AZ URASÁG MEG A
KERTÉSZE
Öreg udvarház áll egy nagy város határában, vastag
falú, csipkézett bástyájú, tornyos udvarház.
Itt tanyázott nyáridőn egy gazdag, nemes uraság:
valamennyi birtoka közül ezt szerette legjobban, mert kívülről gyönyörűség volt
a szemnek, belül pedig barátságos és kényelmes. Kapuja fölött a nemesúr kőbe
vésett címere büszkélkedett, a címert meg az erkélyeket rózsaindák fonták
körül, s az udvarház előtt pázsitszőnyeg zöldellt, fehér virágú galagonya,
vörös csipkerózsa pompázott a közepén, s nemcsak az üvegházban, de az egész
kertben különös, ritka virágok nyíltak.
Volt az uraságnak egy szorgalmas kertésze; öröm volt
végigmenni a virágágyak között, a gyümölcsösön, a veteményeskerten. A kert
egyik sarkában meghagyott a kertész egy darabkát az udvarház évszázados parkjából:
néhány öreg puszpángbokrot, amelyet piramis formájúra nyesett. Mögöttük két
hatalmas, vén fa állt, majdnem egészen csupaszon, s aki rájuk nézett, az első
pillanatban azt hihette, hogy egy szélroham nagy szalmacsomókkal hordta tele
ágaikat. Minden szalmacsomó egy-egy madárfészek volt.
Lármás hollók meg varjak népes serege élt itt időtlen
idők óta, valóságos madárfalu volt a két fa, a madarak voltak itt az uraságok,
a földesurak, a birtok ősi és igazi gazdái. Az emberekkel édeskeveset törődtek,
de eltűrték az alacsonyan járó teremtményeket, bár puskájuk sokszor dörgött a
cserjésben; ilyenkor a madarak rémült károgással röppentek föl fészkükről.
A kertész nemegyszer mondta urának, hogy a vén fákat
ki kellene dönteni, mert csak elcsúfítják a szép kertet, s a környék akkor a
lármás madaraktól is megszabadulna. Hanem az uraság nem akarta bántani a két
öreg fát, se a madarakat, hiszen mégiscsak a hajdani idők hírmondói voltak,
sajnálta kipusztítani őket.
- Az a két fa a madarak öröksége, maradjon hát az övék,
jó Larsenem! Elég dolgod van úgyis! A te gondod a virágoskert, az üvegház, a
gyümölcsös meg a veteményes!
Larsen, a kertész, szorgalommal ellátta minden dolgát,
gonddal és szeretettel ápolta a fákat, a virágokat, meg is dicsérte az uraság,
de azt se hallgatta el előtte, hogy barátainál nemegyszer pompás gyümölcsöket
evett, csodálatos virágokat látott, jobbakat és szebbeket, mint amilyenek az ő
kertjében teremnek. Elszomorodott a kertész, hiszen ő a legjobbat akarta, s a
legjobbat cselekedte. Derék ember volt és hűséges szolgája urának.
Egy napon magához hívatta az uraság, és elmondta neki,
hogy előző nap az egyik előkelő barátja asztalánál ismeretlen fajtájú almát és
körtét evett, olyan jóízűt és bő nedvűt, hogy a vendégek nem tudtak betelni
vele. Bizonyosan külországi fajták voltak, de ha az éghajlat engedi, jó lenne
meghonosítani. A házigazda csak annyit tudott, hogy a város legelső
gyümölcskereskedőjétől vették. Megkérte hát az uraság a kertészét, lovagoljon
be a városba, és tudakolja meg attól a kereskedőtől, honnan hozatta a
gyümölcsöt, és rendeljen oltványt belőle.
A kertész jól ismerte a kereskedőt, éppen annak szokta
eladni az uraság felesleges gyümölcsét. Belovagolt hát a városba, és
megkérdezte tőle, honnan való az a ritka fajtájú alma és körte.
- De hiszen éppen tőled vettem! Az uraság kertjében
termett! - mondta a kereskedő, és megmutatta az almát meg a körtét.
A kertész nyomban ráismert. Megörült a kertész;
sietett urához, és elmondta neki, hogy a pompás alma meg körte a tulajdon
kertjében terem.
Nem hitte az uraság.
- Lehetetlen az, Larsen! Igazolja írásban az a
kereskedő, akkor elhiszem. A kertész hamarosan meghozta az írást.
- Különös! - mondta elgondolkozva az uraság.
Attól fogva az uraság mindennap pompás körtét meg
almát halmoztatott fel hatalmas tálakban az asztalán - tulajdon kertje
gyümölcseit, a fölösleget meg vékaszám küldte közeli és távoli barátainak, még
külországba is. Sok öröme telt benne, bár arról se feledkezett meg, hogy az a
nyár és az előző nagyon kedvezett a gyümölcsnek, s az egész országban jó termés
volt.
Telt-múlt az idő. Az uraság egy nap ebédre volt
hivatalos a királyi udvarba. Másnap megint magához rendelte a kertészét. A
felség asztalánál olyan pompás ízű üvegházi dinnyét evett, amilyet az ő
kertésze sohasem küldött az asztalára.
