Télidőben
későn ébred még az erdő is. Nincs, aki költögesse. Oda vannak a vidám szavú
madarak; aki itthon maradt közülük, örül, ha mentül tovább nyújthatja az
éjszakát. Legalább addig se gyötri a gond: hogy hol terítenek neki ma ebédre?
Mikor a
tudós bagoly, aki egész éjszaka a csillagokat vizsgálgatta, hajnal szőkülésekor
hazafelé suhog a ködben, még akkor minden alszik. A fák csendesen bólogatnak:
álmukban bizonyosan virágukat ringatják a meleg napsugárban. Lassú horkolás
hallatszik a fahegyről: ott a mókus álmodik puha vackán friss mogyoróról. A
sűrűből is jön valami halk neszezés: az összebújt őzikék kergetőznek álmukban a
csörgő patak partján. Bezzeg a mackó bácsi akkorákat szusszan az erdő mélyén,
hogy elhajtana egy szélmalmot. Bizonyosan mézet talált álmában a Tányértalpú, s
most a vad méhecskék elől menekszik esze nélkül.
Meleg
napsugár, csörgő patak, mézelő méhecskék? Az ám, ólomszín felhők, csepegő köd,
nyirkos hideg. A bölcs bagolynak minden tolla reszket, ahogy lebegtében
elsóhajtja magát:
- Huhu, jobb
nyáron! Huhu, de fázom!
- Kidobolták
Szentesen: aki fázik, reszkessen - recseg bele valami jókedvű nevetés a hajnali
csendbe.
Tudós bagoly
ijedtében majd leejti a pápaszemét: ugyan kinek van ilyen hangos jókedve ebben
a cudar időben?
Harkály
mesternek biz ott, aki kint gubbaszkodott a háza küszöbén, nagy faodú szélén.
Piros sapkája csak úgy villog a félhomályban, ahogy csavargatja a fejét
jobbra-balra.
- Nini,
Harkály mester - mondja neki a bagoly -, de korán kialudtad magad! Tán valami
szépet álmodtál, hogy olyan nagy jókedved van?
- Huj-huj -
ujjong a mester -, úgy érzem, hogy ma valami különös szerencsém lesz!
- Bizony rád
is férne - szánakozik a bagoly -, mert olyan vagy már, mint a hét szűk
esztendő.
Az erdők
tollas ácsmesterét csakugyan nagyon megviselte a tél. Tisztes fekete gúnyája,
szép zöld kötője csak úgy lityeg-fityeg rajta, hiába: tél az idő, nincs
kereset, üres a konyha. Hetek óta nem evett húsocskát, csupa fenyőmagon
tengődik a jámbor.
- De érzem,
hogy ma valami különös szerencsém lesz - biztatja magát a mester, s nyakába
veszi az erdőt: hátha kerülközik egy kis munka valahol.
Először a
fenyőfákat kopogtatja sorra. Azokban lakik a fenyőpihe könnyű hernyója, nincs
annál fölségesebb eledel a harkálygyomornak. Az ám, de a hernyónak is van magához
való esze: olyan mélyen bevette magát a fába, hogy odáig ugyan be nem ér az ács
balta, ha tövig kopik is.
- Mindegy
az, mégiscsak valami szerencse ér ma engem - csóválja a mester a piros sapkát,
s nekifeszíti a vésőjét a cserfakéregnek. Ott lakik az ormányos bogár, bizony
azt is jó lenne kávézni.
- Ki-jő,
ki-jő! - kiabálja Harkály mester diadalmasan. De bizony nem jön ki az az
ármányos ormányos.
Sebaj,
hiszen még a bükkfák hátra vannak. Pedig azoknak a repedéseiben tanyázik a
százlábú bogár.
- Gyer-gyer,
gyer-gyer! - kopácsol a mester. De nemhiába van száz lába a százlábú bogárnak,
úgy elindul velük, hogy nyoma se marad.
Pedig lefelé
csúszkál már a napocska az égen, s ugyancsak vacsorázhatnékja van a mesternek.
Ej, ej, hát csak nem mutatkozik az a különös szerencse? Nyilván azoknak az öreg
nyárfáknak a kérge alatt bujkál. Nem baj, ha csupa hangyatojás lesz is, az is
drága koszt ebben a szűk időben.
- Kipp-kopp,
kipp-kopp - dolgozik a fejsze, hasad a forgács, de semmi sincs alatta.
Alighanem olyan vidékre hurcolkodtak a hangyák, ahol nincsen ács a faluban.
- Hű-hű,
hű-hű - sóhajt szomorúan a mester -, miből éljen meg most már a szegény
mesterember? Már látom, hogy el kell bujdosnom erről a tájról, ahol semmi
becsülete az iparosnak.
Pedig
dehogyis nincs, dehogy! Alig ért haza Harkály mester, mindjárt rákopogtatták az
ablakot. Egy kövér csigabiga ágaskodott be rajta.
- Ugyan,
mester, foltozd be a házamat, kilyukadt a teteje, mind bever rajta az eső.
- Kérem
alássan, kérem alássan - szorgoskodott a mester, s úgy beácsolta a tetőt, hogy
tán szebb volt, mint azelőtt. Hálálkodott is a csigabiga, ahogy csak a
szarvaitól telt, hanem a mester nem érte ám be szép szóval:
- Hohó,
barátom, hát a napszám hol van?
- Napszám -
meresztgette a csiga a szarvait -, hát nem elég, hogy dolgot adtam, még meg is
fizessek érte?
- De
mindjárt, de tüstént! - rikoltozott a mester. - Háziúr létedre elvennéd az
ingyenmunkát a szegény embertől?
- No, majd
nyáron küldök egy kis tormalevelet, ha el nem felejtem - integetett nagy
kegyesen a csiga, s azzal kotródott be a száraz levelek közé.
- Úgy? Majd
a nyáron? Ha el nem felejted? - ugrott utána a mester, s sutty! -, úgy
kirántotta a csigát a házából, mintha benne se lett volna. - Kirántott csigát
is régen vacsoráltam - bóbiskolt álmosan, mikor a háziurat lenyelte -, de
éreztem én ezt már reggel, hogy ma valami különös szerencse ér engem.