára. Rögtön le is szúrták a földbe - ők is májusfát állítottak, s az én
vándorbotomat mintha csak egyenesen nekik készítették volna. Mindjárt fel is
díszítették, mondhatom nagyon szép volt!
A kicsi pókok aranydróttal fonták körül, holdfényben
fehérített lenge fátylakat, lobogókat aggattak rá; úgy fénylett a fa, hogy
káprázott a szemem. Lepkeszárnyakról gyűjtötték a színeket, azokkal tarkították
a fehér fátylakat, virágokat, gyémántharmat szikrázott rajtuk. Alig ismertem rá
az én szerény hurkapálcikámra, olyan májusfa lett belőle, hogy biztosan nem
akad párja az egész világon. Aztán érkezett csak meg az igazi nagy
tündértársaság. Egy szál ruha sem volt rajtuk, s ez a legízlésesebb öltözködés.
Meghívtak engem is, hogy nézzem végig a májusi ünnepüket, de húzódjam kicsit
arrább, mert túlságosan nagy vagyok hozzájuk.
Aztán rázendített a zenekar. Mintha ezer meg ezer
parányi üvegharang csendült volna meg, olyan teli zengésű, olyan erős volt a
hangja; én először azt hittem, a hattyúk énekelnek, aztán mintha kakukkszó meg
rigófütty vegyült volna bele, végül már muzsikált az egész erdő, gyermekének,
harangzúgás és madárfütty zengte a legszebb dallamokat, s ez az egész
harangjáték a tündérek májusfájából hangzott, az én hurkapálcikámból. Sohasem
hittem volna, hogy ilyen sokra képes. De persze ez attól is függ, kinek a kezébe
kerül. Úgy meghatott a muzsika, hogy még a könnyem is kicsordult
gyönyörűségemben, már amannyi könny egy kisegértől telik.
Nagyon rövid volt az éjszaka; ebben az évszakban
odafönn rövidek az éjjelek. Virradat felé enyhe szél támadt, borzongani kezdett
az erdei tó tükre, s a lebegő, finom fátylak meg lobogók lassan szétfoszlottak
a levegőben. Eltűntek a májusfa pókhálólombjai, függőhídjai és kis erkélyei,
amelyeket a levelekre építettek. Hat tündér visszacipelte hozzám a hurkapecket,
s megkérdezték, nincs-e valami kívánságom, amit teljesíthetnének. Arra kértem
őket, mondják meg, hogyan kell hurkapálcikából levest főzni.
- Hogy mi hogyan csináljuk - mosolygott a
legelőkelőbbikük -, azt láthattad az éjszaka! Aligha ismertél rá a
hurkapálcikádra.
- Én nem erre vagyok kíváncsi - feleltem, aztán
megmondtam neki kereken, mért szántam rá magam külországi útra, s mit várnak
otthon az utazásomtól. - Ugyan mi haszna az egérkirálynak s az egész hatalmas
birodalomnak abból, hogy én végignézhettem ezt a gyönyörű májusi ünnepet? -
kérdeztem tőle. - Nem varázsolhatom elő a hurkapálcikából, s nem mondhatom azt:
"Nézzétek, ez itt a hurkapálcika, a leves majd aztán jön!" Ez
különben is afféle ínyencség volna csupán - jóllakott embereknek való!
A tündér akkor bedugta a kisujját egy kék ibolya
kelyhébe, és azt mondta: - Jól figyelj! Most megérintem a vándorbotodat; ha
hazatérsz az egérkirály birodalmába, értesd a botod végét az egérkirály
melléhez, s meglásd, ibolya fakad a botból, beborítja az egészet még a hideg
télben is. Legalább viszel tőlünk valami emléket, s ezenkívül még valamit.
Mielőtt a kisegér végigmondta volna, megérintette a
hurkapecek vándorbottal felséges királya mellét, s kivirágzott nyomban a bot,
gyönyörű ibolyák fakadtak rajta, s olyan bódítóan illatoztak, hogy az
egérkirály nyomban megparancsolta: azok az egerek, akik a legközelebb vannak a
tűzhelyhez, dugják a tűzbe a farkukat, hadd legyen egy kis égett szag is, mert
az ibolyaillat nem becsületes egérorrnak való.
