Nem messze a tökháztól volt egy nagy tócsa. Mikor befagyott, Egérke hívta
Mazsolát, hogy menjenek csúszkálni a tócsa jegére.
Csúszkáltak, és közben beszélgettek.
- Manócskának olyan hegyes az orra! - állapította meg Egérke. - És olyan
hosszú!
- Borzasztó hosszú! - helyeselt Mazsola. Egérke mindjárt kitalált egy verset:
Manócska,
Manócska,
Hosszú orrod de ócska!
Hát ez nagyon tetszett Mazsolának. Ide-oda csúszkáltak, és teli tüdőből fújták:
Manócska,
Manócska,
Hosszú orrod de ócska!
Később arra jött Fülöpke, hatalmas kötéssel a fülén.
- Nézd, Egérke! - bökte oldalba Mazsola Egérkét. - Fülöpkének milyen nagy most
a füle!
Egérke csak vihogott:
- Akkora a füle, mint egy tepsi.
Mazsolának ez is nagyon tetszett.
- Tepsifülű Fülöpke! Tepsifülű Fülöpke! - kiabálta, ahogy csak a torkán kifért.
Fülöpke megsértődött és elszaladt. Mazsolának sem volt már kedve tovább
csúszkálni, mert fázott. Hazabaktattak hát, hogy elkérjék Mazsola számára
Manócska régi nagykendőjét, amit a lábára szokott teríteni, ha hűlőfélben volt
a szoba.
Manócska gondosan bebugyolálta Mazsolát.
- A fülemre is! - vezényelt Mazsola. - Az fázik a legjobban.
Végül Mazsolából nem látszott más, csak az orra. Kiment Egérkéhez, de az már
Fülöpkével társalgott, aki időközben megint előkerült valahonnan. Mikor meglátták
a bebugyolált Mazsolát, hahotázni kezdtek.
- Ki ez az öreg malac? - kérdezte Fülöpke a nevetéstől dülöngélve. Egérke meg
azt cincogta nagy vidáman:
- Mazsola nagymama, Mazsola nagymama!
Mazsola csak állt ott bambán, és hol az egyikre nézett, hol a másikra. Végül
sarkon fordult, és bement a házba.
- Bogozd le rólam ezt a csúnya kendőt, Manócska!
- Mi az? - csodálkozott Manócska. - Már nem játsztok?
- Nem! - röfögte Mazsola. - Már nem.
- Én meg, mikor a nagy nevetést hallottam, azt hittem, milyen jól mulattok.
Mazsolának csöpp kedve sem volt részletezni a dolgokat, ezért csak este bökte
ki:
- Egérkéék csúfoltak.
- Ó, szegénykém! - simogatta meg Manócska. - A csúfolódás nagyon tud fájni.
Onnan tudom, hogy pici koromban engem is mindig csúfoltak a seregélyek a hosszú
orrom miatt.
- Csúnya seregélyek! - kiáltott Mazsola méltatlankodva. - Majd adnék én nekik
téged csúfolni!
Manócska megsimogatta Mazsola feje búbját.
- Kedves kicsi Mazsolám! - mondta gyöngéden.
A kedves kicsi Mazsolának erre hirtelen eszébe jutott, hogy délután ő is
csúfolta Manócskát a hosszú orra miatt. Ettől úgy elkeseredett, hogy sírva
fakadt.
- Mi történt? - nézett rá Manócska.
- Semmi, Manócska, semmi... brühühühü... de ne haragudj Mazsolára, Manócska!
Ugye, nem haragszol?
Manócska még inkább elképedt.
- Nem haragszom! - mondta csodálkozva. - Miért is haragudnék?
Hiszen ha Mazsola mert volna erre válaszolni! De minthogy bátorsága nem volt,
hát csak szipogott, könnyezett, s fújta az orrát olyan trombitálással, hogy
Manócska azt hitte, náthás. Gyorsan ágyba dugta hát a szipákoló malacot, még
azt is megkérdezte tőle, ne meséljen-e.
- Dehogynem! - kapott a szón Mazsola. - Mesélj a zöld disznóról!
- Már megint? - húzta fel Manócska a szemöldökét. - Inkább olvasok neked.
Hiszen legutóbb is arról szólt a mese.
- Nem baj, Manócska! Most egy másik zöld disznóról mesélj! Egy másikról! Tudod!
Mit volt mit tenni, Manócska elkezdte a mesét egy másik zöld disznóról, amelyik
eredetileg nem is zöld volt, hanem rózsaszínű, mint minden más malac. És ez a
malac egy nap sétálni ment a vadvirágos rétre.
Olyan volt ez a rét, mint a hímzett terítő, telis-tele szebbnél szebb színes
virágokkal. És micsoda fű nőtt azon a réten! Valóságos selyem!
A kisdisznó körülnézett a vadvirágos réten, és elhatározta, hogy itt megpihen.
- Aha! - szólt közbe Mazsola. - Biztosan hozott magával uzsonnát, azt akarta
megenni!
- Ó, nem! - ingatta Manócska a fejét. - Ez a mi malacunk uzsonna helyett
olvasnivalót hozott magával. Különféle újságokat, mint például a Kukoricalevél
című mezőgazdasági szaklapot meg az Ólunk tája című képes folyóiratot, amelyből
mindenki megtudhatta, hogyan kell kukoricaszárból televíziós antennát
készíteni. Nos, ezekkel az újságokkkal a kisdisznó letelepedett egy
vadrózsabokor tövébe, és addig fel sem kelt, míg az utolsó betűig ki nem
olvasta. Akkor azután eldobta az újságokat. A szél végighömpölygette a sok
papírlapot a réten, s a szép, vadvirágos rét tele lett papírfoszlányokkal. És
ez még semmi! Mert a kisdisznó fogta magát, és a fűbe hemperedett. Élvezte a
hempergést a selymes fűben, végighemperegte hát az egész rétet, úgyhogy ott már
sem virágot szedni, sem kaszálni nem lehetett többé. No, hanem mikor
feltápászkodott a hempergésből, hát akkor a füle hegyétől a farka csücskéig
zöld volt, akár egy uborka. És amerre ment, mindenki megmosolyogta, kicsúfolta.
- Én nem csúfolnám - szólalt meg Mazsola váratlanul.
- Én sem - mondta Manócska. - Jól megcibálnám a fülét, amiért lehemperegte a
füvet, de nem csúfolnám azért, hogy zöld lett. Elég baj az neki, minek még
csúfolni is érte?
Azzal betakargatta Mazsolát, a petróleumlámpát pedig elfordította, hogy ne
világítson szemébe a fény.