- Menj el az udvari kertészhez, jó Larsen, s kérj tőle
néhány magot abból a csodálatos fajtájú dinnyéből!
- De hiszen az udvari kertész tőlünk kapta a
dinnyemagot! - mondta mosolyogva a kertész.
- Akkor még pompásabb ízűvé nevelte - felelte az uraság.
- Mindegyik kitűnő volt!
- Úgy hát büszke lehetek! - mondta a kertész. - Meg
kell mondanom uraságodnak, hogy az udvari kertésznek ebben az esztendőben nincs
szerencséje a dinnyével; amikor látta, milyen pompásak a mieink, s megízlelte,
felvitetett hármat a palotába.
- Túl sokat tartasz magadról, jó Larsen, ha azt
hiszed, hogy azok a dinnyék a mi kertünkből valók.
- Bizonyos vagyok benne, uram - mondta a kertész.
Elment az udvari kertészhez, és írást kért tőle, hogy a pompás dinnye az ő
üvegházukból került a király asztalára.
Ámult az úr, hitt a szemének. Elbeszélte mindenkinek a
históriát, az írást is megmutatta. Attól fogva dinnyemagvaiból is küldözgetett
messze földre, ajándékba, éppúgy, mint alma- és körteoltványaiból.
Híre érkezett nemsokára, hogy megeredtek, pompás
gyümölcsöt teremnek, s az uraság birtokáról nevezték el a fajtákat, olvasta is
az uraság a birtoka nevét angolul, németül, franciául.
Ezt nem is álmodta volna régebben.
- Csak Larsen ne bízza el magát túlságosan - mondta az
uraság.
A kertész nem bízta el magát, de nem akart addig
meghalni, amíg nem ismerik el az ország egyik legjobb kertészének. Minden
esztendőben megpróbálkozott valami kerti növény nemesítésével, s ez sikerült is
neki, de ura nemegyszer a szemére vetette, hogy az első nemesítése, a körte meg
az alma volt a legjobb, a későbbi fajták messze mögöttük maradnak. A dinnye is
zamatos, de amit a király asztalánál evett, egészen más ízű volt. Jó az eper
is, de nem különb, mint ami a többi birtokos kertjében terem. Amikor aztán egyik
évben pudvás lett a retek, másról se beszélt az uraság, mint arról; a kertész
többi keze munkáját nem is emlegette.
Szinte jólesett az uraságnak, ha azt mondhatta:
- Ez az esztendő nem hozott jó termést, kedves
Larsenem! - Valósággal boldoggá tette, ha a szemére vethette: - Ez az esztendő
nem volt szerencsés!
A kertész hetente többször gyönyörűen elrendezett
virágcsokrokat vitt fel a szobákba, olyan ügyesen válogatta össze a virágokat,
hogy szinte új színekben ragyogtak fel.
- Jó ízlésed van, Larsen - dicsérte meg az úr. - Ezt
az adományt azonban Istentől kaptad, nem a te érdemed.
Egy nap a kertész nagy kristálytálat állított a szoba
asztalára; a tálban vízirózsalevél libegett, rajta egy hosszú szárú, ragyogó,
kék virág nyugodott, akkora, mint egy napraforgó.
- Indiai lótusz! - kiáltott fel az uraság, amikor
meglátta.
Sohasem látott még ilyen virágot. Napfénybe állította,
este meg a lámpa fénykörébe, úgy gyönyörködött benne. Aki csak látta, pompás és
ritka virágnak nevezte, igen, ezt mondta az ország legelőkelőbb ifjú dámája is,
a királykisasszony, aki nemcsak szép, de okos és jószívű teremtés is volt.
Az uraság szerencséjének tartotta, hogy a virágot
átnyújthatta neki, s a virág felkerült a királyi palotába.
Ment az uraság a kertjébe, hogy maga is szakítson egy
szálat a különös virágból, de nem talált többet. Hívatta a kertészt, és
megkérdezte, hol nő a pompás kék lótuszvirág.
- A kertben hiába kerestem - mondta. - Végigjártam a
virágoskertet, még az üvegházban is voltam, de nem láttam sehol.
- Nem is ott nő - felelte a kertész. - Közönséges
virág az, a veteményeskertben szedtem. És milyen szép! Olyan, mint egy virágzó
kaktusz, pedig csak az articsóka virága.
- Ezt előbb is megmondhattad volna! - mérgelődött az
uraság. - Azt hittem, valami ritka, idegen virág. Nevetségessé tettél a
királykisasszony előtt! Ő meglátta nálam a virágot, s megtetszett neki, nem
ismerte, pedig nagyon jártas a természetrajzban, de hát konyhanövényekkel nem
foglalkozott. Hogy is juthatott eszedbe, Larsen, hogy felhozz a szobámba ilyen
közönséges virágot? Most majd kinevet a királykisasszony.
