Hajnalon innen, estén túl, éppen egy macskaugrásnyira
Nekeresdtől, hét országa volt a Kótyonfitty királynak. Nevenincs az első,
Találdki a második, Sosevolt a többi öt. Hét országban kerten kertje, kerten
kertjében hétszáz almafája, hétszáz almafáján egy almája.
No de arra vigyázott is ám, mint a szeme világára.
Minden reggel, este megnézegette, selyemkeszkenővel megtörülgette, még a
lágyan fúvó széltől is féltette. Mikor egyszer egy legyecskét látott rajta,
olyan keserves sírásra fakadt, hogy három lyukas teknőt telesírt keserves
könnyeivel. Nem nyugodott meg addig szegény feje, míg az udvari vadászok agyon
nem nyilazták a szegény legyecskét.
- Mindenki így járjon, ki rátátja a száját, jó lesz
megbecsülni a király almáját! - Mind a hét országában ezt a szigorú parancsot
doboltatta ki a dobos gémekkel Kótyonfitty király.
Udvara népének, tenger cselédjének pedig azt
parancsolta, hogy mindig cigánykereket vessenek, valahányszor az almafa mellett
elmennek. Fő-fő miniszterek hányták is a bukfencet, pléhnyakú generálisok
állták is a tótágast, csak egy kis apród vágta földhöz a darutollas süvegét.
- Tisztelem, becsülöm a király hatalmát, de már akkor
inkább megeszem az almát!
Perecnek hívták ezt a kis apródot. Termete, mint a
sudár jegenye, az esze villám, sólyom a szeme. Esteli harmaton kilopódzott az
almafához, hajnali harmaton visszalopódzott, de hiába mesterkedett, nem vásott
foga a király almájába. Olyan magasan volt, el nem érte, akárhogy merészkedett
utána. Lógott is az orra bosszúságában, hogy majd a térdét verte, de aztán
gondolt egy okosat: „No, azért lesz még itt lakoma: majd segít rajtam Málé
koma. Ő lesz a létrám, ő lesz a székem: király almáját róla elérem.”
Málé koma a másik kis apródja volt Kótyonfitty
királynak. Nincs ilyen legény minden bokorba: feje szakajtó, az esze korpa. Úgy
fecsegett, mint a liba a lenbe, soha titok még meg nem állt benne.
„No, majd teszek én arról is” - gondolta magában
Perec, s kiszaladt a halpiacra, vett a halászoktól két keszeget, azokat
felkötötte a kert közepén a kútágasra. Aztán elment a vadászokhoz, azoktól vett
egy meglőtt nyulat, azt kitette az almafa alá.
- Egy nyúl, két keszeg, rendben így leszek - verte
össze örömében a bokáját, s még a tenyerén is szaladt, hogy mentül előbb
odaérjen Málé komához.
Málé koma éppen a csizmáját pucolta Kótyonfitty
királynak. De nem a kefét dörgölte a csizmához, hanem a csizmát a keféhez, mert
ő azt látta, hogy ha a kecskének sáros a bocskora, az se a kerítést dörzsöli a
bocskorhoz, hanem a bocskort a kerítéshez.
- Bajban vagyok, bajban, segíts, Málé, rajtam - ütött
a vállára Perec, s megkérte, hogy sétáljon ki vele a király kertjébe, ott ő
majd föláll a vállára, akkor bizonyosan eléri az almát.
- Málé legyek, ha nem megyek! - rikkantott Málé
akkorát, hogy ijedtében elkukorékolta magát Kótyonfitty király palotáján a
szélkakas.
- Jaj, komám, nem kell ám ezt világgá kukorékolni -
súgta neki Perec. - Soha senkinek meg nem szabad tudni, amit most tenni
akarunk. Ha elszólod magad, kitörik a nyakad!
Nem is szólt Málé koma egy kukkot se többet, egész
addig, míg be nem értek a kertbe, hanem ahogy a jegenyefára fölnézett, meg nem
állhatta, hogy oldalba ne könyökölje Perecet.
- Perec, ha szeretsz, fogd meg a nyakam!
- Miért fogjam meg, te Málé?
- Hát hogy ki ne törjön.
- Miért törne ki, te bolondos?
- Azért, mert szólni akarok.
- Mit akarsz szólni, te locsi-fecsi?
- Azt, hogy két keszeget látok a jegenyefa hegyében.
Ugyan mit csinálhatnak azok ottan?
- Hát mit csinálnának? Úszni tudnak, repülni tanulnak.
- No, én meg mászni tudok, keszeget sütni tanulok -
vigyorogta el magát Málé, s egyszeribe fölmászott a jegenyére a két keszegért.
