Volt egyszer
egy király, s annak volt három leánya, de ezek olyan szépek voltak, hogy a
napra lehetett nézni, de reájuk nem. Hát, a máskettő volt, amilyen volt, de azt
el sem lehet mondani, hogy a középső milyen szép volt. Aztán akárhány királynak
meg fővezérnek a fia kérte is őket, a király nem akarta odaadni. Hát egy este
három ifjú ment oda, és kérte őket, de a király nem akarta odaadni. Kimentek
hát, és egyikük furulyázni kezdett, hogy egy nagy felhő kerekedett tőle, és nem
látszottak sem ők, sem a leányok - és elrabolták őket.
Hát a király
kihirdette az országban, hogy aki megtalálja a leányait, annak adja őket
feleségül. Hát a királynak a falujában volt egy ember, s annak volt három fia.
Kettő volt, amilyen volt, de az egyik együgyű volt, a hamuba üldögélt, és
Bolond Călinnak hívták. A két testvér azt mondta: - Menjünk mi is, keressük meg
a király leányait. - Călin pedig így szólt: - Én is megyek veletek. - A
máskettő azt mondta: - Gyere. - És a király azt ígérte, hogy aki a leányai után
indul, annak költőpénzt ad és változó ruhát. Csináltak hát ők egy íjat, és azt
mondták, hogy ahová azt kilövik, ameddig elrepül, ott pihennek meg. Kilőtte a
legnagyobbik, és mentek vagy két napig, és odaértek. Kilőtte a középső is, és
éppen olyan hamar odaértek. De amikor Bolond Călin lőtte ki, három hónapig
mentek éjjel-nappal, és alig értek oda. Hát amint mennek az úton, előveszik a
kovát is meg az acélt is. De alig volt, amivel kicsiholjanak. És úgy egyeztek
meg egymás között, hogy egyikük őrzi a tüzet, míg a máskettő alszik, és ha
kialszik a tűz, levágják annak a fejét, aki őrizte. Hát lefeküsznek ketten, és
a legnagyobbik maradt tűzőrzőnek. Éjféltájban nagy süvöltés hallatszik. Egy
háromfejű sárkány volt. - Hogy mertél az apám birodalmába belépni engedelem
nélkül? Gyere, küzdjünk meg! - Gyere! - És megküzdöttek, míg megölte a
sárkányt, és a fejéből három csomó húst rakott. Hát felébred a máskettő: -
Látjátok, ti aludtatok, de nézzétek, nekem milyen csatám volt. - Hát a második
éjszaka a középsőn volt az őrködés sora. Éjféltájban ismét süvöltés hallatszik.
- Hogy mertél az apám birodalmába belépni engedelem nélkül? - Ennek négy feje
volt. - Gyere, küzdjünk meg! - Gyere! - És megölte ezt is, a fejeiből pedig
négy csomó húst rakott. Hát amint felébrednek, kezdték mind oktatni Bolond
Călint, hogy aztán jól vigyázzon a tűzre. Hát a harmadik éjjel neki kellett
őrködni. Hát éjféltájban ismét nagy süvöltés hallatszik. Egy nyolcfejű sárkány
volt. - Gyere, Bolond Călin! - mondja, mert a sárkány is táltos volt, és
hallotta a hírét. - Gyere, küzdjünk meg! - Gyere! - Mind küzdenek, mind
küzdenek, de semmiképpen sem adja meg magát a sárkány. Bolond Călin levágta az
egyik fülét, s odacseppent egy csepp vére, és kioltotta a tüzet. És így a
sötétben kezdtek küzdeni, s végre is megölte Bolond Călin, és nyolc csomó húst
rakott. Most már mitévő legyen? Nincs tűz. Elindult, és bánatosan mendegélt az
erdőben, elérkezett egy nagy fához, felmászott a tetejébe, és a távolban
tűzvilágot pillantott meg. Leszállt, és megindult arrafelé, s útközben
találkozik egy emberrel.
- Jó estét.
- Adjon
isten.
- Hát kend
kicsoda?
- Én vagyok
az Alkony.
Bolond Călin
megragadja, és keményen odakötözi egy fához. Megyen még egy jó darabig, és
ismét találkozik egy emberrel.