- És mi az a "még valami", amit említettél?
- kérdezte aztán a király.
- Az bizony nem más, mint amit "kirobbanó
sikernek" szoktak nevezni - felelte az egérhajadon, s azzal megfordította
a hurkapálcikát. Egy csapásra eltűnt róla a sok ibolya, a kisegér úgy tartotta,
mint a karmesterek a pálcájukat. - Az ibolya, mondta nekem a tündér, csak
szemnek való, az orrnak meg a tapintószerveknek. A fülnek meg az ízlésnek is
kell ám valami! - És az egérhajadon meglendítette a karmesteri pálcát. Micsoda
zenekar harsant fel! Nem olyan muzsika volt az, mint az erdei tündérek ünnepén,
nem bizony, hanem igazi konyhazene, egérfülnek kedves. Óriási zűrzavar
kerekedett. Mintha hirtelen szél kavarta volna meg a fövő ételeket, mintha
valamennyi fazék meg lábas egyszerre forrt volna; a rézüst volt a dob, a
tűzpiszkáló a dobverő. Aztán egyszer csak csend támadt, csak a teafőző
duruzsolása hallatszott, de olyan különösen, hogy nem lehetett tudni, kezdi-e
vagy végzi; rákezdte a kisfazék, rákezdte a nagyfazék, fortyogott, zuborgott
valamennyi edény, egymás szavába vágva, összevissza, mintha elment volna a
sütnivalójuk. És a kisegér egyre vadabbul dirigálta az ütemet, egyre vadabbul
fortyogtak a fazekak, mindjárt-mindjárt kifut belőlük az étel. Csak úgy zúgott
a tűzhely kéménye - juj! A végén már kibírhatatlan volt a lárma, s a kisegér
elejtette a karmesteri pálcát.
- Ez a leves ugyan nehezen készült el - mondta az
egérkirály. - De remélem, most már tálalják.
- Bizony nem. Eddig ért csak a tudományom - felelte az
egérhajadon, és mély, udvari bókot vágott.
- Csak eddig? - kérdezte csalódottan a király. - Akkor
hát halljuk a második hajadont.
- Én a kastély könyvtárában láttam meg a napvilágot -
kezdte a második egérkisasszony. - Sem én, sem családom többi tagja nem
részesültünk abban a szerencsében, hogy bejuthattunk volna az ebédlőbe, hogy az
éléskamráról ne is beszéljek. Konyhát csak külföldi utazásom alkalmával láttam,
no meg most. Szülőföldemen, a könyvtárban bizony sokat éheztünk, de
gazdagodtunk a tudományban. Hozzánk is eljutott a hír, hogy őfelsége királyi
jutalmat ad annak, aki levest tud főzni hurkapálcikából. Nagyanyám, amikor ezt
meghallotta, előkeresett egy régi kéziratot, amit ugyan nem tudott kibetűzni,
de egyszer hallotta, amikor felolvasták. Így szólt az írás: "Aki költő, az
még hurkapálcikából is tud levest főzni." Nagyanyám megkérdezte tőlem, nem
vagyok-e én is költő. Én nem éreztem magam annak, mire nagyanyám azt
tanácsolta: menjek ki a messzi világba látni-tapasztalni, hogy költő legyen
belőlem. Megkérdeztem tőle, mi kell hozzá, hogy költő legyek, hiszen az éppen
olyan nehéz lehet, mint hurkapecekből levest főzni. Nagyanyám, aki előtt,
mondom, egyszer felolvasták a régi kéziratot, azt felelte, hogy három dolog
kell hozzá: értelem, képzelet és érzés. Ha valahogy szert tudok tenni erre a három
dologra, akkor máris költő vagyok, s egykettőre boldogulok majd a
hurkapálcika-levessel is.
Felkötöttem hát az útilaput, s elindultam
napnyugatnak, hogy költő legyen belőlem.
Az értelem a legfontosabb mindenben, a másik két dolog
már nem örvend olyan nagy megbecsülésnek, ezt már tudtam. Ezért legelőször az
értelmet akartam felkutatni. De hol keressem? "Nézd a hangyát, s tanulj
bölcsességet!" - mondta Zsidóország egyik nagy királya, s ezt én már a
könyvtárban is kibetűztem. Meg sem álltam addig, amíg egy nagy hangyabolyhoz
nem értem, ahol lesben álltam, hogy bölcsességet tanuljak.