Lehuppan aztán a jegenyéről, mennek az almafa felé,
megint megböködi Perecet a Málé.
- Kis komám, ládd-é?
- Mit, te?
- A nyulat a fa alatt.
- Látom ám, Málé. Meg is lőném, ha puskám volna.
- Lődd meg a sapkáddal, hátha az is elsül. Komám,
Perec, tedd meg, ha szeretsz, nagyon ráéheztem a nyúlgerincre.
- Hát a te kedvedért azt is megteszem - mondja erre
Perec, azzal kapja a sapkáját, vágja a nyúlhoz: hát eldől az egyszerre.
- No mondtam, úgy-e - kapta föl Málé a nyulat, s már
tartotta is létrának a derekát, széknek a vállát, hogy elérhesse Perec az
almát. El is érte, le is tépte, haj, de megcsendült ám az almafának minden
levele, s lett olyan nagy zenebona, majd megbomlott a két koma!
- Mákos borongatta, mézes teringette - fohászkodta el
magát Perec -, most már csak a kertek alatt szaladjunk, hogy senki meg ne
lásson bennünket!
Nem is látta meg őket senki, csak a város szélén a
molnár szamara, az se mondott egyebet, csak annyit, hogy: iá, iá.
- Jaj, micsoda az? - hökkent meg Málé, aki nem látta
jól a félhomályban, hogy mi feketéllik a gyepen.
- Király őfelsége - súgta neki Perec.
- Mit csinál itt király őfelsége?
- Hajtja magáról a szúnyogokat a fülével.
- De mondott is valamit király őfelsége.
- Mondott hát. Azt mondta, hogy azért lett király
belőle, mert olyan szép nagy a füle.
Ebben aztán meg is nyugodott Málé koma, s
hazaballagott a nyúllal meg a halakkal, Perec koma pedig még álltó helyében
megette az almát, hogy bolondjában meg ne találja nála valaki.
Nem is tudtak az almának nyomára jönni, pedig hét nap,
hét éjszaka tűvé tették érte mind a hét országát Kótyonfitty királynak. De még
a nyolcadik nap is keresték volna, ha Kótyonfitty király hopmestere észre nem
veszi, hogy Málé koma körülzsindelyezte a nyakát.
- Hát te mért zsindelyezted körül a nyakadat, te
ugrifüles? - koppantott a feje búbjára.
- Azért, hogy ki ne törjön.
- Mért törne ki, te szakajtófejű?
- Azért, mert szólni akarok.
- Mit akarsz szólni, te csupaszáj?
- Azt, hogy én tudom ám, ki szakajtotta le a király
almáját.
De már akkor hat hajdú hétfelől markolta meg Málé
komát, úgy vitték a Kótyonfitty király elé. Annak meg akkora légycsapó volt a
kéziben, hogy a struccmadarat is agyon lehetett volna vele ütni. De még föl se
emelte a légycsapót, mikor Málé koma már kivallotta az igazságot:
- Uram és királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom:
Perec apród szakította le az almát!
Perec apród éppen ott üldögélt a trónus lábánál egy
bársonyvánkoson, de még csak a szeme pillája se rebbent meg, ahogy Málé koma
felé bökött az ujjával. Mindössze annyit mondott mosolyogva:
- Bolond lyukból bolond szél fúj.
- De nem addig van az, szolgám - pödörte Kótyonfitty
király szigorú-hegyesre a három szál bajuszát. - Add elő csak, Málé fiam, hogy
volt, mint volt.
- Fülemmel hallottam, szememmel láttam.
- Mikor, te? - vágott közbe Perec koma.
- Hát mikor a keszegek repülni tanultak a jegenyefa
hegyében.
- Eszed kereke - nevette el magát a király -, hiszen
nem szoktak a halak fára mászni.
- Márpedig ez olyan igaz, mint hogy Perec koma
sapkával lőtte meg a nyulat - erősködött Málé, kézzel-lábbal hadonászva.
De most már úgy kacagott Kótyonfitty király, hogy csak
úgy rengett bele a trónusa.
- Hát az mikor volt, te?
- Akkor, mikor fölséged a fülével hajtotta magáról a
szúnyogokat, és azt kiabálta, hogy azért lett király belőle, mert olyan szép
nagy a füle - mondta tréfásan hunyorgatva.
- Hej, katlan meg a bogrács.! - futotta el a méreg a
királyt, s olyant suhantott a légycsapóval, hogy Málé koma egyszerre
kukoricakorpává válik, ha el nem ugrik onnan.
Szerencsére elugrott, s azóta máig is ugrál, ha el nem
fáradt. Amelyiktek megszánja, ültesse le a kis székre.