- Jó estét.
- Adjon
isten.
- Hát kend
kicsoda?
- Én vagyok
az Éjfél.
Ezt is
megfogja, és odakötözi egy fához. Megint tovább megy, és ismét találkozik egy
emberrel.
- Jó estét.
- Adjon
isten.
- Hát kend
kicsoda?
- Én vagyok
a Hajnal.
Megkötözi
ezt is. Azért kötözte meg őket, mert félt, hogy nappal ne legyen.
Végre
odaérkezik. Egy nagy gödör volt ott, meg egy üst, két nagy üstlábon, abban
pedig két vagy három tehén főtt, az üstlábak körül meg pogácsa sült. És
körülötte tizenkét sárkány aludt, meg két nősténysárkány, a többieknek az
anyja.
Hát Bolond
Călin rátesz vagy két üszkös fát egy cserépdarabra, és egy szenet a pipájába,
és már indulna, de megcsapja a jó ételszag, és amint kivesz egy darabkát, a
forró lé ráfolyt az egyik sárkány fülére, és az akkorát kiáltott, hogy mind
felébredtek, és elfogták Bolond Călint. És meg akarták ölni, de ő így szólt:
- Könyörgöm,
ne bántsatok, mert szegény ember vagyok.
Ők pedig azt
mondták:
- Ha elhozod
nekünk a Vöröskirály leányát, nem bántunk.
Ő meg azt
mondta:
- Hát miért
nem hozzátok el ti, hiszen többen vagytok és erősebbek?
- De mi
tisztátalan lelkek vagyunk, és a királynak van egy kakasa meg egy kutyája.
Amikor mi a palotája felé közeledünk, a kakas kukorékol, a kutya meg ugat, és
mi el kell hogy fussunk. De te inkább megteheted, mert földi ember vagy.
Bolond Călin
pedig ravaszul:
- Gyertek
csak ti is velem, mert én földi ember vagyok, és nem fog a kutya ugatni, sem a
kakas kukorékolni.
De körülnéz
Bolond Călin, és egy magához hasonló legényt lát szorosan odakötözve egy fához;
ez pedig, amint látta, hogy Bolond Călin elindul, olyan nagyot rántott magán,
hogy a két keze ottmaradt a fához kötve, ő meg elszaladt. Ők pedig mennek,
mennek, míg a király kapujához nem érnek. Az pedig olyan nagy vaskapu volt,
hogy senki sem tudott átmenni rajta, csak Bolond Călin. Ő pedig felmászott a
kapura, és így szólt a sárkányokhoz:
- Gyertek,
hadd húzzalak fel egyenként a hajatoknál fogva, és tegyelek be az udvarra.
És egyenként
mind felhúzogatta őket, és a kardjával mindegyiknek levágta a fejét. Aztán
bement az udvarra; de a királynak akármilyen vastag kőfala és kapuja volt is,
az ajtók mind nyitva állottak. Bolond Călin felment a lépcsőkön, a lépcsők meg
gyémántkővel kivert aranyból voltak, és bement abba a szobába, ahol a leány
aludt. Szép holdvilágos idő volt kint, és a hold éppen oda sütött, ahol a leány
aludt. De a leány olyan szép volt, hogy azt el sem lehet mondani. Bolond Călin
megcsókolta, lehúzta az ujjáról a gyűrűt, és elment.
Amikor a
megölt sárkányokhoz ért, mind a tizenkettőnek levágta a nyelve hegyét,
belefogta egy kendőbe, kimászott a kapun, és útnak indult. Addig ment, amíg az
üsthöz nem ért. Az egyik nősténysárkányt el tudta fogni, és levágta, de a másik
elmenekült. Călin a kisujjára vette a pogácsát, a másikra az üstöt a hússal,
egy cserépben meg egy kis tüzet, útnak indult, és elérkezett a Hajnalhoz, adott
neki egy darab húst s egy darab pogácsát, eloldozta, és azt mondta neki: - No,
eredj!
Tovább
indul, elérkezik az Éjfélhez, és annak is ad egy darab húst meg egy darab
pogácsát, és azt is elszabadítja.
