Viráglankasztó
nyári délután Tyúkanyónak dolga akadt a veteményeskertjében. Meg kellett neki
nézni, érik-e már a papsajt, fodorodik-e a zsályalevél, tejesedik-e a vadmák.
Féreg nem túrja-e ki a muhart, rossz szomszéd nem csipegeti-e el a
porcfüvecskét? Egy lépés a hossza, egy lépés a széle a Tyúkanyó árokparti
veteményeskertjének: bizony nagy gond azt rendben tartani egy szegény
tyúkocskának, elhihetitek.
Szerencsére
Tyúkanyónak mindig pontosan járt a hajnalicskavirág órája, s mindig tudja,
hova, mikor kell indulni. Ahol ni, most is felkészülődött már az útra, s a
napernyőjét is felnyitotta volna, ha lett volna neki! Csakhogy nem telik ám
annak napernyőre, akinek olyan két kiscsirkéje van, mint Tyúkanyónak! A Búbos
meg a Kendermagos! Jaj, őróluk meg majd elfeledkezett Tyúkanyó a nagy
készülődésben! Ejnye, de jó, hogy eszébe jutottak, örömében egészen nekipirult
a taréja.
- Sárgarépa,
kalaráb, gyertek elő legalább! - kotkodácsolt be a tormalevelek közé, mert
tormaerdőben szoktak hűsölni a kicsikék. Onnan is gurult elő Búboska nagy
lármával:
- Mit-adsz,
mit-adsz, mit-adsz?
-
Mit-mit-mit? - segített kérdezősködni Kendermagoska is. Az öreg tyúk
kiterjesztette a két szárnyát, és szeretettel cirógatta meg kis cselédjeit.
- Minden
szépet, minden jót, gyönge búzát, zöldborsót, ha jók lesztek, míg én odajárok.
Kút felé ne menjetek, kányától őrizkedjetek, macska elől meneküljetek,
egymással ne veszekedjetek. Búboska, neked nagyobb fejecskéd van, több ész fér
bele: te legyél az okosabb. Kendermagoska, neked kisebb fejecskéd van, nem
szaladgál benne szét az eszed: te is okosabb legyél. Amelyiktek veszekszik a
másikkal, annak hátrakötöm a sarkát.
Tyúkanyó
azzal kicsusszant a kapu alatt, a két kiscsirke pedig úgy megijedt, hogy azt se
tudták, melyikük a Kendermagos, melyikük a Búbos.
- Testvérkém
- pihegte Búbos -, ugye, rossz lehet az, amikor a csirkének hátrakötik a
sarkát?
Kendermagoska
szólni se tudott először, csak a szájacskáját tátogatta, de aztán eszébe
jutott, hogy ő az öregebb, s neki kell bátorítani a kisebbet.
- De ha nem
veszünk össze, nem kötik ám hátra a sarkunkat - így bátorította.
A bodzabokor
levelei közt nagy fejű veréb illegette magát, ezt már nem állhatta meg szó
nélkül.
- Hogy ti
össze nem vesznétek? - csiripelte le csúfolódva. - Az lenne már a nagy csuda,
nem látott még olyat Buda: minden csirke méregduda!
Egyszerre
elfelejtette a két kiscsirke, hogy ők meg vannak ijedve. Fölborzolták a
tollukat, s visszasipítottak a nagy fejű verébre:
-
Ti-zen-ket-tő egy tu-cat-ba, ti-zen-ket-tő egy tu-cat-ba!
- Ej, ezek
nagyon okos kiscsirkék - szégyellte el magát a nagy fejű veréb erre a
csúfolódásra, s úgy elrepült, a bodzabokortól meg se állt az eperfáig, onnan
töltötte rajtuk a mérgét:
- Csirke
csipog, csipi-csipi: ha egyéb nincs, egymást csípi!
- Tőlem
csipoghat - rázta meg Búbos a bóbitáját. - Én tudom, hogy össze nem veszek
veled.
- Inkább én
nem veszek össze - meresztgette kopasz nyakát a Kendermagos.
- De én nem
veszek össze, mert én kisebb vagyok - bizonygatta Búbos.
- Azért is
én nem veszek össze, mert én nagyobb vagyok - kötözködött a kis Kendermagos.
Búbos
fölágaskodott, hogy nagyobbnak lássék, és elsipította magát.
-
Elhallgass, te sövénykaparó, mert mindjárt megtaposlak! Én nem veszek össze,
tudod?
Kendermagos
akkorát ugrott, hogy szinte puffant, mikor visszaesett.
- Azért se
hallgatok! Hallgass te, te szemétkapirgáló, mert mindjárt megtépem a búbodat!
Én sem veszek össze, érted?
- Ohó -
villogtatta Cica-mica alamuszi szemét az istálló küszöbén -, ebből még lehet
valami!
- Hihi! -
hagyta abba a szitálást Kánya vitéz a napsugaras levegőben. - Kész már az ebéd,
teríteni se kell!
Hát Búbost
csakugyan elfutotta a méreg, s akkorát koppantott a Kendermagos kopasz nyakára,
hogy belepirosodott.
- Nesze, te
csupa nyak! Látod, hogy nem én veszek össze!
- Nesze, te
csupa búb! - kapott bele Kendermagos a Búbos kontyába, hogy csak itt-ott maradt
belőle. - Mondtam, ugye, hogy én nem veszek össze!
Hopp! -
Cica-mica odaugrott a küszöbről, s egyszeribe elcsendesítette volna a
kiscsirkéket, ha Kánya vitéz is éppen akkor nem csap le közéjük békebírónak.
Így aztán
Kánya vitéz Cica-micának a hátára ugrott. Cica-mica meg Kánya vitézt körmölte
képen úgy, hogy még akkor is jajgatott szegény feje, mikor már a harmadik
határban leste az egeret. A kiscsirkék meg ijedtükben belefordultak az itató
vályúba, s még tán most is benne fürödnének, ha Tyúkanyó haza nem toppan.
- Kotty,
kotty, kotty, kotty, kotty, kotty, csirkéim, hol vagytok? - nézett körül
ijedten az udvaron.
- Itt, itt, itt,
itt, itt - csipogott ijedten a két kis szófogadatlan. Tyúkanyó ijedten futott a
vályúhoz.
- Hát ti
hogy kerültetek a vízbe, haszontalanok? - kérdezte szaporán, s már bontogatta a
kosarából a kaszanyűgvirág hosszú szárát, hogy hátrakösse vele a kiscsirkék
sarkát, mikor hirtelen megszólaltak:
-
Fürdöttünk, anyuka - füllentette Búbos.
- Melegünk
volt, anyuka - tódította Kendermagos.
- No, jól
van - szedte őket a szárnya alá Tyúkanyó. - Már azt hittem, összevesztetek. De
azért nem értem ám, mit kerestetek a vízben! Jóravaló csirke a porban fürdik,
nem a vízben. Libának való az ilyen ostoba mulatság.