Hosszú és veszedelmes út



A versenyfutás estéjén a két fiú szokás szerint aludni tért, de nem jött álom a szemükre. Arra lettek figyelmesek, hogy a két asszony suttogva-susogva beszélget egymással. Feszülten figyeltek a suttogásra, de egy szó nem sok, annyit sem értettek belőle.
Végül is felkeltek, és azt kérdezték:
- Miről beszélgettek?
- Semmiről, semmiről igazán - igyekezett a két asszony kitérni a válasz elől.
A két fiút azonban nem egykönnyen lehetett becsapni. Azt kérdezték:
- Ki a mi apánk?
- Nincs apátok - felelték az asszonyok -, apa nélkül jöttetek a világra.
Másnap a két asszony borókafából íjat és nyilakat készített a fiainak, hadd játsszanak kedvükre; de a lelkükre kötötték, nehogy látótávolságnál messzebb menjenek.
A két fiú azonban a figyelmeztetés ellenére mindjárt első nap messze keletre elkalandozott. Egy barna szőrzetű, hegyes orrú vadállatra leltek, s hiába igyekeztek nyilaikkal elejteni.
Hazaérve elmesélték az asszonyoknak, mit láttak, s azok nagy rémülettel hallgatták, azt mond­ták: a hegyes orrú állat nem lehetett más, csakis a hiéna, a szörnyű Theelgeth Anaye kémje.
Másnap a két fiú délnek kalandozott, találkoztak a hollóval, Csenahale Anaye kémjével, harmadnap nyugaton az ölyvvel találkoztak, Cethakocsilthali Anaye kémjével, negyednap északon a szarkával, Biraye Anaye kémjével.
A két asszony rémülten kiáltozni kezdett:
- Jaj, jaj nekünk! Mi lesz velünk, miért nem fogadtok szót?! Hogyan mentsünk meg benne­teket?! Az Anayék kémjei a világ négy égtáján láttak titeket, elmondják uraiknak, hogy két szép navahó fiúcskát láttak íjjal, nyilakkal játszani, és a szörnyek azonnal itt teremnek, hogy felfaljanak benneteket, mint ahogy eddig minden navahó gyermeket felfaltak!
Másnap az asszonyok kukoricalepényt sütöttek hamuban, és Jolkai Eszcsán kiment, hogy körülnézzen.
Legnagyobb rémületére Jeikóval találkozott, a legnagyobb és legvadabb Anayéval. Gyorsan visszaszaladt a kunyhóba, hogy a két fiút elrejtse. Alighogy ezzel végzett, már meg is jelent Jeikó az ajtóban.
- Ez az én lepényem - mondta, és kivette a kukoricalepényt a hamuból. - Milyen remek illata van!
- Dehogy a tiéd - felelte Eszcsánatlehi -, hiszen meg se kottyan a te óriási bendődnek.
- Hát az már aztán igaz, hogy szívesebben falok gyerekeket. Hol vannak a ti fiaitok? - kérdezte az Anaye nagy mohón. - Hallottam, hogy két fiatok van. Ezért jöttem!
- Nincs gyerekünk - válaszolta Eszcsánatlehi -, minden navahó gyerek rég eltűnt a hozzád hasonló szörnyetegek bendőjében.
- Igazán? - gúnyolódott Jeikó. - Akkor hát magyarázd meg nekem, milyen lábnyomok ezek itt!
- Én magam csináltam a nyomokat - felelte az asszony -, nagyon egyedül éreztem magamat, és azt szerettem volna, ha sok-sok ember van körülöttem - s ezzel be is bizonyította az Anayé­nak, hogy a kezével éppen olyan nyomokat tud csinálni.
Jeikó egy ideig még hitetlenkedett, de aztán csak elment.
Mikor eltűnt, Jolkai Eszcsán egy közeli dombtetőre ment, hogy körülnézzen. Látja ám, hogy minden irányból Anayék sietnek a kunyhó irányába. Azonnal hazaszaladt, és elmondta Esz­csá­natlehinek, mit látott.
