Hol volt, hol nem volt, volt egyszer, hogy elmentem
Peregre, a mesék elejbe, ott voltak a mesék jászolhoz kötözve. Eloldtam egy
cifrát, elmondok egy kurtát.
Volt egyszer a világon egy királyasszony. Annak a
királyasszonynak nem volt gyereke, pedig nagyon szerette volna. Amit csak
lehetett, mindent megtett, de csak nem született neki.
Egyszer kiment a kis kertbe járkálni. Szagolgatta a
szebbnél szebb virágokat, megállott egy rózsabokor mellett is, szakítani akart
egyet róla. Szakított is, de ahogy megrezzentette a bokrot, egy harmatcsepp őrá
perdült. Ebből aztán rögtön érezte, hogy gyermeke lesz.
Boldog volt, mert már azt is tudta, hogy neki olyan
szép kis fia lesz, hogy csudájára jár majd a világ. Várta is a születését, de a
kisgyerek csak nem akart megszületni.
Már tizenhárom esztendeje várt rá, gyerek mégsem volt.
A tizennegyedik esztendőnek is a vége felé járt, mikor egy tündérlány látogatta
meg. Hívták pedig ezt Világi Szép Örzsébetnek. Bemegy egyenest a
királyasszonyhoz, s azt mondja Világi Szép Örzsébet:
- Szívem szép szerelme, Gyöngyharmat János! Gyere a
világra, én várlak, Világi Szép Örzsébet!
Mikor ezt a gyerek meghallotta, megmozdult, s egy pár
szempillantás múlva meg már a világon is termett, felfegyverkezve csákóval,
karddal. S azt mondja:
- Itt vagyok, Világi Szép Örzsébet! Miért hívtál?
De Világi Szép Örzsébetnek akkorra már hideg nyoma se
volt: tündér volt, eltűnt!
A királyné így tudta meg a fiának a nevét.
Ámult-bámult, örvendett! Az első szava az volt Gyöngyharmat Jánosnak az
anyjához:
- Édesanyám, süssön nekem útravalót! Megyek,
megkeresem azt a Világi Szép Örzsébetet! Meg én, ha a világ másik szélén van
is!
Úgy is lett. Az anyja ellátta Jánost bőven mindennel,
János meg útra kerekedett, ment világgá, világ ellen.
Megy, megy; mendegél, nagy sokára beér egy házba. A
házban az ágyon két királyfi aludt javában, kardosan, csákóban. János rájuk se
hederített. Csákója, kardja néki is volt, s királyfi ő is Egy másik ágyra
vetette magát, és elaludt, mint az édes tej.
Egyszer csak a két királyfi közül felébred az egyik,
meglátja, hogy nemcsak maguk vannak. Mi ez? Költögeti a másikat.
- Hallod-e, te! Kelj fel, itt van egy királyfi! Hátha
Világi Szép Örzsébetért fáradozik az is! Én azt szagolom! Tudod mit? Öljük meg!
Most amíg édesen alszik.
Azt mondja rá a másik:
- Ugyan már, miért beszélsz ilyet! Hát nem jobban
megölhetett volna ő minket, ha rossz szándékú ember volna? Most már se te, se
én nem szuszognánk! Meg aztán ki tudja, ki lehet ez? Tán hasznát vehetjük még
neki! Ha Világi Szép Örzsébetet keresi is! Tán épp azért!
Erre a másik se szólt többet erről.
Gyöngyharmat János meg fölébredt a beszélgetésre. Nem
tudta, mit beszélnek, csak hangot hallott. Látta, hogy azok már talpon vannak.
Fölkelt ő is, megösmerkedtek, kezeltek.
Kérdi tőlük:
- Hova indultatok?
- Megkeressük Világi Szép Örzsébetet!
Megörvend János, s mondja:
- Hisz én is abban igyekszem! Tartsunk együtt!
Úgy is lett, mentek együtt. Nemsokára rátaláltak egy
nagy hegyre. Annak a tetején volt egy nagy fa. Mihelyt a hegyre léptek, az
abban a percben egy rettentő nagy ködmönös emberré változott.
A két királyfi ugyancsak megijedt. Azt mondták, hogy
ők nem mennek egy tapodtat sem tovább a hegyre, mert félnek a ködmönös
embertől.