Roppant tiszteletre méltó nép a hangyanép, csupa
értelem mindegyik. Olyan náluk minden, mint egy számtanpélda, amelynek pontosan
kijött az eredménye. Dolgozni és tojást rakni - mondják - annyi, mint a
jelenben élni és a jövőt biztosítani. Ők ezt is teszik. Kétféle hangya van:
tiszta és piszkos hangya; számok jelzik a rangot. A hangyakirálynőnek egyes a
száma; az ő véleménye az egyedül helyes vélemény, övé a világ minden bölcsessége,
s ezt jól tudnom. Olyan sokat beszélt és olyan okosan, hogy én már merő
butaságnak éreztem. Azt mondta, hogy az ő hangyabolyuk a világ legmagasabb
pontja, pedig a boly mellett volt egy öreg fa, amely sokkal magasabb volt, s
ezt senki se tagadhatta, hát nem beszéltek róla. Csakhogy egy este valahogy
odatévedt egy hangya, és felmászott a fa törzsén, nem éppen a koronáig, de
jóval magasabbra, mint előtte akármelyik hangyatestvére. Hazatérve aztán
elmondta a hangyaboly lakóinak, hogy nem messze van valami, ami még a
hangyabolynál is magasabb. A hangyák ezt olyan sérelmesnek találták, hogy a hír
hozóját szájkosárra és örökös magányosságra ítélték. Nemsokára egy másik hangya
is eljutott ahhoz a fához, megtette ugyanazt az utat és ugyanazt a felfedezést,
csakhogy ő nagy óvatossággal és körültekintéssel beszélt a dolgokról, s mivel
ráadásul a tiszteletben álló hangyák közé tartozott, a tiszták közé, elhitték,
amit mondott, s amikor meghalt, tojáshéj síremléket is emeltek neki, mert
tisztelik a tudományt. - Láttam - folytatta a kisegér -, hogy a hangyák
szakadatlanul tojásokat hoznak-visznek a hátukon; az egyikük egyszer
elvesztette terhét, s nagy üggyel-bajjal megpróbálta újra a hátára emelni, de
nem tudta semmiképpen. Éppen arra futott két másik, azok segítségére siettek,
ahogy tőlük telt, de közben majdnem elejtették a maguk tojását, mire nyomban
sorsára hagyták társukat, mert mindenkinek a maga dolga a legfontosabb. A
hangyakirálynő azt mondta a két hangyára, hogy a szívük is, az eszük is helyén
volt. "A szív meg az ész - mondta -, ez a kettő emeli a hangyát valamennyi
értelmes lény fölé. Az ész a legfontosabb, s a legnagyobb ész az én
tulajdonom!" - és hátsó pár lábára állt, hogy még tekintélyesebb legyen.
Én nem mulaszthattam el az alkalmat: lenyeltem a királynőt. "Nézd a
hangyát, s tanulj bölcsességet!" Hát én nemcsak néztem, de le is nyeltem a
királynőt, egész nagy bölcsességével együtt.
Aztán odamentem a fához, amit már említettem, tölgyfa
volt, hatalmas törzsű, terebélyes koronájú, s igen-nagyon öreg. Tudtam, hogy
egy eleven teremtés lakik benne, a fával született, s vele is hal meg - ezt is
a könyvtárban hallottam. Végre láttam ilyen fát, s megláttam a tölgyfa tündérét
is, aki nagyot sikoltott, amikor megpillantott, félt tőlem, mint valamennyi nő.
De neki több oka is volt a félelemre, mint földi társainak; élet-halál ura
voltam a szemében, mert ha elrágom a fa törzsét, vége az életének. Meleg és
barátságos szóval köszöntöttem, s ettől felbátorodott, finom kis kezébe vett, s
amikor megtudta, miért járom a világot, megígérte, hogy talán még aznap este
hozzájuttat a hiányzó két kincs egyikéhez, a képzelethez. Elmondta, hogy a
képzelet istene, jó barátja. "Ülj csak le oda, az alá a zöld szagosmüge
alá, s figyelj; ha a képzelet istene idejön, majd módot találok rá, hogy
kihúzzak egy tollat a szárnyából. Ha azt megszerzem neked, azzal beérheted,
többet egy költő sem kívánhat."
