Egyszer csak azon veszem észre magamat, hogy hát az
apám házasodni akar, s anyámat akarja elvenni. Azt mondja nekem az apám:
- Eridj a malomba, s őrless a lakodalomra
kenyérnekvalót!
Rajta szegény, kapom én nagy frissen magamat, mint ez
a könnyű fickó itt, keresek egy átalvetőt, felviszek a padlásra három
tarisznyát, s megtöltök kilenc zsákot olyan dálnoki búzával, mint a makk, s
mind a kilencet egyszerre a vállamra villantom, s kiviszem a szekérre.
Kivezetem az ökröket, s bé akarom fogni, de egyik sem
talál a régi helyére; mindegyiket a másik helyére vezetem, a csálést a hajsz
helyére, a hajszot a csálé helyére, s így rendben van. Próbálom a két
járompálcát, s hát az sem illik a helyére, dugom egyik helyett a lapát nyelét,
másik helyett a kötőrudat, s úgy jól van a dolog.
Elmegyek a malomba, s amikor odaérek, megállítom az
ökröket, beleütöm az ostornyelet a földbe, nehogy meginduljanak. Magam pedig
bemegyek a malomba, hadd hívjam a molnárt, hogy a búzát segítsen behordani.
Egyetlenegy lelket sem kaptam benn a malomban. Nézek
széjjel egy ágy alá s a kemence mögé, hát látom, hogy a kancsó nincs a szegen;
abból megtudtam, hogy a malom oda van eprészni. Gondolom, hogy immár, ha
ennyibe van, szép békességesen hazavárom; de eszembe jut, hogy nemigen szokása
hazasietni, s amíg előjön, én addig meg is őszülhetek, aztán az ökröknek is
bajosocska esztendőről esztendőre várakozni, mert nem is hoztam volt nekik,
amit enni adjak.
A malom után iramodom hát sebes kutyafuttában a
bércre, s hát ott szimatol a bokrok között. Vágok egy istenes jó husángot,
döngetni kezdem két oldalba, ahogy csak tőlem lehetett. Még egyszer jól
nekihúzom a husángot, s amíg reásújtottam volna, hallom messziről, hogy
megrezdül odabent a völgyben, s őröl, zakatol: éppen az én búzámon járja.
Hogy a bércről hamarább leérjek a völgybe, nekifekvém,
s lehingerődzém az oldalon. Utánam mind a fatuskó, amennyi csutak csak volt. Megkívánták
tőlem az időtöltést. Nekik nem lett bele semmi bajuk, én is csak egy kicsit
ütöttem belé az orromat a lágy mezei sárba, de nem mártottam fel onnét egészen,
még ott is elég maradt a helyén. Több baja lett annak a szegény fehér lónak,
amelyik ott eddegélt az aljban, mert az tőlünk úgy megijedt, hogy a lábára
szorított nyűggel együtt kifutott a világból, s még nem jött vissza manapságig.
Hozzádörgölgetém az orromat a gyephez, mint a tyúk
szokott, s elmentem, hadd lássam, az ökrök nem mentek-e el állóhelyükről. S hát
az én ostornyelem odafogant a földbe, s akkora fa nőtt belőle, mint a barassai
nagy torony.
De annyi fiat költöttek bele a seregélyek, hogy
azoknak a csárogásától a malomzúgás nem hallott. Bezzeg megörvendék neki;
gondolám, hogy most fogok seregélyfiat eleget. Jól tudtam hágdosni, ahogy csak
kellett. Felhágok a fára, dugom a kezemet, s hát nem fér bé a likba, próbálom a
fejemet, s hát az jól befér. Teliszedem a keblemet seregélyfiúval. Ki akartam
bújni a lyukból, de hát én nem fértem ki; hazafutok, elviszem a fejszét, s
kivágom onnét magamat:
De nem tudtam leszállni, mert a fa vastagocska volt, s
a fejem is szédült, hanem kiáltottam a molnárnak, hogy vegyen le. A molnár azt
gondolta, az a bajom, hogy megehültem, s nekem a fiától molnárpogácsát küldött.
De én a fiúnak olyan erős lúdméreggel mondtam meg,
hogy nem efféle bajom van, hogy az egyszeribe elfutott, s hozott egy véka
korpát, azt nekem egy pózna végén felnyújtotta.
Én kötelet sodortam belőle, olyant, hogy a malomkövet
is fel lehetett volna vele akasztani. Próbálom, leér-e a földig, de hát egyrét
nem éri, fogom kétrét, s hát olyan jól leér, hogy még a földön meghajlik.
Ereszkedni kezdek rajta, de egy féreg ott fenn, ahol egy ághoz megkötöttem
volt, elkercelte, elvágta, s én kötelestől lecseppentem.
De míg a földre érnék, addig a seregélyfiak a
kebelemben megtollasodtak, szárnyra keltek, s engem repíteni kezdtek. Mikor az
Olt felett repültünk, valami asszonyok ott az Olt felett rongyot mostak, s
kiáltozni kezdtek.
„Mit csinál ez a gyerek, hogy úgy tud röpülni? Ha
leesik, éppen az Oltba szottyan, s belehal!” Láttam, hogy mind felém néznek, de
a seregélyfiak csárogásától nem tudtam tisztán kivenni, hogy mit kiáltanak. Azt
gondoltam, hogy azt kiáltják, hogy oldjam meg az ingem derekát. Én az ingem
derekát kiszabadítám a harisnyám szíja alól; avval a seregélyfiak egyszerre a
keblemről mind kiduvadának, nekem annyi szárnyam, mind elrepüle, s én az Oltnak
kellős közepébe belécsuppanék.