Gyöngyharmat János azonban erre csak azt gondolta
magában: nohát! Így vagyunk a bátorsággal? - Azzal kirántotta a kardját, a
királyfiak elé állott; s azt mondta, hátranézve:
- Aki nem fél, jöjjön utánam!
A két királyfi erre utánament. A ködmönös ember meg,
mentől jobban közeledtek hozzá, annál magasabbra nőtt. János annak oda se
nézett. Mikor egészen melléje értek, jót vágott rá a kardjával, hogy egyszeribe
eldőlt. Az út a fától egy barlang szájához vitt. Ott megállott a három királyfi
tanácskozni, ki menjen be oda legelőbb. A két királyfi azt mondta, hogy legjobb
lesz, ha Gyöngyharmat János megy be, mert hisz ő a legvitézebb.
János nem bánta, bement szívesen. Gyerünk! De előbb
egy kis ágyást csinált a földön, s abba az ágyásba ibolyamagot vetett. S azt
mondta a két királyfinak:
- Ha ez az ibolyamag kikel, akkor, pajtások, gyertek
utánam, mert végem közeledik!
Azok megfogadták a szép szót, s kívül maradtak. János
meg ment.
Olyan sötét volt a barlangban, mint éjszaka szokott
lenni. János alig látott egypár lépésnyire. De csak ment, ment. Ahogy beljebb
ért, hát ott kezdett egy picit világosodni.
Nemsokára meglát János egy asszonyt. A szövőszék
mellett ül, és katonákat szőtt! Valóságos katonákat. Mentől jobban hajingálta a
vetélőt, annál több katonát szőtt. Azok addig ott hevertek az asszony lábánál,
de most - föl! nekiestek mind Jánosnak. Hajaj! Kezdődött egy kis nem jó! De az
asszony nem tudott volna világéletében annyi katonát kiszőni a szövőszékből,
amennyivel János meg ne vívott volna. Szétzavarta őket hamar.
S ment, ment tovább. Lassanként egész világos lett,
gyönyörű szép, zöld mezőben látta magát. A közepén volt egy szép kis ház, attól
nem messzire folyt egy valóságos Duna. A partja tele volt terebélyes nagy fűzfákkal.
Mit csináljon János ebben a pusztaságban? Gondolt
egyet, fogta magát, bement a házba. Ott egy szép fiatal menyecske lakott. János
nem kertelt, mindjárt előhozakodott, hogy hol találhatná meg ő Világi Szép
Örzsébetet.
Megnézte Jánost a szép menyecske, újra megnézte, s így
szólt:
- Nagy dologba fogtál, Gyöngyharmat János! Nem tudom,
hogy lesz-e belőle valami. Nem maradnál inkább itt? Nem? Hát akkor, ha akarod,
adok én neked jó tanácsot! Világi Szép Örzsébet tizenketted magával minden nap
idejár fürödni ebbe a Dunába, de csak mindig fényes délben. A tanácsom az, hogy
mielőtt még ők fürödni jönnének, eredj te a partra, bújj el valamelyik fűzfa
levelei közé, s ha már levetkőztek, fogd össze Világi Szép Örzsébet ruháját,
szaladj vele ide. De akárhogy rimánkodik, akárhogy esenkedik, hogy nézz hátra,
te hátra ne nézz mert akkor véged van!
Úgy is lett. János már jó előre elbújt egy fűzfa
gallyai közé, ott várt Világi Szép Örzsébetre. Éppen dél volt, mikor az jött
tizenketted magával. A többiek vetkeztek de Világi Szép Örzsébet csak nagyon
tekingetett mindenfelé.
- Nincs itt senki! Mit tekingetsz? Ki járna erre, ahol
még a madár se jár? - mondták neki a tündérpajtásai.
De Világi Szép Örzsébet csak tekingetett, míg azt nem
hitte, hogy csakugyan nincs ott senki. Akkor levetkezett, s ment ő is fürödni.
János, mikor látta, hogy már javában fürdenek, kilopódzkodott a bokorból,
összeszedte Világi Szép Örzsébet ruháját, s aló! vesd el magad! szaladt vele a
ház felé.
Világi Szép Örzsébet mindjárt észrevette. Sikoltozni, aztán
édesen kiáltozni kezdett:
- Édes szívem, szép szerelmem! Gyöngyharmat János!