Amikor az
Alkonyhoz ért, az már szinte halott volt, olyan sokáig állott megkötözve. Annak
is ad egy darab húst meg pogácsát, és azt mondja neki: - No, járj békével!
Amikor
megérkezett, jóformán fel sem szította a tüzet, és a nap már fenn volt. A két
bátyja annyit aludt, hogy szinte egy ölnyire belesüllyedtek a földbe. Amikor
felébredtek, így szóltak:
- Hej, te
Bolond Călin, hosszú volt még ez az éjszaka is!
De Bolond
Călin semmit sem mondott el nekik abból, ami vele az éjszaka történt. Felkészültek
hát megint, hogy tovább induljanak, és ismét Bolond Călin lőtte ki az íjat, így
aztán egészen az aranyerdőig mentek. Amikor odaérkeztek, így szólt hozzájuk
Bolond Călin:
- Bátyáim,
ti nem tudtok átmenni ezen az erdőn. Csináljatok magatoknak kalibát, és maradjatok
itt, hadd menjek én egyedül.
Így aztán
elindult. Amikor az Aranyerdő közepébe ért, a király nagyobbik leánya éppen
ételt készített a sárkánynak.
- Adjon
isten, te királyleány.
- Adjon
isten, te Bolond Călin. Hallottam híredet, de látni még nem láttalak. De
szaladj innen, mert ha megjön a sárkány, elpusztít.
- Hát
mennyit szokott enni a te sárkányod?
- Négy
kemence kenyeret, négy megsütött tehenet és négy átalag bort.
Azt mondja:
- Hadd lám,
meg tudnám-e én enni?
Nekiül
Bolond Călin, és megeszi az egészet.
Hát, jő a
sárkány is.
- Adjon
isten, te kutya sárkány!
- Adjon
isten, Bolond Călin.
- Azért
jöttem, hogy elvigyem a leányt. Gyere, küzdjünk meg!
- Várj, hogy
egyem valamit.
- De bizony
én megettem az ételedet.
- Annál jobb
- azt mondja -, én könnyű vagyok, te pedig nehéz.
Nekiálltak
küzdeni, küzdenek, és Bolond Călin megöli a sárkányt. Aztán így szól a
leányhoz:
- Maradj
itt, mert megyek, hogy a két húgodat is kiszabadítsam.
És
megindult. Elérkezik az ezüsterdő közepébe. A középső leány is ételt készített.
De amint Călin megpillantotta, igen-igen belészeretett.
- Adjon
isten, te királyleány.
- Adjon
isten, te Bolond Călin. Hallottam híredet, de látni nem láttalak. - Azonban
Bolond Călin is szép volt, és a leány is belészeretett. De a leány azt mondta
neki:
- Szaladj
innen, mert ha megjön a sárkány, elpusztít!
- Hát
mennyit szokott enni az a sárkány?
- Nyolc
kemence kenyeret, nyolc megsütött tehenet és nyolc átalag bort.
- Add csak
ide, lám, meg tudnám-e enni?
És megeszi
az egészet. Hát, jő a sárkány is.
- Adjon
isten, te kutya sárkány!
- Adjon
isten, te Bolond Călin.
- Gyere,
küzdjünk meg!
- Várj, hogy
egyem valamit.
- De én
megettem az ételedet.
- Annál
könnyebben fogok én küzdeni.
És
nekiállnak, küzdenek - és Bolond Călin megöli a sárkányt.
De annyira
belészeretett a leányba, hogy magával vitte a rézerdőbe. Amikor az erdő
közepébe ért, az a leány is ételt készített. Az a leány nem ismerte őt, de
amikor a nénjével látta, megértette a dolgot.
- Hol van az
urad?
- Vadászni,
te Bolond Călin. De szaladj innen, mert ez aztán elpusztít téged!
- Mennyit
szokott enni?
- Tizenkét
kemence kenyeret, tizenkét megsütött tehenet és tizenkét átalag bort.
- No, lám
csak, meg tudnám-e enni?
Eszik Bolond
Călin, mind eszik, míg aztán egy átalag bort nem tud meginni, és így szól:
„Ennyivel erősebb a sárkány nálamnál.”