Csuppanásommal az Oltat úgy kicsapám az árkából, hogy
az egészen kiloccsant a hegy aljáig. De mikor az árkába visszatakarodott, egy
kicsi híjával, amit egy gidófalvi szomjú komondor lecselt fel belőle, annyi hal
maradt künn utána, hogy a helyet Mánástól Dobojig s Arkostól Angyalosig mind
ellepte - még a Szépmezőt is egészen. No, volt ott hal elég. Tizenkét
bivalyszekér egy hétig örökké hordta, soha meg nem szűnt, mégsem tudta
megkezdeni. De mene egy csóré cigánypurdé Körös-patakról, az mind felszedé a
pendelyébe, s elvivé.
De eszembe jut, hogy engem nem játszódni küldtek,
hanem őrölni. Elindulok arrafelé, ahol az ökrök voltak, hadd lám, mit
csinálnak, nem mentek-e el a helyükről. Sokáig mentem, úgyhogy megfáradtam
bele. Látok egy réten egy lovat, s reágondolom, hogy ezen könnyen odajutok,
ahova kell. Utána indulok, de hát ő engem nem vár meg. Fogom a farkát, egyet
fordítok rajta, s magammal szembeállítom, s mondom neki amúgy mirgyilusosan:
„Hó! megállj, pityipangós, ne ijedezz!” Megértette a jó szót, megállott, mint a
cövek. Megnyergelém a szürkét, felülék a barnára, s úgy elmentem a sárgán, egy
lejtőn ki s egy hágón be, hogy a föld is szakadt utánam.
Egyhelyt egy szőlő alatt menék el, s annak a kerítésén
belül sok szép ért gyümölcs volt. Megállítám a szürkét, leszállék a barnáról, s
megkötém a sárgát a gyepűhöz. Próbálom, hogy béhágjak, de nem tudék;
megmarkolám a hajamat, s annál fogva belódítám magamat. Rázni kezdem a szilvát,
hull a dió, szedem a mogyorót, s telirakám a kebelemet.
Erős meleg volt, meg voltam szomjulva, hogy majd
megepedtem. Látom, hogy ott nem messze vannak valami aratók, s kérdem, hol
kaphatnék itt vizet valahol. Azok nekem megmutattak nem messze egy forrást.
Odamegyek, de hát béfagyott! Eleget akartam a jeget a sarkommal vagy kővel
betörni, de nem lehetett, mert a jég lehetett egyaraszos. Hanem kapám a
fejemről a koponyámat, s könnyen betörém vele a jeget, vizet meríték véle, s
amúgy jót ivám.
Elmenék a kerítéshez, a gyepűhöz, hajamnál fogva
kilódítám magamat az útra; eloldám a szürkét, felülék a barnára, s úgy
elvágtaták a sárgán, egy lejtőn ki s egy hágón be, hogy ugyan lógott a hajam
belé. Egyhelyt találék két embert, mikor meghaladtam volna őket, utánam azt
kiálták: „Te, fiú, hova lett a fejed?” Tapasztom a derékam, hát nincs ott a
fejem! Vissza én avval, sebes kutyavágtában a forráshoz! De hát mit látok? Az
én koponyám magát nálam nélkül megunta, s neki csak annyi esze volt, hogy
minekutána ottfelejtettem, magának sárból kezet, nyakat, derekat, lábat
csinálgatott, s a jégen csúszkálva, sikolándva kaptam meg. Én is meglehetőcskén
tudtam sikolándani. Eleget csúszkáltam utána, de ő jobban tudott, mint én, nem
tudtam semmiletteképpen megfogni.
Uramisten, mitevő legyek! Merőben megijedtem, hogy
fejem nélkül kell csakugyan maradnom. De eszembe jutott valami, s mondám
magamban: „Hadd el, koponya, ne vesd magad, mert engem nem vágsz ki! Nem jársz
túl rajtam.” Csakhamar sárból egy agarat csináltam, nekiuszítám a koponyának, s
az egykettőre elfogá, s szépen előmbe hozta. Én elvettem, feltevém, menék a
gyepűhöz, hajamnál fogva kilódítám magamat. Eloldám a szürkét, felülék a
barnára, s úgy elmenék a sárgán, egy lejtőn ki s egy hágón be, mint a madár.
Mikor a malomig értem, ott veszem észre, hogy engemet
az apám otthon nem győzött várni, keresésemre indult, s hogy nem kapott,
siratni kezdett nagy jajszóval: „Jaj, lelkem fiam, hova lettél? Jaj, jaj, miért
is küldélek el csak magadra! Jaj, lelkem fiam, most véged neked, valahol
elpusztultál!” Amennyit engem apám életemben szidott és korholt, sohasem hittem
volna, hogy engemet úgy tudjon sajnálni. Hogy láttam, mi baja van, még távolról
hozzászóltam: „Ne búsuljon kend egyet is, apámuram, mert itt vagyok, rossz
fejsze nem vész el!”
Meghoztam szegény apámnak a lelkét. A zsákokat a
liszttel szekérre raktuk, hazamentünk, s az apám lakodalmát fáintosan
megünnepeltük. A menyasszony anyám volt, a menyasszonytáncot legelőbb én
jártam el vele, s azután jött a sor másokra.
Mikor a lakodalomnak vége lett, mások mind
eltakarodtak, s mi otthon maradtunk csak magunkra; s máig is élünk, ha meg nem
haltunk.
Én még azután egy esztendőre lettem, mert apámnak
igazi törvényes fia vagyok. Szépen felcseperedtem, s ügyes legény lett belőlem.