Gyere vissza, hadd öleljelek meg! Hadd csókoljalak meg!
De János csak szaladt. A szép tündérlány utána, de
félve, mert meztelen volt.
- Csak nézz hát legalább egy kicsit hátra! Édes
szívem, szép szerelmem! Tedd meg ezt az egyet. Itt követlek. Tied leszek!
Ezt már nem bírta megállni János, hátranézett.
Mindjárt egy labdává változott. Világi Szép Örzsébet meg a tündérek, akik
közben kijöttek a vízből, elkezdtek vele labdázni. De vagdosták ám a földhöz,
majd széthasadt bele. Mikor már megunták a játékot, behajították a Dunába. De
mi történt? A labda átváltozott egy gyönyörű szép aranykacsává!
Odafent a barlang előtt kikelt az ibolya. Látta ezt a
két királyfi.
- No, pajtás, gyerünk! Bajban van a cimboránk!
Mentek, mentek, mentek, elértek ők is egyenesen abba a
házba, ahol Gyöngyharmat János kérdezősködött. A menyecske azt mondta nekik:
- Nem tudom, hogyan lehetne most már megmenteni!
De aztán, mert a két királyfi állhatatoskodott, s csak
kérdezősködött, így felelt:
- Igazán jó pajtásai vagytok?
- Igazán! - mondták azok.
Azt mondta erre a menyecske:
- Akkor lehet még egy mód. Ha azt hiba nélkül
megteszitek, akkor még talán jól lesz minden. Mert Gyöngyharmat János megvan,
csak épp a Dunában úszkál, mint aranykacsa. Világi Szép Örzsébet változtatta
azzá! Úgy menthetitek meg, ha a fejét ellövitek, úgy, hogy az kiessen a partra,
de a teste, az bent maradjon a vízben. Hát ügyesen lőjetek, mert másképp vége
mindennek.
A két királyfi elment a Duna partjára. Az egyik rögtön
elővette a puskáját, s megcélozta az aranykacsa fejét. Alig sütötte el a
puskát, a kacsa felfordult a vízben, a feje meg repült ki a partra. Ott
mindjárt Gyöngyharmat János lett belőle!
Megörültek mind a hárman, hogy így újra látták
egymást. Bementek most együtt is a menyecske házába. Ittak, ettek,
beszélgettek. Jánost jól megszidta a menyecske, amiért nem hallgatott rá, pedig
ő megmondta, ne nézegessen hátra. Szegény Jánosnak mit volt mit tennie,
megígérte, hogy nem teszi többet. Csak még egyszer tehessen próbát!
Másnap délelőtt megint elbújt János a fűzfabokorba.
Álló dél volt, mikor a tündérek fürödni jöttek. Világi Szép Örzsébet megint
gyanakodott, mert megint megállt a parton, nézelődött mindenfelé, nincs-e
valaki a közelben. De a tündérek megnyugtatták, hogy csak nyugodtan
vetkőződjön.
- Ugyan már, hogy volna itt valaki! Gyöngyharmat
Jánossal elbántunk, más meg ki járna erre?!
Világi Szép Örzsébet ráállt. Csakugyan, ki is járna
arra? Levetkezett.
Gyöngyharmat János alig várta, hogy a szép tündér a
vízbe menjen. Az jóformán még meg sem mártakozott, ő már összefogta a ruháját,
s szaladt vele egyenest a ház felé.
Lett riadalom s futkosás ismét.
Világi Szép Örzsébet elkezdte megint a nagy
rimánkodást:
- Édes szívem, szép szerelmem! Gyöngyharmat Jánosom!
Gyere vissza egy szóra! Egy ölelésre! Nézd csak, így ölellek majd, így
csókollak! Próbáld meg! Vagy legalább csak tekints hátra!
János akármennyire is eltökélte magában, hogy nem
fordul vissza, annyira szerette a szép tündért, hogy nem tudott magának
parancsolni - visszanézett!
Menten labdává változott megint.
Ez kellett Világi Szép Örzsébetnek, egyéb semmi!
Ki a vízből mindnyájan! Elkezdtek vele labdázni,
irgalmatlanul. Mikor már jól elfáradtak, a labdát bedobták a vízbe, aztán
felöltöztek, elmentek.
