Bab Berci
látta, hogy sietős léptekkel jő egy ember. Gondolta, megóvja. Elhárítóan maga
elé emelte hát a kezét, és síri hangon így szólt:
- Ne
közelíts, idegen!
Az idegen,
aki lenyűgözően divatos és vadonatúj hasított bőr cipőt viselt - és ehhez
képest öltözéke többi darabja nem is érdemel említést -, csalódottan
megtorpant.
- Hát nem te
vagy Bab Berci?
- De igen,
és éppen ezért mondom, hogy ne közelíts.
- Föl akarsz
dühíteni - állapította meg keserűen a jövevény. - Netalán verekedni akarsz
velem... Ha tudom, dehogy kereslek éppen téged.
Bab Bercin
látszott, egy pillanatig sem hiszi el, hogy az idegen valóban őt keresi.
-
Beszélhetsz, amit akarsz - morogta -, de ne közelíts, ha kedves az életed.
Az idegen
gyanakodni kezdett, alaposabban szemügyre vette Bab Bercit, s a náthában pácolt
arc láttán szinte megvidámodott.
- Ja, a náthád
miatt? Csak nem képzeled, hogy berezelek egy kis náthától?
- Nátha,
nátha?! Kit érdekel ez a kis idült nátha? De ha majd rád ragad a világ
legnagyobb szomorúsága, akkor majd nézegethetsz!
- Honnan
ragadna rám?
- Rólam.
Tudd meg, itt dúl bennem a világ legnagyobb szomorúsága. És ragályos, mint a
feketehimlő.
- Még hogy a
világon a legnagyobb! Ezeket ismerem - mondta fitymálva az idegen. - Minden
ilyen világlegnagyobbról előbb-utóbb kiderül, hogy piti kis vacak. A te bánatod
is egy ködöcske csak, egy füstpamat, egy árvácskaárnyék.
- Én szóltam
- mosta kezeit Bab Berci -, ha nem félsz, kerülj beljebb.
Az idegen
nem kérette magát, beljebb került Bab Berci háncsházába, kínálás nélkül leült,
világnagy és látszatra üres utazószatyrát maga mellé ejtette, hasított bőr
cipős bal lábát neveletlenül fölrakta az asztalra, rágyújtott, és szigorúan Bab
Bercire nézett.
- Van valami
innivalód?
- Víz -
mondta Bab Berci.
- Brrr -
rázkódott össze az idegen, és lenyúlt, matatni kezdett világnagy, roggyant
utazószatyrában, amely ezek szerint mégsem volt üres. - Még szerencse, hogy
számítok rá, hogy sosincs innivalótok.
Ezzel
előhúzott egy pálinkásüveget, és belekortyintott.
- Kérsz? -
nyújtotta aztán Bab Berci felé.
- Takard el,
takard el! - kiabált Bab Berci, és elkapta a tekintetét a pálinkásüvegről.
- Mi az, még
látni sem bírod? - nevetgélt az idegen, és az üveget az asztalra állította.
Bab Berci
odasandított. Most már bizonyára késő - gondolta, és fennhangon így szólt:
-
Bemutatkozhatnál.
- Dehogy
mutatkozom be - mondta a másik. - De a nevemet megmondom.
Na, megint
egy szép kis alakkal hozott össze a sors - gondolta Bab Berci. - Úgy látszik,
errefelé csak kacifántos emberek kóborolnak.
- Nekem úgy
is jó - mondta.
- Rév Zoli
vagyok.
- Üdvözöllek
házamban, Rév Zoli - mondta egy kovácsfújtató-sóhaj kíséretében Bab Berci.
- Ja persze,
téged éppen a világ legnagyobb szomorúsága szuttyongat - somolygott gunyorosan
és hitetlenkedve Rév Zoli. - Mivel tudod bizonyítani, hogy ez a világ
legnagyobb szomorúsága? Mit legnagyobb? Én már azzal is beérem, ha azt
bebizonyítod, hogy nagyobb, mint az én bármelyik közepes kis bánatocskám.
- Mindjárt
abbahagyod a somolygást - mondta Bab Berci sajnálkozva. - Nagyon is
kézzelfogható bizonyítékaim vannak. Húzzál csak egyet a pálinkádból!
Rév Zoli szeme
felcsillant.
Azám! A
pálinka! Kortyintott... És rémület torzította el az arcát. Fölordított:
- Ecet!
- Na látod -
mondta Bab Berci -, annyira szomorú vagyok, hogy amire ránézek, megsavanyodik.
- Ilyen
gyalázattal még életemben nem találkoztam - suttogta megrendülten Rév Zoli. -
Mért néztél a pálinkámra?!