Eszcsánatlehi fogott négy színes karikát, és elhajította egyiket a másik után a négy égtáj felé. A fehéret keletre, a kéket délre, a sárgát nyugatra és a feketét északra. Azonnal nagy erejű szélvihar támadt, mely a kunyhó felől minden irányba olyan hevesen fújt, hogy az Anayék nem tudtak megküzdeni vele.

Másnap hajnalban a két fiú kilopózott a kunyhóból, az asszonyok keresni kezdték őket, de csak négy lábnyomot találtak, melyek Dzilnaotil hegye felé vezettek. Úgy gondolták hát, hogy a fiúk a szent ösvényen indultak útnak, felhagytak keresésükkel, és visszatértek a kunyhóba.
A két fiú napkeltére már elérte Dzilnaotil hegyét a szent ösvényen. Amint a csúcshoz köze­lednek, füstöt látnak a talajból felszállani. Közelebb lépnek, és látják, hogy a füst egy föld alatti lakás tetőnyílásán át tör fel. A nyílásban egy füsttől feketéllő létrát is találtak.
Lenéznek a nyílásba, megpillantanak egy vénasszonyt, aki hívja őket, jöjjenek csak le hozzá.
Lemásznak a létrán, kérdi a vénasszony, vajon hova tartanak. Azt felelik kitérően, nincsen határozott céljuk, csak csavarognak. Erre így szól a vénasszony:
- Nem az apátokat keresitek?
- De igen - felelik -, de nem tudjuk, melyik út vezet lakhelyéhez.
- Hosszú és veszedelmes út az - feleli a vénasszony -, mely apátok, a Nap lakhelyéhez vezet, mert át kell hatolnotok sok-sok iszonyatos Anaye területén. Lehet aztán, hogy apátok nem is akar látni benneteket; lehet, hogy büntetéssel sújt majd. Négy különösen fenyegető helyet aján­lok figyelmetekbe: a sziklákat, melyek szétmorzsolják a vándort; a nádat, amely darabokra vagdalja; a kaktuszokat, amelyek széttépik; az izzó homokot, amely eltemeti. De én megaján­dé­kozlak valamivel, hogy legyőzhessétek ellenségeiteket, és megmeneküljetek.
A vénasszony varázskarikáját ajándékozta nekik, melyen két toll is volt: egy eleven sas tollai, meg egy harmadik, az „élettoll”. Aztán még egy varázsmondásra is megtanította a két fiút, hogy megvédelmezhessék magukat.
A két fiú elindult, és először is az összezáródó sziklafokokhoz értek. Két magasba nyúló szikla közt keskeny szakadékban vitt az út. Ha valaki rálépett erre az útra, a két szikla előbb el­távolodott egymástól, mintha barátságosan utat nyitna a vándornak, de mikor az a szoroshoz ért, a sziklák úgy zárultak össze, mint hatalmas őrlőfogak, és szétmorzsolták a szerencsétlent.
E sziklák valójában Anayék voltak.
Mikor a két fiú odaért a sziklákhoz, úgy tettek, mintha be akarnának lépni a szűk szakadékba, de aztán hirtelen visszarántották a lábukat. A sziklák előbb szétnyíltak előttük, aztán össze­csattantak, de a két fiú sértetlen maradt. Négyszer szedték rá így a morzsoló sziklákat.
- Kik vagytok? - kérdezték végül a sziklák. - Honnan jöttök, és hová igyekeztek?
- A Nap fiai vagyunk - válaszolta a két fiú -, apánk házát keressük.
Ezután elmondták a varázsmondást, melyre a vénasszony tanította őket, és sértetlenül át­halad­tak a sziklák között.
Ezután egy nagy síksághoz értek, a nád éles levelei kardként meredeztek előttük. Amint neki­vágtak a nádasnak, a kardlevelek utat nyitottak előttük, de mint a sziklák között, a két fiú most is ravaszul visszarántotta a lábát. Az összecsapódó kardok csak az üres levegőt szeldelték. Négy ízben szedték így rá a kardként meredő nádat, míg végül sértetlenül haladhattak át a nádason.
