Minden
gyerek ismeri azt a jámbor kis madarat, aki falun-városon ott pipiskedik a
kocsiúton, s ha kérdik, ha nem, odacsikorogja a nevét az embernek:
- Pipis,
pipis, pipis...
S ilyenkor
illegeti-billegeti a farkacskáját, csavargatja jobbra-balra a nyakát, utoljára
pedig fölmereszti fejecskéjén tollbóbitácskáját. Olyan az őnála, mint mikor mi
illendőségből levesszük a kalapunkat.
Az ám, de
hát mért van a pipiskének olyan furcsa bóbita a fején, amilyen egyik atyafiának
sincs, se a pacsirtának, se a fülemülének?
- Hát azért,
mert a jó Isten úgy teremtette - azt mondjátok ti erre, ugye?
Pedig nem
úgy van ám az. Mikor a jó Isten megteremtette a pipiskét, neki is éppen olyan
szép simára volt fésülve a feje, mint a pacsirtának, vagy a fülemülének. Nem is
tetszett ez a pipiskének, törte az eszét, hogy mit kellene csinálni a sima
fejével; utoljára odatipegett a jó Isten elé.
- Uram
teremtőm - csipogja neki -, mért nincs énnekem legalább akkora fülem, mint a
fülesbagolynak?
A jó Isten
elmosolyogta magát, s a tenyerébe vette a kis madarat.
- Jaj,
pipiske, nem ingyen kapta ám a bagoly azt a hosszú fület! Éjjel-nappal mindig
tanult, s a tudománytól nőtt meg akkorára a füle.
No, a
pipiskének se kellett egyéb, egyszerre elrepült a jó Isten tenyeréről, s meg se
állt, míg ahhoz az odvas tölgyfához nem ért, ahol a fülesbagoly lakik. Az akkor
is kint ült a küszöbön, s rettentő komolyan olvasott egy nagy darab
tölgyfalevelet. Úgy nekiadta magát a tanulásnak, hogy csak harmadszorra
hallotta meg az alázatosan hajlongó pipiske köszöntését:
- Szép jó
reggelt, tudós mester!
Bagoly
mester letette a levelet, föltette a pápaszemét.
- Jó
reggelt, szarka, jó reggelt, alig ismertem rád.
- Nem a
szarka vagyok én, hanem a pipiske.
- Hát persze
hogy a pipiske vagy, egyszeribe rád ismertem. Szolgálhatok egy kis egérpecsenyével?
- Köszönöm,
nem élek vele.
- Hát persze
hogy nem élsz vele, tudtam én azt mindjárt. Tudok én mindent. Azt is tudom, mi
járatban vagy. Bizonyosan ki akarsz hívni sétálni. Ahogy megláttalak, mindjárt
leolvastam a képedről a szándékodat.
- Inkább be
akarok menni hozzád, bagoly mester - mondta a pipiske. - Szeretnék hozzád
beállni inasnak, hátha rám ragadna valami a tudományodból.
- Ugye,
megmondtam? - örvendezett a bagoly. - Már amikor az erdőszélen lebegtél,
mondtam magamban: no, ez a pipiske bizonyosan tudósságot akar tanulni tőlem.
Hát csak kerülj beljebb, pipiske, majd megalkuszunk.
No, az alku
könnyen ment. Pipiske megfogadta, hogy minden reggel tisztára törülgeti a
bagoly mester pápaszemét, bagoly mester pedig megígérte, hogy mindenre
megtanítja pipiskét, amit ő tud.
- Mindjárt
hozzá is foghatunk - buzgólkodott a bagoly, előhúzott a könyvtárából egy
fakérget. - Jól ide hallgass, mert ezt egy nagyon híres íródeák szerkesztette,
a szú.
Pipiske
szinte megdermedt a nagy kíváncsiságtól, ahogy bagoly mester rátette a
mutatóujját az első sorra.
- Ez az első
sor azt kérdezi, hogy mi a legjobb télen a hideg ellen. A második sor meg felel
rá. Azt mondja, hogy télen a hideg ellen legjobb a csíki szűr.
- Hihihi -
nevette el magát a pipiske -, még ilyen furcsát se hallottam: csí-ki-szűr,
csí-ki-szűr!
- Ne nevess
- mordult rá a bagoly haragosan, s fölmeresztette mind a két fülét -, a
tudomány nem tréfadolog.
-
Csí-ki-szűr, csí-ki-szűr! - kacagott a pipiske, de úgy, hogy minden tolla
reszketett bele. - Csí-ki-szűr, csí-ki-szűr!
- Huj, huj!
- rikkantott mérgesen a bagoly. - Nem való teneked a bölcs tudomány, te
szeleverdi pipiske!
S azzal
akkorát koppantott a fakéreggel a pipiske feje búbjára, hogy menten földagadt.
- Jaj! -
sikoltotta a tudósnak, s kirepült az iskolából. De már az erdőszélen megint
csak azt hajtogatta: - Csí-ki-szűr, csí-ki-szűr!
Nem is tud
egyebet máig se, de a daganatot még most is hordozza a feje búbján, azért van
neki bóbitája. A bagolynak meg azóta sincs inasa, senki se törülgeti a
pápaszemét: azért lát olyan rosszul.