- Mondtam,
hogy takard el.
- Becsaptál.
Azt mondtad, ne közelítsek, ha kedves az életem, holott azt kellett volna
mondanod, ha kedves a pálinkám.
- Na, most
láthatod, hogy mennyire nem ködöcske, füstpamat és árvácskaárnyék a bánatom.
Rév Zoli
arcán a haragot felváltotta az ámulat, beleszagolt a pálinkásüvegbe, azt várta
volna az ember, hogy az ecetszag búbánatba dönti, de nem, fölélénkült,
látszott, valami nagy eszme borítja jótékony homályba a megecetesedett
pálinkát.
- De hiszen
ez nagyszerű! - kiáltott. - Lesz itt pálinka, kenyér, új cipő garmadával! Bab
Berci, milliomosok leszünk!
- Hogyan? -
gyanakodott Bab Berci.
-
Kisvállalkozást alapítunk - szavalta Rév Zoli. - Bab Berci és Rév Zoli Ecetüzeme.
Megtöltünk vízzel egy sereg üveget, és ha rád jön a szomorúság, csak ránézel,
máris kész az első osztályú ecet. Valami jó név is kell neki... Megvan...
összeházasítjuk a keresztneveinket: Berzoli. Hát nem jó?! Itt a Berzoli, a
világ legjobb ecete, ha megkóstolja, szakít a cukorevéssel! Okos ember
Berzolival savanyít. Ráadásul a Berzoli külföldi névnek hangzik. Verekedni
fognak érte.
- Van egy
bökkenő - szakította félbe a lelkes előadást Bab Berci.
- Naná -
legyintett Rév Zoli. - Tulajdonképpen az élet bökkenők sorozata. És minden
bökkenőhöz társul valami. Ecetgyártás, házépítés, tanulás, szerelem... és így
tovább, a halálig bezárólag.
- Akkor
elmondanám neked, hogy ecetgyártás tárgyában mi tartozik a bökkenőhöz - mondta
nem minden kéj nélkül Bab Berci. - Nevezetesen az, hogy vízből nem tudok ecetet
nézni, csak édes és alkoholos italokból.
- Te
mondtad, hogy amire ránézel, megsavanyodik - háborgott Rév Zoli.
- Kicsit
túloztam, nem gondoltam, hogy azonnal a dolog gyakorlati hasznát keresed.
- Hát mit
keresnék? A dolog gyakorlati vesztét? Az megjön magától is - méltatlankodott
tovább Rév Zoli. - Megint becsaptál... Zuhognak rám a sorscsapások... Ráadásul
a lábamat is nagyon kényelmetlen az asztalon tartani.
- Hát vedd
le.
- Csak nem
képzeled, hogy az illemszabályoknak megfelelően fogok itt ücsörögni?! Mint egy
jól nevelt főkönyvelő.
- Attól nem
kell tartanod - vigasztalta Bab Berci -, egy jól nevelt főkönyvelő nem hamuzza
tele maga körül a padlót. Úgyhogy te most már akárhogyan ülsz, az nem lesz jól
nevelt ülés.
- Igazad van
- mondta Rév Zoli -, teljesen fölöslegesen tartom az asztalon a lábam. Le is
veszem. - Levette. - Jaj de jó!
- S miért
volna az baj, ha az illemszabályoknak megfelelően ücsörögnél? - érdeklődött Bab
Berci.
- Huh! -
rázkódott meg ennek még a gondolatára is Rév Zoli. - Mit gondolsz, miért
tanulmányoztam át a világ valamennyi illemkódexét?! Azért, hogy még véletlenül
se csináljak semmit úgy, ahogy előírják.
Bab Berci
áhítattal nézte a nagy előadót, aki ettől kétségtelenül átszellemültebb lett.
- Mert csak
a sapkabojt, a kéztartás, a majomvigyor, a nadrágszín, az ülésrend, a mézmáz,
csak az a fontos, a szívem bezzeg nem érdekel senkit.
- De! Engem
érdekel - mondta gyorsan Bab Berci.
- Túrót -
mondta olyan illetlenül Rév Zoli, hogy a világ valamennyi illemkódexírója
összerezzent. - Téged is csak a saját pálinkasavanyító bánatod érdekel.
- Én igazán
sajnálom, hogy éppen ilyen állapotban találtál, de...
- Hogy van a
bánatod? - mosolyodott el Rév Zoli.
- Mardos -
mondta Bab Berci. - Bár már nem annyira, mint amikor megjöttél. De ha van még
egy üveg pálinkád, elő ne vedd!