Hasonlóképpen fogtak ki a kaktuszokon is, míg végül Saitad földjére értek, a homokviharok országába. Homok kavargott szüntelenül e sivatagi vidéken, hatalmas ösvényeket formált, sötét felhőkbe gyűlt, aztán leereszkedett, és maga alá temette az idetévedt vándort. Amikor a két fiú közeledett, a homok hevesebben viharzott, mint valaha, a fiúk nem mertek hát a sivatag földjére lépni. A homok megkérdezte:
- Kik vagytok? Honnan jöttök, és hová igyekeztek?
- A Nap fiai vagyunk - felelték -, apánk házát keressük.
Négyszer ismételték meg szavaikat, aztán elmondták a varázsmondást, és a viharzó homok elült. A két fiú sértetlenül folytathatta útját a sivatagon át.
Végre a Nap házához értek.
A kaput két medve őrizte. A fiúk közeledtére fenyegetően morogtak, támadásra készülődtek.
A fiúk elmondták a vénasszonytól tanult varázsmondást, s mire ez elhangzott, a két medve meghunyászkodva lábuk elé kuporodott.
Ezután két őrkígyóval, két őrszéllel és két őrvillámmal találkoztak, de ezeket is megszelí­dítették a varázsmondás segítségével.
A Nap háza türkizből épült, négyszögletes volt, mint a pueblók házai, és egy hatalmas víz partjára épült.
Mikor a két fiú belépett, nyugaton egy asszonyt pillantott meg, délen két deli legényt, északon pedig két bájos leánykát. Az asszony és a lányok nem sokat törődtek a két fiúval, de a két legény annál inkább szemmel tartotta őket.
Ekkor az ajtó fölé akasztott kereplő megszólalt, és az egyik leányka bejelentette:
- Atyánk jön!
Amikor a kereplő másodszor is megszólalt, belépett Csohanoai, a Nap hordozója. Levette válláról a Napot, felakasztotta a szoba nyugati falára, ahol a Nap csengve-bongva ingott-lengett egy ideig, aztán elcsendesedett.
Csohanoai most az asszonyhoz fordult, és ingerülten kérdezte:
- Kik ezek, akik ma beléptek ide?
Az asszony egy ideig nem felelt, a lánykák és a legények is egymásra néztek, de szólni nem merészek egyik sem. A kérdés azonban négy ízben hangzott el egymás után, erre végre így válaszolt az asszony:
- Jobban tennéd, ha nem volnál ilyen nagyra. Két fiú jött ma, azt mondják, az apjukat keresik. Mondd hát, hogyan került ide ez a két fiú! Kinek a fiai ezek?
- Bárcsak valóban az én fiaim volnának - felelte Csohanoai.
Aztán így szólt idősebb gyermekeihez, akik vele együtt éltek:
- Menjetek, és készítsétek elő az izzasztókamrát, izzítsátok fel a négy legkeményebb követ, amit csak találtok: egy fehéret, egy kéket, egy sárgát és egy feketét.
Amint a parancsot meghallották a szelek, így beszéltek egymás között:
- Meg akarja ölni a fiait! Hogyan menthetnénk meg őket?
Az izzasztókamra egy kis dombocskán állt, a szelek üreget vájtak a dombba, lefedték egy lapos kővel, és nagy titokban elsuttogták a két fiúnak:
- Ne bújjatok el a lyukba, csak ha már feleltetek apátok kérdésére.
A két fiú belépett az izzasztóba, a hatalmas, felhevített köveket utánuk vitték, és a nyílásokat égi kendőkkel fedték el.
Csohanoai megkérdezte a fiúkat:
- Melegetek van?
- Nagyon melegünk van! - felelte a két fiú, aztán nyomban belemásztak az üregbe, és össze­kuporodtak.
Ekkor a tetőn keresztül vizet öntöttek az izzó kövekre, hangos recsegéssel-ropogással repedeztek meg, aztán rettenetes hőséget és óriási gőzfelhőt árasztva darabokra törtek.
Lassan-lassan hűlni kezdtek a széttört kövek, s a két fiú kimászott a lyukból.
- Melegetek van? - kérdezte Csohanoai újra.
- Nagyon melegünk van! - felelték a fiúk.
Csohanoai nagyon meglepődött, mert arra számított, hogy már nem kap választ. Mikor azonban meghallotta a hangjukat, kiengedte őket az izzasztóból.