Hát, jő a
sárkány is.
- Adjon
isten, te kutya sárkány.
- Adjon
isten, te Bolond Călin.
- Azért
jöttem, hogy elvegyem tőled a leányt.
- De nem
veszed el tőlem a leányt.
- Gyere,
küzdjünk meg!
- Csak eszem
valamit.
- Megettem
az ételedet.
- Annál
könnyebb leszek én, s annál nehezebb te!
- Gyere,
küzdjünk meg!
- Gyere!
Küzdenek, küzdenek,
de a sárkány semmiképpen sem akarja megadni magát. Azt mondja a sárkány:
- Gyere,
változzunk át, én egy vörös lánggá, te pedig egy zöld lánggá.
De
eltévesztette a dolgot, mert a vörös láng a gyengébb, a zöld láng az erősebb.
Éppen akkor
egy varjú repült el felettük, és azt mondja neki a sárkány:
- Hej, te
varjú, te varjú, mártsd vízbe a szárnyadat, és oltsd ki ezt a zöld lángot.
Bolond Călin
pedig így szólt:
- Felséges
királyom, mártsd vízbe a szárnyadat, és oltsd ki ezt a vörös lángot. - Mihelyt a
varjú ezt meghallotta, tudjátok-e, felszállt a magasba, és tüstént tovarepült.
Amikor megmártotta a szárnyát, csepegtetni kezdte, és annyi vér folyt belőle,
hogy térdig jártak a vérben.
Bolond Călin
fogta magát, és a két leánnyal elindult onnan.
Elérkezett
az aranyerdőbe, magához vette a legnagyobbik leányt is, továbbindult, és a bátyjaihoz
ért.
És azt
mondta nekik:
- Bátyáim,
ezt a két leányt vegyétek el ti, de ez a középső az enyém. - Aztán lefeküdt és
elaludt. A két bátyja pedig így tanakodott: megölni nem tudják, de levágják a
lábát, elveszik tőle a leányokat, elmennek a királyhoz, és azt mondják, hogy ők
szabadították ki a leányait.
Le is vágták
a két lábát, amíg aludt, elvették a leányokat, és megindultak. (A sok harcban
úgy elfáradt, hogy nem érezte, amikor levágták a lábát.)
Reggel korán
felébredt. Hát, nincs neki lába. Mitévő legyen? A lábait pedig elvitték onnan,
mert különben visszaragasztotta volna, mivelhogy táltos volt. Megindult lassan,
és bement az aranyerdőbe. Ment vagy három nap és három éjjel, és egy olyan szép
palota elé ért, hogy olyant látni sem lehetett.
És olyan
szomorú éneket hallott, hogy szakadt meg a szíve belé. Megindult szép lassan,
felmegy a lépcsőkön, és kit lát ott? Azt a legényt, aki kitépte a két karját a
sárkányoknál.
- Adjon
isten, te vitéz.
- Adjon
isten, te Bolond Călin, de hát mi lelt téged?
Ő meg
elbeszéli mind, hogy miken ment keresztül.
- Gyere,
fogadjuk meg egymásnak, hogy hűséges barátok leszünk.
- Nem bánom.
- De hát ki
vagy te? - kérdezi Bolond Călin.
- Én - azt
mondja - királyfi vagyok, és ezek az erdők mind az én apámé voltak, de elvették
tőlünk a sárkányok; amióta azonban megölted a sárkányokat, megint mi vagyunk a
gazdái, és én itt élek, mivelhogy nincs kezem. Nekem kezem nincs, neked lábad
nincs, jól megférünk mi együtt. - Bolond Călin a két karjával a királyfi
nyakába csimpaszkodik, és sétálgatnak az erdőben. Így aztán az egyik nap
levélsusogást hallanak. A hű barátja pedig azt mondja:
- Én lassan
arrafelé megyek, aztán elengedlek téged, és te fogd meg a kezeddel. - Amikor
elengedte, megfogja a nősténysárkányt, amely megszabadult volt, és azt mondja
neki:
- Tégy nekem
lábat, ennek pedig kezet, vagy megölünk.