Az isten nemsokára ott is termett, a tölgyfa tündére
kihúzott egy tollat a szárnyából, én fölkaptam és elszaladtam vele - folytatta
a kisegér -, és vízbe mártottam, hogy megpuhuljon. Nehezen emészthető falat, de
én alaposan megrágtam és lenyeltem. Nem könnyű ám költővé lenni, sok mindent
kell lenyelni, amíg sikerül. Az értelem és a képzelet tehát már bennem volt, s
ezek sugallták nekem azt a gondolatot, hogy a harmadik dolgot a könyvtárban
találom meg; egy nagy ember mondta, s meg is írta, hogy vannak regények, amik
egyedül arra valók, hogy az embereket megszabadítsák fölösleges könnyeiktől,
vagyis ezek afféle szivacsok, amelyek magukba szívják a túlcsorduló érzelmet.
Eszembe jutott, hogy én láttam is ilyen könyveket, nagyon étvágygerjesztő
külsejük volt, lapjaik zsírosak a sok forgatástól, s látszott rajtuk, hogy a
könnyek valóságos áradatát szívták fel.
Fogtam hát magam, és hazasiettem szülőföldemre, a
könyvtárba, kerestem egy ilyen regényt, s föl is faltam mindjárt majdnem az
egészet - már ami a puha belét illeti. A kemény héját, a kötését, otthagytam.
Aztán nekiláttam egy másiknak. Amikor mind a kettőt megemésztettem, éreztem,
hogy megmozdul bennem valami. Egy harmadik könyvből is ettem még egy keveset,
egyszer csak azon vettem észre magamat, hogy költő vagyok. Ezt megállapítottam
magamban, s elmondtam másoknak is. Fejfájásom támadt, hasfájásom, s még ki
tudja, hányféle fájásom: azon törtem a fejemet, milyen meséket, történeteket
tudok, amiket kapcsolatba lehetne hozni a hurkapálcikával. Hirtelen annyi
pálcika, bot meg ág jutott eszembe, hogy zúgott belé a fejem. Hiába, túlságosan
sok értelmet nyeltem le a hangyakirálynővel. Még annak az embernek a története
is eszembe jutott, aki a szájába vett egy fehér pálcikát, és láthatatlanná
vált; aztán végig felsoroltam magamban: "pálcát törni", "zöld
ágra vergődni", "bottal ütik a nyomát": S a végén már úgy
éreztem, csupa pálca, ág, vessző, bot az egész agyam. De hát ezekről kell
verset írnom, ha már költő lettem, márpedig az lettem, nemhiába törtem magam
érte. Így hát a hét minden napján egy-egy pálcikaverssel leptem meg királyomat
- ez az én levesem.
- Halljuk a harmadikat! - a király csak ennyit
mondott.
- Cin, cin! - hangzott ebben a pillanatban a
konyhaajtóból, s egy kisegér surrant a többi közé: a negyedik világjáró, akit
már elsirattak társai. Nagyon sebesen érkezett, föl is döntötte a gyászfátyolos
hurkapálcikát; napokon, éjeken át csak szaladt szegény, még egy alkalmi
tehervonatra is felkapott, hogy időre hazaérjen, mégis majdnem elkésett.
Előrefurakodott; borzas volt és elcsigázott, vándorbotját, a hurkapálcikát is
elvesztette, de a beszéd fonalát bizony nem. Máris elkezdte, mintha csak az ő
szavát várná mindenki, mintha nélküle a világ kereke is megállana. Beszélt,
beszélt, amíg csak végére nem ért. Olyan hirtelen termett köztük, hogy senkinek
sem volt ideje megütközni a viselkedésén vagy a beszédén. Hallgassuk meg hát,
mit mesélt.