Barátságosan üdvözölte a fiúkat, és így szólt:
- Valóban, ezek az én fiaim! - de még mindig azon járt az esze, hogyan veszejthetné el őket.
Bementek a házba, és Csohanoai egy türkizpipát vett elő, megtömte dohánnyal.
- Ez a dohány halálos méreg - súgta a szél a két fiú felé -, ezzel akar megölni benneteket.
Csohanoai pedig fölemelte a pipát a Nap tüzébe, meggyújtotta, aztán odanyújtotta a fiúknak, hogy dohányozzanak.
A fiúk szívták a pipát, pöfékeltek, ameddig csak égett a pipa, közben egyre mondogatták, milyen jó, mennyire ízlik nekik.
A mérges dohány, a halálos füst nem tett kárt bennük.
Mikor Csohanoai látta, hogy így sem tudta megölni a két fiút, így szólt:
- Nos, kedves fiaim, mit kívántok tőlem? Miért jöttetek el hozzám?
- Atyánk - feleltek a fiúk -, a föld, ahol élünk, telis-tele van gonosz Anayékkal, üldözik és öldösik az embereket, felfalnak mindenkit. Törzsünk már kis híján kipusztult, alig maradt egy-kettő életben a navahók közül, a gonosz szörnyetegek már ránk is sort akarnak keríteni. Adj fegyvert a kezünkbe, amellyel legyőzhetjük és elpusztíthatjuk ellenségeinket! Segíts rajtunk!
- Tudjátok, ugye - válaszolta Csohanoai -, hogy a Tlosztilban lakó Jeikó is az én fiam, de azért segítek nektek.
Adott nekik ruhát, sapkát, lábszárvédőt és mokasszint, mind tűzkőből készült: adott nekik fegyverül villámnyilat, mennykőnyilat, napsugárnyilat és szivárványnyilat meg egy nagy kőkést.
- Éppen erre volt szükségünk! - mondták a fiúk, és felöltötték a tűzkő-öltözetet.

Másnap a világ végére vezette Csohanoai a két fiút. Tizenhat oszlop emelkedett itt a magasba föld és ég között, egy hatalmas, mély vizű folyam áradt az oszlopok közén.
Amint a folyamhoz közeledtek, azt suttogta a szél:
- Ez az utolsó próba! Vigyázzatok!
Aztán teljes erejéből fújni kezdett, és erős, szépen ívelő szivárványhidat alkotott a folyam fölött. A fiúk átkelhettek a szivárvány hídján.
- A négy vörös oszlop a háborút jelenti - súgta most a szél -, a többi a békét.
Ezért aztán, amikor Csohanoai megkérdezte tőlük, melyik négy oszlopot választják a tizenhat közül, azt felelték, hogy a négy vöröset, mert egyre csak ellenségeik, a gonosz Anayék le­győzése járt az eszükben.
Megkapták hát a négy vörös oszlopot, és felmászhattak rajtuk az égbe, és velük mászott az apjuk is. Eljutottak a mennyország középpontjához, ahonnan az egész világot látni lehetett.
- Mutassátok meg, merre laktok a földön odalenn! Hol a hazátok? - fordult most újra Csohanoai a két fiúhoz.
Lepillantottak, keresték azt a helyet a világban, keresték hazájukat, de nem találták, mert oda­föntről minden simának és egyformának látszott. Az erdők csak olyanok voltak, mint fekete foltok, a tavak, mint szikrázó csillagok, és a folyók olyanok, mint a cikázó villám.
Megint a szél jött segítségükre, és megsúgta nekik, merre kell keresniük hazájukat.
Így szóltak hát:
- Ott a San Juan folyam, amott a Rio Grande, arra hátul Csisnadzsini hegye, alattunk a Cocil, nyugat felé Dokoszlidh, az a fehér folt ott Depenca, ott pedig a hegyek között Dzilnaothil, a mi hazánk.
- Úgy van, fiaim - helyeselt Csohanoai, és ígéretének megfelelően villámot bocsátott ki magá­ból, a két fiút ráállította, és villáma lecsapott a két fiúval éppen a Cocil hegyének csúcsára.