amelyben Rézbányai Győző többször is megsértődik,
de aztán túljárnak az eszén
de aztán túljárnak az eszén
Vidáman
mendegélt szegény Dzsoni, és vidám volt a hóna alatt Árnika is. Boldogok
voltak, hogy ilyen szépen elrendezték Ipiapacs, a hírhedett rabló meg a bandája
sorsát.
- Egyre
szebb tájra érünk - mondta szegény Dzsoni -, most már biztos, hogy közel lakik
a Hétfejű Tündér.
- Bizony,
bizony - bólogatott Árnika -, nézd ezt a szép virágos rétet.
Olyan szép
volt az a rét, hogy boldogság volt rajta menni. Bókoltak, illatoztak körülöttük
a virágok, smaragdzöld gyíkok cikkantak a fű közt.
- Csodálom,
hogy egy ember se jár erre - mondta szegény Dzsoni -, pedig itt aztán jókedvre
derülnének, megtelnének a virágok illatával.
Ebben a
pillanatban egy borzas, fekete üstök emelkedett ki a fű közül, egy fekete
keretes szemüveg, a fekete keretes szemüveg mögött fekete keretes, búbánatos
tekintet.
- És én? -
mondta a borzas üstökű. - Én nem vagyok neked ember?
- Ne
haragudj - mondta szegény Dzsoni -, nem vettelek észre.
A borzas
üstökű fájdalmasan feljajintott.
- Dehogynem
vettél észre! Láttál már messziről. Csak nem akartál velem találkozni. El
akartál kerülni!
És hopp,
fölcsillant egy nagy krokodilkönny a borzas üstökű szemében.
Szegény
Dzsoni csak tátogott-hápogott.
- Dehogy
akartalak elkerülni, hiszen azt sem tudom, hogy ki vagy.
- Még ez is
- sírt fel a borzas üstökű -, azt hazudod, hogy nem tudod, ki vagyok. Hogy nem
tudod, hogy én vagyok Rézbányai Győző, akit mindenki nagy ívben elkerül.
Mondhatott
szegény Dzsoni, amit akart, Rézbányai Győző csak brummogott-kummogott,
lehajtotta a borzos, busa fejét, úgy meg volt sértődve, hogy még!
Vigasztalgatta
Dzsoni egy óráig, vigasztalta két óráig, de semmi. Rézbányai Győzőt ugyan
vigasztalgathatta. Rézbányai Győző vigasztalan volt.
Persze hogy
elunta Dzsoni a vigasztalgatást. Félrehúzódott, odasúgta Árnikának:
- Hagyjuk
itt ezt a Rézbányai Győzőt, csak az időt vesztegetjük vele. Sohasem érünk a
Hétfejű Tündérhez.
- Ejnye,
Dzsoni, hát ennyi türelmed sincs - korholta Árnika -, nem hagyhatjuk itt
sértődötten, fájó szívvel, búskomoran, bánatosan, nekikeseredetten.
Vigasztaljuk meg.
De napestig
nem sikerült megvigasztalni Rézbányai Győzőt. „Na, talán reggelre elszáll
belőle a sértődés” - gondolta szegény Dzsoni, és lefeküdtek aludni.
Felkelt
reggel a nap, nagyon vidáman kelt, az egész világ vidámabb lett tőle. „Talán
Rézbányai Győző is vidáman ébred” - gondolta szegény Dzsoni, de ebből is
látszik, hogy rosszul ismerte Rézbányai Győzőt. Mert alighogy kinyitotta a
szemét Rézbányai Győző, az ujja, mint egy dárda, szegény Dzsonira szegeződött.
- Itt
akartál hagyni, mi, el akartál iszkolni - panaszkodott Rézbányai Győző, és
aznapra is úgy megsértődött, hogy hiába vigasztalta szegény Dzsoni napestig.
S ez így
ment nap nap után, szegény Dzsoni tehetetlen volt. „Sohasem jutunk el a Hétfejű
Tündérhez!” - sóhajtozott magában. A haja is őszülni kezdett, egy ősz szál, két
ősz szál, Rézbányai Győző meg sértődötten kuporgott, guborgott.
- Jaj,
mitévők legyünk? - kérdezte szegény Dzsoni Árnikát. Rézbányai Győző fölkapta a
fejét.
- Aha -
mondta -, te szívesebben beszélgetsz a kacsáddal, mint velem! Tudtam, tudtam,
kutyába se veszel engem, azaz kacsába se veszel.
És megint
megsértődött egy teljes napra.
Egy éjszaka
aztán Árnika súgott valamit szegény Dzsoninak.
- Gondolod,
hogy az segít? - kérdezte elgyötörten szegény Dzsoni.
-
Reménykedjünk - fohászkodott Árnika.
Másnap
reggel aztán Rézbányai Győző kinyitotta a szemét, összefutottak a ráncok a
homlokán - na, most min is sértődjek meg? - gondolkozott, de szegény Dzsoni
megelőzte.
- Aha -
mondta szegény Dzsoni -, görbén nézel rám! Unod már, hogy itt vagyok a
kacsámmal, alig várod, hogy elmenjünk.
Sértődötten
nézett Rézbányai Győzőre.