A labdából most egy gyönyörű arany rózsabokor lett.
Ott terjesztgette gallyait a víz színe felett.
Odabent a házban már érezték, hogy baj van. A két
királyfi majd elemésztette magát, hogy János megint nem vigyázott! Odafordultak
a menyecskéhez:
- No! De most mit csináljunk, hogy megmentsük?
- Magam se tudom - mondta a menyecske. - De ha
akarják, próbálják az arany rózsafáról a legszebb bimbót lelőni. Ha sikerül,
minden jó lesz.
A két királyfi a partra ment. A legszebb rózsabimbót
mégiscsak sikerült lelőni. Az valóban János lett ismét - vízben! De úszni
kezdett, s mindjárt eléjük állott Gyöngyharmat János.
A királyfiak már várták a parton, átölelték, s mondták
neki:
- No, pajtás! Még az egyszer megmentettünk, de ha
harmadszor sem vigyázol, magadra vess! Azután már igazán nem tudunk érted tenni
semmit.
János nem szólt, nem mentegetődzött, örült, hogy így
van a dolog.
Bementek megint a házba enni, inni, beszélgetni. A
menyecske persze előállt megint a szidással. De János csak azt kérte, hogy még
egy próbája lehessen.
Harmadnap megint úgy volt minden, mint azelőtt. János
elbújt a fűzfabokorba. Jött fényes délben megint fürdeni Világi Szép Örzsébet
tizenketted magával. De már akkor elhatározta János, hogy nem néz vissza, még
ha Világi Szép Örzsébet angyalul kukorékol sem. Összefogta a ruhákat gyorsan, s
ment vele, mint a szél!
Kiabált Világi Szép Örzsébet, ahogy a torkán kifért,
de kiabálhatott: János nem nézett vissza. Amikor a ház ajtaja előtt volt,
majdnem hátrafordította a fejét, s ha az egyik királyfi hamar be nem rántja,
vissza is nézett volna - de azok ketten úgy besenderítették, csepp híja volt,
hogy orra nem bukott.
Világi Szép Örzsébet ruhája szerencsésen, épen ott
volt nála.
Alig csukták be mögötte az ajtót, jött Világi Szép
Örzsébet. Kopogott, s szólt rimánkodva:
- Édes szívem, szép szerelmem! Gyöngyharmat Jánosom!
Látod, hogyan vagyok! Ha van lelked; add ki a ruhámat!
De a menyecske közbeszólt:
- Szárnyas ruha! Ha fölveszi, elszáll! Ki ne add!
Nem is akarta János odaadni.
A tündér csak rimánkodott, csak istenkedett tovább is,
de János a ruhát nem adta oda.
- Nem adod ide, igazán? - kérdezte a tündér.
- Nem! - felelte János.
- Miért nem?
- Mert azt akarom, hogy az enyém légy!
Világi Szép Örzsébet elmosolyodott.
- Ezt vártam, János! Én sem akarok mást. Akkor adj
földi asszonynak való ruhát. Hogy az asszonyod lehessek!
János adott neki ruhát, aztán megesküdtek, szép
lakodalmat csaptak, s hazamentek az öreg királyhoz, János apjához. A két
királyfi is a maga országába.
Otthon a fiatalok éltek boldogan, szerették egymást
nagyon. De a szárnyas ruha azért jól el volt rejtve! Senki sem tudta, hol van,
csak János meg az anyja. De meg volt erősen hagyva az öreg királynénak is, hogy
senkinek el ne árulja.
Egyszer a királyfi, mármint Gyöngyharmat János elment
az erdőre vadászni. Mint már sokszor, ha hosszabb útra kelt, most is megmondta
az anyjának, hogy Világi Szép Örzsébet akárhogy rimánkodik, a szárnyas ruhát
oda ne adja neki, mert akkor az elszáll, s ki tudja, lesz-e többé az övé vagy
sem. A királyné ígérte is, hogy őt bizony hiába fogja kérni Világi Szép
Örzsébet.
Alig ment el János, Világi Szép Örzsébet nagy
szomorúságba esett. Szüntelenül csak sírt, sóhajtozott, panaszkodott.