És a
nősténysárkány így szól:
- Ahajt egy
ölnyire van egy kis tó; menjetek belé, és mikor kijöttök, neked lábad lesz,
ennek a másiknak meg keze.
Bolond Călin
pedig furfangosan:
- Menj belé
te először.
- Ej,
menjetek csak ti.
De Bolond
Călin leszakít egy zöld ágat, belémártja abba a vízbe, és amikor kiveszi, el
van száradva; és öklelni kezdi a nősténysárkányt, hogy el akarta őket
sorvasztani.
- Könyörgöm,
ne üss, ott van jobbra egy másik tó. - Bolond Călin belémárt egy száraz ágat,
és zölden húzza ki; belemegy hát abba, és ép lábbal jő ki, a másik pedig ép
kézzel. Aztán fogta magát, és megölte a nősténysárkányt, mert tudta, hogy
minden időben csak ártana nekik.
Elindulnak
onnan, és azt mondja Bolond Călin:
- Most pedig
én elmegyek, hogy megkeressem a feleségemet, de előbb menjünk el egy helyre,
amit neked emlegettem; a Vöröskirály leányához.
Fogják
magukat, és elindulnak. Amint egy erdőn mennek keresztül, a királyi udvar
közelében, Bolond Călin szedett egy kendő mogyorót. Amint a kapuhoz érnek, nagy
zaj csapja meg a fülüket. Ők pedig parasztnadrágba és subába voltak öltözve, és
a derekukat tüsző vette körül. A kapuban levő öregasszony pedig a mi asszonyunk
volt.
- Jó estét,
öreganyám!
- Adjon
isten, te vitéz!
- Hát mi van
itt, mi hallatszik idáig?
- A király
leánya megy férjhez.
- Aztán ki
veszi el?
- A szakács,
mert megölte a tizenkét sárkányt.
Bolond Călin
pedig azt mondja az öregasszonynak:
- Öreganyám,
egy marék aranyat adok kendnek, ha megteszi, amit mondok.
Az
öregasszony elámult, amikor a marék aranyat hallotta.
- Megteszem,
te vitéz.
Elővette a
kendő mogyorót. Olyan magunké fajta fekete kendő volt, körös-körül virágokkal,
beletette a gyűrűt a közepébe, és így szólt:
- Menjen,
öreganyám, és tegye ezt a király elejébe, még akkor is, ha oldalba döfködnék,
furakodjék be erőszakkal.
Elment az
öregasszony, és oldalba döfködés árán be is jutott, letette az asztalra, és
kiment. Amikor odanyújtotta neki Bolond Călin a marék aranyat, azt sem tudta,
hova legyen örömében, mert ennyi aranyat még csak nem is látott soha, nemhogy
az övé lett volna.
Amikor a
király megfogta a kendőt, a mogyorók zörögve szétgurultak az asztalon, és a
közepén ott maradt a gyűrű. A leány így szólt:
- Ni, ihol a
gyűrűm, édesapám, amelyet valahogy elvesztettem volt. - A király felkiáltott:
- Ki hozta
ezt a kendő mogyorót? - A miniszterek azt mondták, hogy a kapuban levő öregasszony.
Rögtön azt kiáltotta, hogy vigyék eléje, aki hozta. Fogja magát Bolond Călin,
és bemegy. A cigány vőlegény pedig ott ült három pehelypárnán. Amikor Bolond
Călin az ajtó küszöbére ért, a cigány alól kiesett egy párna. Amikor a szoba
közepére ért, a másik párna is kicsúszott alóla, és a cigány így szólt: -
Lassan, hogy fel ne hengeríts. - Aztán a király elé ért, kiesett a harmadik
párna is, de még hogy! A cigánynak nem volt kedve tovább ülni. Azt mondja a
király:
- Hogy
jutott hozzád, te vitéz, az én leányom gyűrűje?
- Felséges
királyom! Nézze, így és így.
De a cigány:
- Mit
hazudsz, hiszen én öltem meg a sárkányokat.
De Călin azt
mondja:
- Felséges
királyom, hozd ide mind a sárkányokat, hogy győződj meg, megvan-e a nyelvük
hegye?