S a pompás kék virágot, amely a konyhakertben nyílott,
kivitette a szobájából az uraság, azt mondta, nem oda való, aztán bocsánatot
kért a királykisasszonytól, mentegetőzött, hogy a közönséges virágot a kertész
vitte a szobájába, ő nem tudta, mifajta lehet.
- Igazságtalan a kertészével - mondta a
királykisasszony. - Megmutatott nekünk egy pompázó, szép virágot, amire eddig
ügyet se vetettünk, felfedezte számunkra a szépséget ott, ahol mi sohasem kerestük
volna. Megkérem az udvari kertészt, hogy amíg az articsóka virágzik, mindennap
hozzon fel ilyen virágot a szobámba.
Úgy is tett.
Az uraság leüzent a kertészének, hogy vigyen fel hozzá
még egy szálat a kék virágból.
- Tulajdonképpen egészen csinos - mondta. - Legalábbis
érdekes! És megdicsérte a kertészt.
"Ezt szereti Larsen - gondolta magában. -
Elkényeztetett és hiú ember." Ősszel rettentő erejű vihar dühöngött; egy
éjszaka még vadabbul tombolt, s a kert zugában gyökerestül kicsavarta az
évszázados fákat - az uraság bánatára és a kertész örömére. A fészküket
vesztett hollók, varjak rémült ricsaja még a vihar üvöltését is túlharsogta.
Szárnyukkal verdesték az udvarház ablakait, mintha az embereket akarták volna
segítségül hívni.
- Most örülhetsz, Larsen! - mondta az uraság. - A
vihar kidöntötte a fákat, s a madarak az erdőbe költöznek. Így már hírmondója
se maradt a hajdani időknek, nincs, ami emlékeztessen rájuk. Szomorú dolog ez!
A kertész nem szólt semmit, de már azon gondolkozott,
amit régóta forgatott az eszében: úgy akarta kihasználni a pompás, napsütötte
helyet, hogy az a kert dísze és az uraság szemének öröme legyen.
A kidőlt faóriások összetörték a piramis alakúra
nyesett puszpángbokrokat is. Azok helyébe erdei és mezei virágok sűrű szőnyegét
ültette a kertész.
Más kertésznek eszébe se jutott volna ilyen egyszerű
növényeket ültetni az uraság pompás és gazdag kertjébe. Az egyiket napos helyre
ültette, a másikat árnyékba, ahogy a növény szerette. Nagy gonddal ápolgatta a
kertnek azt a zugát, s gyönyörűen pompázott az ezerféle virág.
A jütlandi boróka színével és formájával az itáliai
ciprusra emlékeztetett; a fényes levelű, szúrós krisztustövis télen-nyáron
zöldellt, gyönyörűség volt a szemnek. Előtte többféle fajtájú páfrány; némelyik
olyan volt, mint egy aprócska pálma, a másik, mintha oltalmazója lett volna
annak a törékeny, szép növénynek, amit vénuszhajnak neveznek. Itt virágzott a
mostoha növény is, a bojtorján, olyan üdén és szépen, hogy beleillett volna egy
csokorba. A bojtorján a száraz talajt szerette; a mélyebb helyeken, a nedvesebb
földben kertisóska zöldellt - az sem dísznövény, de olyan festői és szép, magas
szárával, hatalmas leveleivel! Egymás alatt sorakozó, sárga virágaival itt
hajladozott a karhosszúságú ökörfarkkóró, egyenest a mezőről plántálta át a
kertész. Szagosmüge, pitypang, erdei gyöngyvirág, tündérkonty, háromlevelű
madársóska tarka sűrűje pompázott a kert sarkában. Csodálatos látvány volt.
Legelöl alacsony franciaföldi körtefák drótra
feszített ágai alkottak sövényt; kaptak elég napfényt, gondos ápolást, s
hamarosan olyan nagy és bő nedvű gyümölcsöt teremtek, mint hazájukban.
A két lombtalan öreg fa helyére hosszú zászlórudat
tűzött Larsen, rajta Dánia zászlója lobogott, mellette még egy pózna magaslott,
amelyet nyár- és őszidőn komló zöld indái és illatos virágpamatai borítottak
el, télen azonban ősi szokás szerint zabkévét kötözött rá a kertész, hadd
legyen az ég madarainak boldog karácsonyi lakomájuk.
- A jó Larsen érzelgős lett öreg napjaira - mondta
kertészéről az uraság. - De hűséges és derék ember.
Újévkor egy fővárosi képesújságban közöltek egy képet:
a régi udvarház kertjének zugát ábrázolta, ahol a zászlórúd mellett az ég
madarainak volt terített asztala. Aki a képet látta, azt mondta, hogy szép
gondolat volt az ősi szokást feleleveníteni.
- Ha ez a Larsen csinál valamit, mindjárt
szétkürtölik. Szerencsés ember! Végül még büszkének kell lennem, hogy az én
kertészem! - mondta az uraság irigyen. Eszébe se jutott, hogy a kertész
szorgalmas és becsületes munkájával szerezte a hírnevét.
Eddig a történet a kertészről meg az uraságról.
Gondolkozz el rajta!