Kevély
Kereki történetét a nagyapámtól hallottam. Ő volt a legmódosabb ember a
szentmártoni határban, ahol a nagyapám zsellérkedett. Házainak, pusztáinak,
majorságainak, maga se tudta számát. Négylovas hintón járt tán még az udvarra
is, aranyból volt tán még a csizmavakaró kése is.
No, ez nem
lett volna hiba, csakhogy a kevélysége még a gazdagságánál is nagyobb volt
Kereki uramnak.
- Aki
pénzes, legyen kényes - ez volt a szavajárása, s ugyancsak tartotta is magát
ehhez a törvényhez. Eszéért, érdemeiért senkit meg nem süvegelt, hanem azt
megkívánta, hogy őelőtte mindenki lekapja a fejénvalót, akinek kevesebb a
garasa az övénél. Arra aztán ő is rávicsorította a fogát nagy leereszkedően,
hanem a süvegét akkor se billentette meg.
- Ha én
mindenkinek visszaköszönnék: mindig járna a karom, mint az óra sétálója -
szokta mondogatni kevélyen.
A nagyapám
nagyon szomorú alkalommal látta először a kevély Kerekit. Arra virradóra, mikor
a falujok porrá égett. Éppen azon tanakodtak szegény kárvallott emberek, hogy
rakhatnának új fészket, mikor közéjük kocsikázott a kevély Kereki.
Hej, sietett
is ám mindenki lekapni a süvegét a nagy úr előtt!
„Hátha
megszállja a jó lélek - gondolták magukban -, és vet egy kis segedelmet a
falunak.”
Kevély
Kereki mindössze csak mérges szemeket vetett, mikor a sok födetlen fej között
meglátott egy darutollas süveget, valami nyurga fiatalember fején. Hosszú,
sápadt legény volt, csak nagy fekete szeme égett, mint a parázs. Valami szegény
vándorló diák lehetett, látszott a szegényes ruháján, a poros csizmáján.
- Hát az
miféle jöttment ott?! - horkant oda mérgesen Kereki. - Tán cinegét tartogat a
süvege alatt, hogy nem meri megemelni?
- Nem
ismerem az urat - felelte csöndesen a diákféle.
- Micsoda,
hát nem lehet énbelőlem kinézni, hogy ki vagyok, mi vagyok?! - kiabálta Kereki
nekivörösödve. - Kapja le a süvegét, fiatalember, mert száz csikó fickándozik a
zsebemben. Éppen most eresztették ki a körmöci ménesből őket.
Azzal
ráütött a zsebére úgy, hogy megcsendültek benne az aranyak.
De már erre
még hátat is fordított a legény, s csak úgy a válla fölül szólt vissza:
- Meg nem
süvegelem senki száz aranyát.
Összenéztek
a falubeliek, mert tetszett nekik a beszéd, de annál jobban megzavarodott
Kereki.
- Nini -
mosolygott kínjában -, hátha megfeleznénk a száz aranyat? Ötven aranyért már
csak megbillentheti a sipkáját az ilyen szegény diák?
A szegény
diák megcsörrentette a markában az ötven aranyat, becsúsztatta a mentéje
zsebébe, aztán legyintett a kezével.
- Hja,
atyámfia - most már csak így tisztelte Kereki uramat -, nekem is van most már
annyi aranyam, mint kegyelmednek, hát akkor mért köszönjek én kelmednek előbb,
mint kelmed nekem?
De már erre
egész meghökkent kevély Kereki. Különösen, mikor észrevette, hogy a falu
népének bánatában is mosolyog a szája sarka. Ezt a csúfságot el kell kerülni
mindenáron.
Meg is
próbálta, nagy alázatosra fogva a szót.
- Kedves
öcsémuram - kérlelte szépen -, fogadja el tőlem még ezt az ötven aranyat, és
tiszteljen meg érte a köszönésével.
A diák
eltette a másik ötven aranyat is, és ráförmedt Kerekire:
- Hát már
mér köszönnék én kendnek, mikor kendnek üres a zsebe, az enyémet meg száz arany
húzza?! Aki pénzes, legyen kényes, akinek meg üres a zsebe, az háromszor is
kapja le süvegét a magamformájú módos ember előtt.
Lett erre
olyan kacagás, hogy tán még most is hallja kevély Kereki, pedig lóhalálában
vágtatott a faluból. A diákember pedig arra nyomban szétosztotta a száz aranyat
a leégettek közt, aztán hátat fordított nekik, és igyekezett el a hálálkodások
elől.
- Jaj, csak
a nevét mondja meg legalább, diák úr - rimánkodtak neki -, hogy legyen kit
áldani még az unokáinknak is!
- Petőfi
Sándornak hívnak - szólt vissza a deák, és búcsúzóban meglengette a darutollas
süvegét.