- Én mindjárt a világ legnagyobb városába mentem -
kezdte -, hogy is hívják, nem emlékszem, a nevekkel mindig bajban vagyok. A
vasútról az elkobzott holmikkal együtt a városházára kerültem, s ott egyenest a
börtönőrhöz futottam. Beszélt nekem a foglyairól, különösen egyről, akinek
néhány meggondolatlan szó volt a bűne: a szavakról megint csak a szavakat
mondta, sok szó hangzott el és íródott le a fogoly dolgában. - Az egész csak
hurkapálcika-leves - mondta a börtönőr -, de ez a leves a fejébe kerülhet. -
Kíváncsi lettem a fogolyra - folytatta a kisegér -, s egy alkalmas pillanatban
besurrantam hozzá, hiszen egérlyuk mindenütt akad, még zárt ajtók mögött is. A
fogoly sápadt volt, nagy szakállú és fénylő szemű. A cellában füstölgött a
lámpa, de a falak már megszokták, feketébbek már nem lehettek tőle. A fogoly
verseket meg rajzokat karcolt a falra. Én nem olvastam a verseit. Úgy láttam, a
fogoly unatkozik, és szívesen látott vendég voltam nála. Kenyérmorzsával
kedveskedett, füttyszóval és nyájas szavakkal; örült a társaságomnak, én
bizalommal voltam hozzá, így hát barátok lettünk. Megosztotta velem kenyerét és
vizét, még sajtot meg hurkát is adott, nagyon jó sorom volt, de azért meg kell
mondanom, elsősorban baráti magatartása miatt maradtam mellette. Fölemelt a
tenyerére, engedte, hogy végigszaladjak a karján, belecsimpaszkodjam a
szakállába, kicsi barátjának nevezett, s én szívből megszerettem, hiszen a
szeretetet mindig viszonozza az ember! Már el is feledtem, miért vágtam neki a
világnak; vándorbotomat otthagytam a padlóhasadékban, máig is ott hever. Ott
akartam maradni a börtönben, mert tudtam, hogy rajtam kívül senkije sincs
szegény fogolynak, márpedig magam sem vagyok valami sok. Maradtam hát, de ő nem
maradt. Amikor utoljára voltunk együtt, nagyon szomorúan beszélt velem, kétszer
annyi morzsát meg sajthéjat adott, mint máskor, aztán csókot intett, elment, és
soha többé nem jött vissza. Nem tudom, mi lett a sorsa. - Az egész csak
hurkapálcikaleves! - mondta valamikor a börtönőr, őhozzá mentem hát, hogy
megtudjak róla valamit. De kár volt megbíznom benne, mert a kezébe vett ugyan,
de nyomban be is zárt egy kalitkába, ahol egész álló nap egy taposómalmot
kellett forgatnom, ami - gondolhatjátok - rettentő dolog. Az ember csak szalad,
szalad, mégse jut előbbre, s ráadásul még ki is nevetik.
A börtönőr unokája kedves leányka volt, aranyszőke
fürtű, vidám szemű, mosolygós szájú. - Szegény kisegér! - mondta szánakozva, és
bekukkantott az én rettenetes kalitkámba, aztán félrehúzta a reteszt - s én
kiugrottam az ablakpárkányra, onnan meg az ereszcsatornába. Szabadság!
Szabadság! Ezen ujjongtam csak, és eszembe jutott utazásom célja.
Öreg este volt, koromsötét; egy ódon toronyban
kerestem menedéket. Egy őr meg egy bagoly volt a torony lakója. Az őrhöz sem
volt bizalmam, de a bagolyhoz még kevésbé. A bagoly egy macska formájú nagy
madár, s az a legfőbb hibája, hogy fölfalja az egereket. Csakhogy az ember
tévedhet, s tévedtem én is, mert a bagoly tekintélyes és nagy műveltségű öreg
bagoly volt, többet tudott, mint az őr - annyit, mint én. A bagolyfiak azonban
sok hűhót csaptak semmiért, ilyen volt a természetük. - Az egész csak
hurkapálcika-leves! - legyintett olyankor az öreg bagoly; ennél gorombább szót
nem hallottam tőle, mert gyengéden szerette a családját. Határtalan bizalmat
éreztem iránta, s a falrepedésből, ahol meghúzódtam, felkiáltottam neki: - Cin,
cin! - Bizalmam, úgy látszik, nagyon meghatotta, mert ígéretet tett, hogy
oltalmába vesz, semmiféle állatnak meg nem engedi, hogy rosszat forraljon
ellenem, még télen sem, amikor pedig mindenkinek szűken van enni.
