HARAGOS KENGYELA



Haragos Kengyela Rákóczi fejedelemnek a testőr hadnagya volt. A haragos nevet azzal érdemelte ki, hogy legjobb kedvében is úgy fújta a tüzet, mint a sárkány. Soha senkiben kárt nem tett, de azért mindig le akarta harapni a fejét az egész világnak.
Egyszer magát a fejedelmet is azzal ijesztgette, igaz, hogy akkor - először az életben - ő maga ijedt meg.
Úgy történt az, hogy a gorbói csatában kilőtték alóla a lovat. Hátrafordul, keresi a vezeték lovat - hát nincs sehol.
- Elvitte valami nyalka kuruc úr - hebegte ijedten a legénye. Tót deákból lett háromnapos kuruc volt az istenadta, nemigen ismerte még ki magát a hadi életben.
- No, én annak a lókötőnek leharapom a fejét! - csikorgatta a fogát vitéz Kengyela. Egyelőre persze nem ért rá kuruc fejek után szaladni.
Este már tábortüzek mellett vigadoztak a kurucok. Haragos Kengyela is felejtette már egy kicsit a dühét, mikor egyszerre csak elejbe toppan mosolyogva a fejedelem.
- No, Kengyela - azt mondja -, elhoztam a fejemet.
A hadnagy csak tátogott a szájával, mint horgon a potyka, de megszólalni nem tudott.
- No, igen - bizonykodott Rákóczi. - Én vettem el a vezeték lovadat, ki is lőtték alólam azt is. Hát itt a fejem, harapd le. Hadd látom, hogy fogsz hozzá.
Hullámos üstökű oroszlánfejét azzal nevetve meghajtotta. A hadnagy már akkor térdelt a porban, s vasöklével a saját deres fejét veregette.
- Nono, hívem - csitította a fejedelem -, azért ne edd ám meg a magad fejét se. Szükségem van még nekem erre a te vén fejedre. Hanem tudod mit, igyunk erre a nagy ijedtségre.
Haragos Kengyela elsápadt az örömtől, mint a gyerek, hogy fakupáját a fejedeleméhez koccinthatta. Le se tette, míg a fenekére nem látott. Akkorra gyönyörű paripát vezetett elé a fejedelem két őrt álló legénye.
- Tied legyen, Kengyela - veregette meg a vállát a fejedelem. - Olyan kurucot nevelj belőle, amilyen te vagy.
Úgy lett, ahogy Rákóczi kívánta. Morcos - mert ezt a nevet adta Haragos Kengyela a pari­pájának - nemsokára emberszámot tett a kuruc táborban. Rúgta, harapta a csatában a labancot, ahol érte. És messziről megérezte a szagát, mint komondor a farkasét.
Egy esztendő múlva annyira ki volt tanulva Morcos a hadi tudományokban, hogy Kengyela már az őrállást is rá merte bízni. Megcselekedte egynéhányszor, hogy mikor ő volt a soros, a paripáját állította oda maga helyett strázsának.
Egyszer azonban mégis megesett, hogy meglépett a ló-strázsa az őrhelyéről. Elveszett szőrén-szálán. Kengyele dörgött, morgott, toporzékolt, utoljára kiadta a parancsot:
- Le kell lőni a bestiát! Szökevénynek ez a büntetése.
- Először meg kell találni, hé! - csendesítették a cimborái.
- Mit?! - csapta Kengyela a földhöz a sastollas süvegét. - Kuruc szavamra fogadom, hogy odaadom egy petákért azt a hűtlen párát, ha megkerül.
A peták nagyon kis pénz volt. Kettő ért belőle egy mai fillért. Kengyele fogadásának hamar híre szaladt a táborban, s heten nyolc felé futottak a Morcost keresni. Tudták, hogy Kengyela állja a szavát, s olyan lóért senki se sajnált volna egy petákot.
Utoljára mégiscsak a gazdája találta meg a lovat. Messziről meglátta fehérleni, s az is ráismert Kengyelára, mert vígan nyihogott elé. Meg is indult felé lassú kocogással, de minduntalan visszafelé csavargatta a nyakát.
- Kit bolondít ez az állat? - húzódott meg Kengyela kíváncsian az árokban.
Biz az valami kóborló labancot bolondított, aki lopva sompolygott utána. Odáig csalogatta, ahol a kuruc megbújt az árokban, ott aztán nagyon vígan röhentett egyet, s vágtatott be a kuruc táborba, mint a nyíl. Tudta, hogy Kengyela most már majd elbánik a labanccal.
El is bánt, nyakánál fogva húzta be az istenadtát a táborba. Ott nagy kacagással fogadták a vitézek, csörgetve az erszényüket.
- No, Kengyela, állod-e a szavad?
A kuruc kezit-lábát összekötötte a labancnak, felhajította a Morcos hátára, és kantárjánál fogva végigvezette a lovat a táborban, harsány hangon kiabálva:
- Eladó egy ló egy petákért meg egy labanc ezer aranyért, de csak annak, aki mind a kettőt megveszi!
Lett olyan kacagás, hogy csak úgy döngött bele a tábor. Furfangos Kengyela pedig - mert attól fogva csak így nevezték - befejezte a sétát, kiszabadította a labancot, és barátságosan megpaskolta a hátát a kötőfékkel.
- Téged pedig szabadon eresztelek, fiam, hogy hadd legyen olyan labanc is a világon, aki ezer aranyat ért egyszer.