- Azt
kellene kikutatni - mondta Rév Zoli -, hogy mitől vagy bánatos.
-
Megmondhatom kutatás nélkül is. Azért, mert nekem soha senki nem ír levelet,
velem senki sem törődik, engem soha senki sem keres.
- Ember! Te
nemcsak bánatos, süket is vagy! - kiáltott Rév Zoli. - Hát nem hallottad, hogy
én egyenesen temiattad jöttem? Téged kerestelek.
Bab Berci
elsápadt, elpirult - röpülgetett a lelke.
- Hallottam
az előbb is, de azt gondoltam, viccelsz.
- Dehogy
viccelek, a legkomolyabban mondom.
- Hurrá,
hurrá! - kiáltozta boldogan Bab Berci. - Hozzám jött, engem keres.
Rév Zoli
tátott szájjal nézte. Mert látott már jó néhány pálfordulást, egyet-kettőt maga
is véghezvitt, de ilyen villámgyorsat, mint Bab Bercié, elképzelni sem tudott.
- Olyan
vidám vagyok, hogy madarat lehet velem fogatni - mondta Bab Berci.
- Madarat ne
fogj - mondta gyorsan Rév Zoli -, de itt az alkalom, nézd vissza a pálinkámat.
A
bánatfelhő, mint egy megbolydult méhraj, újra ott kavargott Bab Berci feje
körül.
- Szóval
csak azért mondtad, hogy hozzám jöttél. Hogy viduljak fel tőle, és nézzem
vissza a pálinkádat. De vedd tudomásul, hogy ecetből nem tudok pálinkát nézni.
Semmiből sem tudok. A jókedvem teljesen hatástalan a folyadékokra... Ha van
jókedvem...
- Jaj, csak
el ne múljon a jókedved - vágott közbe Rév Zoli. - Én tényleg hozzád jöttem.
Szükségem van rád.
- Énrám? -
örvendezett Bab Berci, s jött ám a jókedve.
- Terád.
Hogy itt a világ végén is legyen egy barátom, akivel ráadásul jól meg lehet
férni, s akinek a titkomat is elmondhatom.
- Énvelem
aztán megférhetsz, s a titkod is a legjobb helyen lesz. Mondd csak.
- Arról van
szó - mondta Rév Zoli -, ha engem megüt valaki, az neki fáj. Ha meg én ütök meg
valakit, az nekem fáj.
- Mit
akarsz? - kiáltott Bab Berci. - Te vagy a világ legszerencsésebb embere.
- Éppen ez
az, hogy nem vagyok.
- Dehogynem.
Ha jön az ellenséged, és meg akar verni, még biztathatod is. Csak arra kell
vigyáznod, hogy te meg ne üsd. És az ellenséged egykettőre laposra veri magát.
Te meg fütyörészel közben.
- Így volna
- bólogatott Rév Zoli -, ha ellenségek között élnék. De én a barátaim meg a
szeretteim között élek.
- Akkor meg
kétszeresen is a világ legszerencsésebb embere vagy. Az ember nem verekszik a
szeretteivel.
- Dehogynem
- mondta Rév Zoli. - Az ember leginkább a barátaival és a szeretteivel
verekszik. És gondold el, földühítek valakit, akit nagyon szeretek, mert nekem
sajnos az eléggé könnyen megy, nekilát engem csépelni, és neki fáj! Nem elég,
hogy földühítettem, még fájdalmat is okozok neki.
- Ajaj -
mondta Bab Berci -, ez legalább olyan fogas kérdés, mint Nuuszi Kuuszié, a
varázslóé, aki mindent csak egyetlen pillanatra tud elővarázsolni és nem
tovább.
- Igen? És ő
is idejött hozzád?
- Ide.
- És
kitaláltál valamit?
- Azt nem -
mondta Bab Berci, és a szeme sarkából Rév Zolira pislantott -, de jól kisírtuk
magunkat együtt.
- Azt aztán
nem! - mondta Rév Zoli. - Sírni nem fogunk.
- Miért is
sírnánk - mondta Bab Berci, aztán kérőre fogta a szót. - Te Zoli, hátba
vághatlak?
- Vágjál
csak - mondta Rév Zoli, és tartotta a hátát.
Puff! Bab
Berci jól hátba vágta.
- De hiszen
ez tényleg nekem fáj! Hátba vágtam magam! - kiáltozta nevetve.
Összekapaszkodtak
Rév Zolival, és nevettek torkuk szakadtából. Pedig én nem vagyok olyan biztos,
hogy nevetni vagy sírni való-e Rév Zoli különös tulajdonsága.