Odavitette,
és valóban nem volt meg. Ekkor ő elővette őket, és megmutatta.
Erre a
király azt kiáltotta, hogy vigyék oda az istállóból a legjobbik lovát,
odakötöztette a cigányt a ló farkához egy zsák dióval együtt, és rácsaptak a
lóra. Ahol kiesett egy dió, ott a cigányból is kiszakadt egy darab.
Aztán így
szólott a király:
- Most
pedig, te vitéz, légy az én vejem.
Călin pedig
így szólt:
- Nem lehet,
felséges királyom, mert én mást szeretek, hanem itt van velem egy hűséges
barátom, ugyancsak királyfi, legyen az övé.
És odavitték
a barátját, bár a leány jobban szerette volna Bolond Călint; de mégis ehhez
illett. És csaptak egy nagy lakodalmat, hogy folyt vagy három hétig,
kivilágítás, zenészek, mi nem volt még? És akkor azt mondta Bolond Călin:
- Most pedig
elmegyek, hogy megkeressem a magamét.
Mit sírtak,
mit marasztalták, de nem tudták rávenni, hogy tovább maradjon. Elindult. Amikor
az apja házához ért, egy szörnyű nagy palota volt ott, meg egy disznócsorda, és
egy hétesztendős korú fiúcska őrizte. Mert annak, hogy a lábát levágták, volt
már vagy nyolc esztendeje.
- Adjon
isten.
- Adjon
isten, bácsi.
- Ki lakik
ebben az udvarban?
- Vitézek
laknak, királyleányokat vettek feleségül, akiket a sárkányok elraboltak volt.
- De hogy
élnek, melyik melyik leányt vette el?
- A
legnagyobbik vitéz elvette a legnagyobbik leányt, a középső vitéz a legkisebbik
leányt.
- Hát a
középső leány?
- Azt
odatették libapásztornak.
- Hát te ki
fia vagy?
- Édesanyám
azt mondja, hogy a Bolond Călin fia vagyok, ha tudnám, hogy ki az.
Ő pedig,
amint ezt hallotta, csak ő maga tudta, hogy mit érez, mert bocsásson meg kend,
a kend tisztességes leánya: az övé volt.
- De
megkérem, bácsi, segítsen nekem, hogy a disznókat az ólba hajtsam.
Mennek a
disznók, mendegélnek, amíg egyszer egy koca nem akar bemenni. Bolond Călin
ráhúzott a bottal a kocára. Az elkezdett iszonyúan visítani, a disznók mind
vele együtt. Annyira, hogy meghallották a vitézek, kiszaladtak, és kiabálni
kezdtek, hogy ki veri ott a disznókat? Bolond Călin pedig bemegy az udvarra.
Amint megpillantották, megismerték. És nyomban magukba szálltak, és térdre
estek előtte.
- Bocsáss
meg, testvér, mert tudjuk, hogy hibát követtünk el. - De Călin így szólt:
- Nem úgy,
testvérek. Csináljunk egy vasgolyót, és mi mindhárman álljunk egymás mellé,
ahogy a keresztet vetik, s egyik közületek dobja fel, mert így hamar megy a
dolog, aztán akire esik, az a bűnös.
Fel is
dobták, és azokra kettőjükre esett, és ezer darabra szaggatta őket.
Ő meg
csapott egy nagy lakodalmat… De nem volt olyan keményszívű, hogy azoknak a
gyermekeivel úgy bánjék, mint ők bántak az övével, sógorainak tekintette őket,
és csinált egy igen-igen nagy bált, és én is ott voltam... ők meg készítettek
egy bögre rántottát, és kinyújtották nekem az ajtón, hogy majd megett a méreg,
és kimentem az istállóba, és választottam magamnak egy lovat, amelynek aranyból
volt a nyerge, acélból a dereka, viaszból a lába, kenderből a farka,
káposztából a feje, konkolyból a szeme, és megindultam vele egy kovakőből levő
dombra; a lába elolvadt, a farka sustorgott, a szeme kipattant; aztán egy szál
rúdon lovagoltam, s nektek jó nagyokat hazudtam; felültem a kapu tetejére, s
eljutottam a mese végére.