Na, szegény
Rézbányai Győző, ilyen kacifántos helyzetben sem volt még soha. Megelőzték a
sértődésben.
- De igazán
- magyarázta -, ne haragudj, Dzsoni, én nagyon örülök, hogy itt vagy, annak is
nagyon örülök, hogy a kacsád itt van, én igazán nem néztem rád görbén.
- Dehogynem
- mondta szegény Dzsoni -, ne magyarázz! Látom rajtad, hogy utálsz minket.
Összeroppant
ám szegény Rézbányai Győző! Ilyen rettenet még nem érte. Nem ő sértődött meg,
hanem rá sértődött meg valaki. Ajaj! Kapkodta a fejét szegény Rézbányai Győző,
vigasztalta szegény Dzsonit, nem értette, mi történt.
- Most aztán jól túljárt az eszén szegény Dzsoni Rézbányai Győzőnek.
- Túl
bizony.
- Nekünk is
van olyan ismerősünk, aki szíre-szóra megsértődik?
- Van
bizony.
- És miért
sértődik meg szíre-szóra?
- Mert azt
hiszi, hogy ő a világ közepe. Hogy csak neki lehet bánata, hogy csak ő kerülhet
nehéz helyzetbe, csak ő, ő, ő. Hogy másnak is lehet valami baja, az eszébe sem
jut.
- De most
majd megtanulja Rézbányai Győző, igaz?
- Meg
bizony.
- De szegény
Dzsoni ugye nem igazán sértődött meg?
- Persze
hogy nem. Csak oktató célzattal sértődött meg.
- Te is
szoktál oktató céllal megsértődni?
- Igen.
- És
igazából?
- Sajnos úgy
is.
- Akkor te
is azt hiszed, hogy te vagy a világ közepe?
- Persze,
van úgy, hogy azt hiszem. De ne felejtsd el, hogy van igazi sértés is.
- Az igazi
sértéstől szabad megsértődni?
- Attól
igen.
- Akkor nem
gondolod azt, hogy te vagy a világ közepe?
- Akkor nem.
- Én se
vagyok a világ közepe?
- Te se.
- Akkor ki a
világ közepe?
- Senki...
azazhogy mindenki.
Addig-addig rimánkodott Rézbányai Győző, amíg végre Dzsoni nagy kegyesen megbocsátott neki.
- Na jól
van, Győző, nem haragszom - mondta, s nagy sietve, nehogy közben ideje jusson
Rézbányai Győzőnek a megsértődésre, elmondta neki a történetüket, hogy őket
elvarázsolta a Százarcú Boszorka, és a Hétfejű Tündért keresik.
- Hát miért
nem mondtátok azonnal! - rikkantott Rézbányai Győző.
- Hogy
mondtuk volna, amikor állandóan sértődötten kuporogtál, guborogtál, mint egy
rossz pulykakakas.
- Igaz, igaz
- csóválta a fejét Rézbányai Győző -, ne haragudjatok. Pedig látjátok, én még
azt is tudom, hol lakik a Hétfejű Tündér.
- Hol? -
dobbant meg szegény Dzsoni szíve.
Rézbányai
Győző a messziségbe mutatott.
- Látod ott
a látóhatár szélén azt a fazsindelyes palotát?
- Igen,
mintha lenne ott valami épületféle.
- Na, az ott
Ajahtan Kutarbani király palotája. Mögötte kezdődik Csodaország. Ott lakik a
Hétfejű Tündér.
- Köszönjük,
kedves Rézbányai Győző! Látod, milyen kedves, okos ember vagy te, ha éppen nem
vagy megsértődve.
- Azt
mondod, hogy kedves meg okos ember vagyok?
- Azt, mert
így igaz. Persze csak akkor, ha nem vagy megsértődve.
- De amikor
engem nagy ívben elkerülnek az emberek! Ha már elmentek a Hétfejű Tündérhez,
kérjétek meg, hogy segítsen rajtam.
- Nem kell
ahhoz Hétfejű Tündér - mondta szegény Dzsoni. - Csak az kell hozzá, hogy ne
sértődj meg minduntalan. Ha valaki szomorúan néz rád, ne az orrod húzd fel,
hanem kérdezd meg, mi baja. Talán még segíteni is tudsz rajta.
- Én?
Segíteni?
- Persze,
hiszen rajtunk is segítettél.
Ámulva
nézett rájuk Rézbányai Győző, a fekete keretes tekintetéből fénylő tekintet
lett. Hosszasan integetett szegény Dzsoni meg Árnika után, aztán kiabálni
kezdett:
- Emberek!
Emberek! Gyertek a rétemre.
Az emberek
eleinte gyanakodtak; naná, hogy megsértődhess valakire - gondolták magukban, de
aztán csak-csak közelebb merészkedtek, s amikor látták, hogy Rézbányai Győző
nem sértődik meg, nagy boldogan beszélgetni kezdtek vele. Rézbányai Győző is
nagy boldogan beszélgetett, még vicceket is mesélt.
- Nahát,
hogy te milyen kedves ember vagy - mondták neki az emberek.
És még
Árnika és Dzsoni is hallotta, ahogy Rézbányai Győző boldogan kiabál:
- Nahát,
hogy én milyen kedves ember vagyok! - ezt kiabálta Rézbányai Győző.