Okos volt, mondom, mindent tudott a világon. Tőle
tanultam meg azt is, hogy a toronyőr az oldalán függő kürt nélkül nem tudna
tutulni, mégis olyan önhitt, hogy a torony baglyának képzeli magát. Sokat tart
magáról, keveset ér. Afféle hurkapálcika-leves! - Mindjárt megkértem az öreg
baglyot, adja ide nekem a hurkapálcika-leves receptjét, de ő azt felelte: - Az
nem igazi leves, csak amolyan emberi szólás-mondás, mindenki másképp értelmezi,
de mindenki azt hiszi, hogy az ő értelmezése a helyes. Pedig az egész csak
annyi, mint a levegő - semmi.
- Semmi?! - kiáltottam. Szíven ütött ez a szó. Az
igazság sokszor fájdalmas, de mégis a legnagyobb dolog. Ezt mondta az öreg
bagoly is. Gondolkoztam rajta, és beláttam, hogy drágább kincset az igazságnál
nem is hozhatnék haza; többet ér ez, mint akármilyen hurkapálcika-leves.
Szedtem is a sátorfám, siettem, hogy idejében hazaérjek, és átadjam nektek a
legfőbb jót: az igazságot. Az egerek népe felvilágosodott nép, a legtündöklőbb
világosság pedig az egérkirály agyában fényeskedik. Az igazság kedvéért
bizonyára megtesz királynévá.
- A te igazságod merő hazugság! - acsargott rá a
harmadik egérhajadon, aki még nem juthatott szóhoz. - Úgy látszik, én tudok
egyedül hurkapálcikából levest főzni! Főzök is mindjárt!
- Én nem jártam külországban - kezdte a harmadik
kisegér. - Hazámban maradtam, okosabbat nem is tehettem volna. Minek utazni,
amikor az ember itthon is megszerezheti a kellő tapasztalatokat? Mondom, itthon
maradtam. Amit tudok, nem természetfölötti lényektől tanultam, nem úgy faltam
föl, baglyoktól se kértem tanácsot. Az egyszerű józan ész sugallta. Hozzák csak
elő az üstöt, öntsék teli vízzel! Telis-teli! Gyújtsanak alája! Hadd lobogjon a
tűz, amíg csak zubogni nem kezd a víz! No, most dobják belé a hurkapálcikát!
Őfelsége kegyeskedjék az üsthöz fáradni, és belémártani felséges farkát a forró
vízbe. Belémártani és jól megforgatni benne! Minél tovább benne hagyja, annál
ízesebb lesz a leves. Igazán nem drága étel. Még fűszer se kell bele - elég, ha
őfelsége megkavarja a farkával.
- Nem végezhetné el ezt más helyettem? - kérdezte az
egérkirály.
- Senki más! - felelte az egérhajadon. - A bűvös erő
egyedül az egérkirály farkában van.
Felforrt a víz, zuborgott már az üstben; a király
odaállt melléje - nézni is félelmetes volt! - és kinyújtotta farkát a víz
fölött, mint az éléskamrában szokták az egerek, amikor lekaszálják a köcsög tej
színét, aztán lenyalják a farkukat. Az egérkirálynak még csak a forró víz
gőzébe ért a farka, de már el is ugrott onnan.
- Te vagy az én királyném, te vagy méltó, hogy
mellettem ülj a trónon! - kiáltotta. - Hanem a levessel várjunk az
aranylakodalmunkig; hadd legyen az országom szegényeinek nagy örömük.
Mindjárt lakodalmat ültek, vigasságot csaptak.
Némelyik egér azt mondta, amikor hazaért: - Azért mégsem egészen
hurkapálcika-leves az; inkább egérkirályfark-leves! - Tetszett nekik mind a
négy egér meséje, de úgy vélték, hogy azért valahogy mégis másképp lehetett
volna az egész. - Én bizony nem így mondtam volna, hanem úgy!
Ezt hívják kritikának, amely mindig nagyon bölcs -
utólag.
Ez a történet bejárta az egész világot. Minden ember másképp vélekedett róla, de a történet ugyanaz maradt. Így is van ez rendjén, kicsi és nagy dolgokban egyaránt, még akkor is, ha csak a hurkapálcika-levesről van szó. Köszönetet, persze, ne várjon érte az ember.