Bőbeszédű
Anasztáz, mint a neve is mutatja, mindig beszélt. Álltában, ültében, bánatában,
örömében, ingben, nagykabátban - egyszóval talán még álmában is, mindig csak
beszélt és beszélt és beszélt.
Zuhogtak
belőle a szavak, mint a jégeső, mint a nyári zápor, áradtak, pörögtek,
örvénylettek. Gátja-szakadt folyó vize, olvadt acél a szétrobbant kohóból,
Niagara-vízesés, szóforgószél, szóvihar, szótájfun.
Bimm-bumm-zii-zuu,
igék és főnevek, piff, alanyok, puff, állítmányok, tört lábú jelzős szerkezetek,
sánta állítások, vaksi kérdések. Jaj, az összetett, jaj, az egyszerű, jaj, a
félmondatok!
Mindenki
befogta a szemét, befogta a fülét, mindenki behúzódott csigaházába, magára zárt
ajtót, ablakot.
Nem tudtak
hová lenni Bőbeszédű Anasztáz szavai.
Befogott
fülek, befogott szemek, zárt csigaházak, csukott ajtók, csukott ablakok.
Bőbeszédű Anasztáz szavai fáradtan a földre hanyatlottak, szétterültek,
hullámzottak.
Előbb
Anasztáz bokájáig,
aztán a
térdéig,
aztán a
derekáig,
na, már a
melle közepéig!
Ni, már
nyakig áll a szótengerben!
Hé,
Anasztáz, jó lesz vigyázni, belefulladsz!
Na, végre
Anasztáz is észrevette, de ahelyett, hogy elhallgatott volna, felkiáltott: NEM
LÁTJÁTOK, HOGY MEGF... és éppen ennyi kellett csak a szótengerhez, hogy
Anasztázt a feje búbjáig ellepje. Ha talán annyit kiált, hogy: SEGÍTSÉG!? De
nem annyit kiáltott.
Kapálódzott,
ugrált szótengere felszíne alatt, és bugyborékolt (úgy látszik, még odalent is
beszélt az istenadta), de mindhiába, csak megfulladt szegény.
Most ott
hánykolódik szótengere dühödt hullámaiban, vad jelző-hinarak tekergőznek a
dereka köré, mellét névutó-mohák pikkelyezik, kötőszó-algák telepszenek
szétterült hajára, arcára számnév-homok szitál.
Hallgat Anasztáz,
végre csönd van.
Kinyílnak a
fülek, a szemek, a csigaházak, ajtók, ablakok. Az emberek okos szóra várnak.