Megszánta a napa, az öreg királyné, s megkérdezte
tőle:
- Mi lelt téged, édes lányom, Világi Szép Örzsébet?
Abból csak most csordult ki a panasz
igazán:
- Mi lelt? Még kérdezhetik is? Hogyne volnék szomorú,
mikor más menyecskének minden kedvét betöltik, sőt kedvében járnak, nekem meg
még azt az egyet sem teszik meg, hogy a legkedvesebb ruhámat, a szárnyas
ruhámat felvehessem! Azt, amiben a legszebb vagyok!
Azután megint csak neki, hü-hüpp! - mint a záporeső.
A királynénak eszébe jutott, mit mondott a fia, de
Világi Szép Örzsébet olyan keserves rívást vitt véghez, hogy utoljára mégiscsak
megsajnálta. Kivette a ládából a szárnyas ruhát, odaadta a rívó menyecskének,
de csak úgy megmutatásra.
Nem is kellett annak több Alig felöltötte, mint a
madár - huss! - s ment, azt se mondta: dajbakancs!
Szegény Gyöngyharmat János! Ha tudta volna, mi van
otthon! De bízott az anyjában, s egész jó kedvvel járta az erdőt, lőtte a sok
szarvast meg nyulat. Ahogy éppen egy nagy terebély fa alatt állott, leszól
hozzá valaki:
- Isten áldjon meg, Gyöngyharmat János!
Odanéz, hát ott szállott felette Világi Szép Örzsébet!
Talán még lőtt volna is utána meglepetésében. De az akkorra már túl volt
árkon-berken.
Nagy keserűségbe esett János. Mit csináljon most már?
Azt hitte, vége van, nem él tovább. „Nyílj meg, föld! Hadd ugorjak beléd!” -
mondogatta magában. De utoljára azért csak hazament. Otthon még nagyobb
búsulásnak adta magát, nem evett, nem ivott, csak a vágyódás tartotta benne a
lelket.
Azt mondja egyszer az édesanyjának:
- No, édesanyám! Ha már nem lehet kendre bízni semmit,
és hagyta elmenni tőlem Világi Szép Örzsébetet, tudja meg, hogy én is elmegyek!
Elmegyek, és mindaddig vissza nem jövök, míg Világi Szép Örzsébet örökösen az
enyém nem lesz! Isten áldja meg!
Ezt mondta, és elment.
Sírt-rítt az anyja, de hiába.
Ő csak ment, ment, mendegélt hetedhét ország ellen.
Már elfogyott a pénze is, szolgálatra kellett gondolnia. De csak ment éhesen
is. Addig ment, míg egy városba nem ért. Lakott abban a városban egy híres
fogadós. Annak éppen szobalányra volt szüksége.
Gyöngyharmat Jánosnak már kenyere sem volt.
Felöltözött lányruhába, s beszegődött a fogadóshoz szobalánynak. Már ott
szolgált egy délutánt meg egy éjszakát, mikor másnap hallja, hogy jár abba a
fogadóba ebédre minden áldott nap tizenkét daru. Miféle daru? A másik szobalány
szerint: tizenkét tündér!
A fogadós másnap azt mondta neki, hogy kitegyen ám
magáért, mert aznap nagyon kényes kisasszonyok lesznek ott ebéden, s ha valami
nem jó lesz, nem jönnek oda többet!
Úgy is lett. Gyöngyharmat János kicsípte magát, amúgy
is már jó színben volt. De álmában sem gondolt arra, hogy kik lehetnek azok a
kisasszonyok.
Éppen délre harangoztak, mikor nagy zúgással jön
tizenkét daru! Leszállnak a ház elejbe, megrázzák magukat, s valamennyiből
egy-egy szép, nagyon-nagyon szép lány lesz. Azzal mennek be szépen a szobába,
abban már készen várta őket a rakott asztal meg a párolgó étel.
Gyöngyharmat Jánosnak csak most nyílt ki a szeme.
Figyelni kezdett.
A kisasszonyoknak ő, Gyöngyharmat János hordta fel az
ételt; serénykedett, szorgoskodott erősen, hogy hiba ne legyen. S közben
figyelt. Ahogy ott sürög-forog, látja ám, hogy van köztük egy nagyon-nagyon
szép lány. S az is nézi őt.
