Százesztendős
öreg könyvben olvastam ezt a történetet, amit most el akarok mondani. Apafi
Mihály erdélyi fejedelemről szól, akiről azt mondja az írás, hogy nagyon
jókedvű ember volt, mikor haragos nem volt. Akkor volt pedig őkegyelme haragos,
ha az ország dolgát kellett intézni.
- Nehéz
nekem a korona - szokta mondogatni -, nem hordhatom mindig a fejemen.
No de azért
nem maradt gazdátlan a fejedelmi süveg. Ha Apafi Mihály nehezelte, bezzeg nem
nehezelte a felesége, Bornemissza Anna. Nem volt az országnak olyan dolga,
amibe a fejedelemasszony bele nem ártotta volna magát. Ő kezelte az ország
pénzét, ő egyezkedett törökkel, némettel - ilyen csúnya világ volt akkor -, ő
mondta meg, melyik követtől mit üzenjen az idegen királyoknak a fejedelem. De
még az országgyűlésen is akárhányszor megmosta az erdélyi nemesurak fejét:
-
Haszontalan dibdáb népek vagytok, ti erdélyi urak. Bor, vadászat az egész
életetek. A cigány-hideg lel benneteket a komoly munkától.
Zúgtak,
morogtak is az urak eleget, hogy így az asszonykirály, amúgy az asszonykirály,
de hangosan szólni senki se mert. Egy szegény székely favágó volt az, aki
utoljára megmondta az igazságot a fejedelemnek, fejedelemasszonynak.
Úgy esett
az, hogy egyszer vadászat közben eltévedt Apafi Mihály a bodolai erdőkben.
Mentől tovább keresgélte az utat, annál jobban belekeveredett a rengetegbe.
Ahogy tévelyeg előre-hátra, egyszer csak fejszecsattogást hall valahol a
környéken. A hang után hamarosan odatalált, egy kis termetű székely ember
birkózott ott egy korhadt bükkfával.
- Jó napot
adjon isten, te szegény ember - köszöntött rá a fejedelem -, no, mire végzed?
- Fogadj
isten, vadász úr - felelt rá a favágó -, evvel a fával vesződöm, ni, de nagyon
életlen a fejszém.
- No, hát
csak hagyd ott, szegény ember, jobb munkát adok én neked. Nagyon elbódorogtam
itt a rengetegben, nem tudok belőle kitalálni. Vezess el az útra, adok a
fáradságodért egy máriás húszast.
- Angyal
szól belőled, vadász úr - örvendezett a szegény ember. - Hanem akkor szedhetjük
ám a lábunkat, mert nem macskaugrás ide a bodolai út.
Ahogy
mennek, mendegélnek a terebélyes bükkfák hűsében, egyszer csak előhúz a
fejedelem a vadásztarisznyájából egy kristálykulacsot, s kortyant belőle egy
hosszat. Megkínálta a szegény embert is, aki ugyancsak megnyalogatta száját a
finom magyarádi borocska után.
- No, még
ilyet se kóstoltam életemben. Ugyan, vadász úr, illendően megkövetem, kiféle
ember kegyelmed voltaképpen?
- Udvari
vadász vagyok Apafi fejedelemnél.
- Tudom,
tudom, mindjárt kiláttam az ábrázatodból, hogy valami olyasféle az úr. Aztán
legalább meg van-e elégedve a szolgálatával?
- Én csak
megvolnék - mondja a fejedelem -, s azt hiszem, a fejedelem is meg van elégedve
az enyémmel. Nem olyan rossz ember ám az, mint ahogy mondják - tette hozzá
mosolyogva.
- Dehogy
rossz, dehogy - bizonyította a szegény ember -, nem teremtett annál jobb szívű
urat az isten, csak az a sárkány felesége ne volna.
- Micsoda? A
fejedelemasszonyról beszélsz? - hüledezett Apafi.
- De arról
ám, arról a minden lében kanálról. Ő hordja a koronát a jámbor jó ura helyett.
Hát illik az, hát való az ilyen munka asszonyszemélynek? Attól az áldott
fejedelemtől úgy élnénk, mint hal a vízben, ha a fejedelemasszony nem
sanyargatna bennünket a nagy adókkal. Dejszen majd megmutatnám én, ki az úr a
háznál, csak én volnék a fejedelem!
Közben
kiértek a bodolai útra, oda is látszott már a bodolai vár karcsú tornya.
- No, most
már hazatalálok - búcsúzott Apafi -, köszönöm a szívességedet, szegény ember.
Mi is a becsületes neved, hogy megemlegethesselek róla?
- Csűr
Istóknak hívnak - mondta a favágó -, itt lakom az erdőszélen. Nézzen be az úr
hozzám, ha erre jár még valamikor, majd elbeszélgetünk.
Mikor
hazaért a fejedelem, nagyon rossz kedvben találta a feleségét.
Adóért
jöttek a török követek, azért csattogott-pattogott Anna asszony.
- Sose
láttam ilyen uralkodót, mint te vagy, még a csizmád is elviszi a török, el is
vitte volna régen, ha éntőlem nem tartana.
- Csend
legyen, asszony - ütött az asztalra Apafi -, mától fogva a te neved: hallgass!
Én vagyok az úr a háznál, ahogy Csűr Istók mondta.
A
fejedelemasszony elnevette magát.
- Hát ez a
Csűr Istók miféle istenteremtése megint?
- Favágó itt
az erdőszélen. Az csak az okos ember, igaz ember.
Másnap
reggel már küldte érte Anna királyné az udvari hajdúkat. Se eleven, se holt nem
volt szegény jámbor, mikor bevitték a királyné elé a nagy oszlopos szobába.
- No, Csűr
Istók - kiáltott rá a fejedelemasszony -, hát te vagy az a híres okos ember,
igaz ember? Hát mit mondtál te énrólam tegnap a bodolai erdőben?
- Mondtam,
amit mondtam - nyögött a székely -, utóvégre igazmondás nem emberszólás.
- Hát az
igazság lesz-e, ha én most azt mondom a hajdúknak, hogy kenegessenek meg
mogyorófa pálcával?
- Jaj,
királyném - vakarta tarkóját Csűr Istók -, neked igazságod lesz, de nekem is
igazságom lesz, ha elagyabulálom azt a nagy mihaszna vadászt, aki úgy beárult
előtted. Olyan ügyefogyott ábrázata volt neki, mintha háromig se tudna olvasni.
Erre lépett
ki Apafi Mihály a nagy szárnyas ablak bíborfüggönye mögül. A fejedelemasszony
kacagva fordult hozzá:
- No,
fejedelem uram, nekünk ugyan megadták! Mégiscsak okos ember, igaz ember ez a
Csűr Istók. Meg is tesszük udvari favágónak.
Meg is
tették, s Igazmondó Csűr Istók halálig híven szolgálta fejedelmét,
fejedelemasszonyát.