Volt egyszer egy derék, jóravaló ezüsthúszas. Fényes
ábrázattal került ki a pénzverőből, nagyot ugrott, és megpendült örömében
- Most aztán rajta! Kilépek a nagyvilágba! Ki is
lépett.
Gyermek szorongatta meleg kis tenyerében, fösvény
zsugorgatta nyirkos, hideg markában, öregember pörgette-forgatta, ifjú
gurította nagy gyorsan tovább. Ezüstből verték a húszast, egészen kevés rézzel
vegyítették, s már egy álló esztendeje járta a világot, helyesebben azt az
országot, ahol verték. Egyszer aztán külföldre vándorolt. Ő volt az utolsó
hazai pénz egy utazó úr erszényében, aki nem is tudott róla, míg egyszer aztán
a kezébe nem került.
- Nicsak, nálam még egy hazai húszas! - kiáltott fel.
- No, ez már velem marad az úton!
A húszas fészkelődött, és megcsendült örömében, amikor
visszakerült az erszénybe. Külországi társai között feküdt ott; azok
jöttek-mentek, cserélődtek, csak a hazai húszas maradt mindig a helyén. S ezt
nagy megbecsülésnek érezte.
Napok teltek, hetek múltak, s az ezüsthúszas járta a
világot, csak azt nem tudta, merre jár. A külországi pénzek franciának meg
olasznak vallották magukat, s mindig megmondták, melyik városban vannak, de az
ezüsthúszas nem tudta elképzelni azokat a városokat. Hogyan is tudta volna,
amikor mindig egy sötét erszény mélyén lapult - így bizony nem lehet megismerni
a világot! Egy napon aztán észrevette, hogy az erszény nyitva maradt.
Kicsúszott a széléig, csak körül akart nézni egy kicsit. Rosszul tette, hogy
kíváncsiskodott, mert ez mindig bajt hoz az ember fejére. Az ezüsthúszas
lecsúszott a nadrágzsebbe, s ott maradt akkor is, amikor az úr kitette este az
erszényét a zsebéből. A nadrágot aztán a többi ruhadarabbal együtt kivitték a
folyosóra, ott kiporolták; az ezüsthúszas kiesett a zsebből, és elgurult. Nem
vette észre senki.
Reggel visszavitték a ruhát a szobába, az úr
felöltözött és továbbutazott, a húszas meg ott maradt, ahová gurult.
Megtalálták, és újra munkába küldték három másik pénzdarabbal együtt fizettek
vele.
"Mégiscsak jólesik szétnézni a világban! -
gondolta elégedetten a húszas. - Hasznos dolog megismerni új embereket, új
szokásokat!"
- Hát ez meg miféle húszas? - hallotta a következő
pillanatban. - Ez nem hazai pénz! Hamis! Semmit se ér!
Most kezdődik még csak a húszas kalandos története.
Hallgassuk meg, hogyan beszéli el ő maga.
...Hamis! Semmit se ér! Ez a szó megsebezte a szívemet
- folytatta kalandos történetét a húszas. - Én tudtam a legjobban, hogy igazi
ezüstből öntöttek, szép a csengésem, és nem hamis a veretem. Először azt
gondoltam, hogy tévedés lesz a dologban, nem rám érthették azok az emberek. De
bizony, rólam mondták! Rólam mondták, hogy hamis vagyok, hogy nem érek semmit!
- Majd sötétben fizetek vele - súgta az az ember, aki megtalált, s úgy is tett.
De a nappali világosságnál aztán megint csak szidtak, mint a bokrot:
- Hamis ez, nem ér semmit! A legjobb minél előbb
megszabadulni tőle!
Mindig megreszkettem a kézben, amikor az országbeli
pénz helyett túl akartak adni rajtam.
- Ó, én boldogtalan! - keseregtem sokszor. - Ezüstből
öntöttek, szépen pendülök, nem hamis a veretem, mégsem becsülnek semmire.
Márpedig mindenki annyit ér a világban, amennyire becsülik. De komisz élet ez:
rossz lelkiismerettel hamis utakon járni! Én ugyan tudom, mit érek, mégis bánt,
hogy a látszat ellenem szól! Valahányszor kézbe vettek, féltem, reszkettem az
emberektől, akik majd szemügyre vesznek és visszalöknek, mintha csakugyan
alávaló, szélhámos gazember volnék.
Egy napon egy szegény öregasszonyhoz kerültem, aki
napszámban végzett nehéz munkájáért kapott engem. Ő aztán nem tudott tőlem
szabadulni semmiképpen. Nem akart tőle elfogadni senki, valóságos csapás voltam
neki.
- Mégiscsak a nyakába kell varrnom valakinek! -
sóhajtozott a szegény asszony. - Nem vagyok én olyan gazdag, hogy egy hamis
húszast tartogassak. Legyen a gazdag péké, az kibírja ezt a kis károsodást. Bár
tudom, hogy gyalázatos dolgot cselekszem.
Most már ennek a szegény öregasszonynak is én nyomjam
a lelkiismeretét? - búsultam el. - Hát mindenkinek csak bajára vagyok? Mi lett
belőlem vénségemre!