János közelebb ment, jobban megnézte a lányt, hát
Világi Szép Örzsébet volt Az is rögtön megismerte Jánost. Elpirult, úgy evett.
Ebéd után Világi Szép Örzsébet odalép Jánoshoz, s
titokban ezt mondja neki:
- Apám miatt kellett elmennem tőled! Mert ő nem is
tudta, hogy férjem van. Már keresett, s ha megtalál, attól féltem, elpusztít
téged!
Azt mondja János:
- Szeretsz még engem, Világi Szép Örzsébet? Csak erre
felelj!
Azt mondja elpirulva Világi Szép Örzsébet:
- Édes szívem! Szép szerelmem! Mindenem vagy! És most
már én a tied, te az enyém! Ásó-kapa választ csak el egymástól. Mert most én
viszlek magammal! Tudd meg, hogy ez a többi tizenegy tündér az én testvérem!
Nekik még ne szóljunk. Majd ha az ebédnek vége lesz, mi készülünk elmenni, te
kapaszkodjál csak a szoknyámba. Amikor pedig mi kimegyünk, s egyszerre darvakká
változunk, akkor is csak fogj majd s elviszünk!
Gyöngyharmat Jánosnak nem kellett ezt kétszer mondani,
mindig a Világi Szép Örzsébet szoknyáját fogta volna! De hogy a fogadós semmit
észre ne vegyen, csak szaladozott szorgalmasan ide is, oda is, de csak mindig a
szép tündér körül.
Mikor az ebéddel megvoltak, indultak a szobából
kifelé. János fogta a szoknyáját, fogta bizony! Kint az ajtóban megrázkódtak a
lányok, valahányan mind darvakká változtak, s emelkedtek. János velük.
Szálltak, szálltak messze a darvak, s János most is közöttük. Ha valaki látta,
azt hitte, hogy elrabolták azok a madarak.
Nemsokára földre ereszkedtek, hazaértek Világi Szép
Örzsébet apjának a házához.
De János ott is csak mint szobalány élt. Felesége nem
merte megismertetni az apjával, még tartott a haragjától. Nem tudta senki, hogy
férfi, csak Világi Szép Örzsébet.
Egyszer született egy szép gyermekük. Az öreg király
előtt persze ezt is titkolni kellett. De egyszer az öreg király mégis meglátta,
hogy az ő lánya kisbabát dajkál. Azt mondja neki:
- Hallod-e, lányom. Kié ez a szép kis gyermek?
Mondja neki Világi Szép Örzsébet:
- Ez, kedves édesapám? A maga unokája! Mert megvallom,
hogy én már régen férjhez mentem. Azzal is élek az urammal. Mert a szobalány
itt nem szobalány, hanem férfi, Gyöngyharmat János, a szomszéd király fia, az
én szerelmes egy uram!
Néz nagyot a király, végül azt mondja:
- Már ha így van, ha szeretitek egymást, legyetek
boldogok! Mert én is az vagyok, hogy unokám van!
Volt öröme Világi Szép Örzsébetnek is. Mindjárt
szaladt Jánoshoz, elmondta az újságot. Gyöngyharmat János abban a pillanatban
levetette a lányruhát, felvette a legszebb aranyos-ezüstös ruháját, úgy ment az
ipa elébe. De előbb azt mondta Világi Szép Örzsébetnek:
- Édes szívem, szép szerelmem! Ha már mi véglegesen
egymáséi leszünk, tégy meg egy kívánságomat. Add ide a szárnyas ruhát!
Világi Szép Örzsébet majdhogy meg nem haragudott.
- Ugyan, hogy adnám már, mikor nekem az az egyetlen
hatalmam! Nem adom biz én!
- Hát akkor - mondja Gyöngyharmat János - mindig
akarsz már te engem szomorítani? Újra el akarsz hagyni?
- Nem akarlak én!
- No, hát akkor ide vele!
Addig kérte, addig kérte, míg Világi Szép Örzsébet oda
nem adta. Gyöngyharmat János akkor tüzet rakott, rávetette a szárnyas ruhát
mikor meggyulladt, olyat szólt mint egy ágyú.
Ők még egyszer megtartották a lakodalmukat, s boldogok
lettek, egy, kettő, három, pinparáré paksz! Még most is élnek, ha meg nem
haltak.