A szegény asszony el is ment a gazdag pékhez, csakhogy
az nagyon jól tudta, milyen a jó húszas, s lesöpört a pultról; a szegény
asszony egy falat kenyeret se kapott értem. Fájt a szívem nagyon, hogy ilyen
semmirekellő lettem, mindenkinek csak kárára vagyok, pedig milyen vidám életet
éltem ifjúkoromban, s milyen büszke voltam értékemre, igaz veretemre! Úgy
elszomorodtam, ahogy csak egy szegény húszas el tud szomorodni, amikor látja,
hogy nem kell senkinek. No de a szegény asszony mégis hazavitt magával, s
egészen nyájasan pillantott rám.
- Nem, senkit se csapok be veled! - mondta. - Majd
átlyukasztalak, úgy legalább mindenki megismeri, hogy hamis portéka vagy. De
hátha, most jut eszembe, hátha szerencsepénz vagy te, az vagy, persze, egészen
biztos! Átlyukasztalak, zsinórt fűzök át rajtad, s a szomszéd kislány nyakába
akasztalak, talán szerencsét hozol rá!
Úgy is tett. Nem nagy élvezet, ha átlyukasztanak
bennünket, de ha jót akarnak vele, ki lehet bírni! Aztán zsinórt fűzött át
rajtam, és nyakláncfélét csinált belőlem. A szomszéd kislány nyakába akasztott;
a kislány kedvesen rám mosolygott, meg is csókolt, s egész éjjel ott feküdtem
ártatlan, meleg kis szívén.
A kislány anyja reggel a kezébe vett, jól megnézett, s
gondolt egy nagyot - ezt én mindjárt megéreztem. Vette az ollót, és elvágta a
zsinóromat.
- Szerencsét hoz ez a pénz! - mondta. - No, majd
meglátjuk.
Azzal ecetbe mártott, hogy egészen megzöldültem. Aztán
betapasztotta a lyukat, kifényesített, s estefelé elvitt a lutripénztárba,
szerencsehozó sorsjegyet vett értem.
Mondhatom, komiszul éreztem magam! Majd kettétörtem,
úgy fájt a szívem: tudtam, hogy mindjárt hamisnak mondanak és visszalöknek,
méghozzá egy sereg húszas szeme láttára, akik büszkén mutogatták magukon a fejet
vagy az írást. De szerencsére megmenekültem a szégyentől: igen sokan álltak
ott, a pénztárosnak sok volt a dolga, és siettében csak besöpört a fiókba a
többi pénz közé. Hogy aztán nyert-e a lutri, amit rajtam vettek, már nem
tudhattam meg, mert másnap reggel felfedeztek, rám sütötték, hogy hamis vagyok,
félretettek, és ügyesen továbbadtak. Csalni; megint csalni! Nehezen tudja azt
elviselni, aki igazán becsületes, én pedig az vagyok, másom sincs, mint a
becsületem.
Így vándoroltam napokig, évekig kézből kézbe,
erszényből erszénybe; mindenki csak bosszankodott miattam, szidott-gyalázott,
aztán suttyomban továbbadott. Nem bízott bennem senki, már én magam sem bíztam
a világban, végül magamban sem. Nehéz idők voltak!
Egy nap aztán egy külföldi úr érkezett a városba, s
annak nyomban a nyakába varrtak. Ő gyanútlanul elfogadott jó pénznek; de amikor
fizetni akart velem, megint csak a régit hallottam
- Nem ér ez semmit! Hamis!
- Nem vettem észre - mondta a külországi úr, s végre
alaposan megnézett. Aztán széles mosolyra derült, amire eddig nem volt példa,
ha szemügyre vettek az emberek. - Nicsak! - kiáltotta. - Hiszen ez hazai pénz,
derék, becsületes, hazai húszas! Valaki lyukat fúrt rá, s most hamisnak mondják
szegényt. Ez aztán mulatságos! Most majd nálam maradsz, derék húszas, s
hazajössz velem a mi hazánkba!
Végtelen öröm töltött el. Becsületes, derék húszasnak
mondtak, s visszatérhetek megint a szülőföldemre, ahol mindenki ismer, és
tudja, hogy igaz veretű ezüsthúszas vagyok. Örömömben legszívesebben szikrát
hánytam volna, de nem értettem hozzá; ezt csak az acél tudja, az ezüst nem.
Fehér selyempapírba csavartak, nehogy a többi pénz
közé keveredjem és kiadjanak; csak ritka, ünnepélyes alkalmakkor vettek elő,
amikor a honfitársak összetalálkoztak, s olyankor csupa jót mondanak rólam.
Érdekesnek neveztek. Ugyan hogy lehet érdekes valaki, aki soha nem szól egy
szót sem! Aztán végre hazakerültem! Véget ért keserves hányattatásom, új,
boldog életet kezdhettem, hiszen igaz veretű, hasznos ezüsthúszas voltam, még
az se csökkentette az értékemet, hogy átlyukasztottak, mint a hamis pénzeket
szokás. Nem ront az semmit az igaz veretű pénzen! - végezte be élete történetét
az ezüsthúszas.