Rengeteg nagy erdő szélén élt kis kunyhójában a favágó
a feleségével meg a három lányával.
Egy reggel, mikor munkába indult, azt mondta a feleségének:
- Egész napra odamaradok, különben nem tudok végezni a
sok dologgal. Az ebédemet majd küldd utánam a legnagyobb lányunkkal. Hogy el ne
tévedjen viszek magammal egy zacskó kölest és elszórom az úton.
Mikor a nap delelőre ért, a legnagyobbik lány elindult
az erdőbe az ebéddel. De hamarosan eltévedt, nem találta az utat mert a
verebek, rigók, cinkék és pintyek akkorra már régen fölcsipegették a kölest,
amit az édesapja elhintett. Csak úgy találomra ment tovább, mindig beljebb és
beljebb, míg a nap le nem szállt, s meg nem jött az éjszaka.
A fák lombja nyögni kezdett, a sötétben baglyok
huhogtak, s a bokrok mintha panaszosan sóhajtoztak volna. A lányt elfogta a
félelem; megállt, s azon töprengett, hová bújjék, merre meneküljön.
Akkor valami fényesség csillant meg a távolban a fák
közt.
"Ott emberek laknak, majd csak adnak szállást
éjszakára" - gondolta a lány, és elindult a világosság felé. Nemsokára egy
házhoz ért, annak az ablaka világított.
Megzörgette a kiskaput. Egy nyers hang kiáltott ki:
- Kerülj beljebb!
A lány fölment a sötét falépcsőn, és bekopogtatott az
ajtón.
- Csak tessék! - hallatszott ismét ugyanaz a hang.
Benyitott. Odabent egy deres hajú, vénséges vén ember
ült az asztalnál. Arcát kezébe temette, fehér szakálla a földet verte A kemencepadkán
pedig három állat pihent: egy tyúk, egy kakas meg egy tarka tehén.
A lány elpanaszolta, hogyan járt és éjjeli szállást
kért.
A vénember figyelemmel végighallgatta, aztán a kemence
felé fordult.
Tyúkocskám,
kakaskám, és te, tarka tehénke: mit szóltok a beszédre? |
Az állatok azt mondták rá, hogy:
- Dukk!
S ez nyilván azt jelentette, hogy "mi ugyan nem
bánjuk", mert az öreg azt mondta:
- Van itt eleség bőséggel, busásan. Eredj a
tűzhelyhez; főzz nekünk vacsorát.
Kint a konyhán a lány talált-mindent, ami kellett. Jó
vacsorát készített, de az állatokra nem gondolt. Föltette a tálat az asztalra,
leült az ősz öregember mellé, és addig evett míg jól nem lakott.
Mikor jóllakott, azt mondta:
- Fáradt vagyok, lefeküdnék, jót aludnék. Hol találok
ágyat?
Erre az állatok elkezdték a padkán:
Ettél, ittál, jóllaktál;
nekünk bezzeg nem adtál! Most aztán magad lássad, hogyan töltöd éjszakádat! |
Az öreg pedig azt felelte neki:
- Eredj fel a lépcsőn, ott a kamrában találsz két ágyat,
vesd meg őket szépen, húzz tiszta lepedőt, én is megyek mindjárt lefeküdni.
A lány fölment, sietve megágyazott, és tüstént
lefeküdt, meg sem várta az öreget. Az nemsokára fölcammogott a szobába,
körüljártatta benne a lámpája fényét, rávilágított a lányra is, de az meg sem
mozdult, aludt, mint a bunda. Az öregember megcsóválta a fejét, aztán kinyitott
egy csapóajtót, és lesüllyesztette a lányt a pincébe.
Késő este hazatért a favágó, mondja a feleségének:
- Hallod-e, asszony, igazán nem szép tőled, hogy egész
nap éhezni hagytál!
- Már hogy hagytalak volna! Kiküldtem én idejében az
ebédedet, de az a haszontalan lány vagy eltévedt, vagy elcsavargott, No, majd
holnap kifaggatom, ha hazavetődik!
Másnap a favágó megint hajnal előtt kelt.
- Megint sok a munkám, megint nem érek rá hazajönni
ebédre; küldd ki utánam az ennivalót a középső lányunkkal - mondta. - Hogy úgy
ne járjon, mint a nénje, viszek magammal egy zacskó lencsét, s elszórom az
úton; a lencse nagyobb, mint a köles, azt jobban meglátja, nem fog eltévedni.
Délben a középső lány is elindult hát az ebéddel.
Hanem a lencsének nyoma sem volt már; mind egy szemig fölcsipegették az erdei
madarak . A lány ide-oda bolyongott az erdőben, és estére ő is odaért a kis
házhoz. Bezörgetett, enni kért, szállást kért, akárcsak tegnap a nénje.
A fehér szakállas öreg megint csak az állataitól kért
tanácsot:
Tyúkocskám,
kakaskám, és te, tarka tehénke: mit szóltok a beszédre? |
Az állatok ezúttal is csak mondtak, hogy:
- Dukk!
És minden úgy történt, mint tegnap. A lány jó vacsorát
főzött, el is költötte az öreggel, de az állatokra ügyet sem vetett. Vacsora
után ásított egy nagyot, és az ágya felől kérdezősködött.
Az állatok pedig rákezdték:
Ettél, ittál, jóllaktál;
nekünk bezzeg nem adtál! Most aztán magad lássad, hogyan töltöd éjszakádat! |
A lány fölment a kamrába, megvetette az ágyat,
lefeküdt és elaludt. Az öreg utána ballagott, most is megcsóválta a fejét,
aztán Iesüllyesztette a pincébe.
Harmadnap hajnalban azt mondta a favágó a feleségének:
- Ha megjönne is közben a másik két lányunk, azért
csak a legkisebbikkel küldd utánam az ebédet. Az mindig jó és engedelmes gyerek
volt, most is az igaz úton fog maradni, nem kódorog el, mint a két nénje!
- Azt akarod, hogy a legkedvesebb gyermekemet is
elveszítsem? - sopánkodott az asszony.
- Sose aggódjál - nyugtatta meg az ura. - Okos, eszes
kislány az, nem fog eltévedni. Aztán meg ma egy zacskó borsót viszek magammal,
azt hintem el. A borsó nagyobb, mint lencse, annak nyomán biztosan eltalál
hozzám.
Délben a lányka karjára vette a kosárkát, elköszönt az
édesanyjától, és elindult. Hanem akkorra a borsó már réges-régen a vadgalambok
begyében volt! A lányka nem tudta, merre menjen, hova térjen. Egyre azon
emésztődött, mennyire éhezik szegény édesapja, és mennyire aggódik majd az
édesanyja, ha nem ér haza idejében. Reá is rásötétedett, ő is megpillantotta az
erdei ház ablakában a világosságot, ő is bekopogtatott; és megkérdezte szépen,
kaphatna-e szállást éjszakára.
Az öreg az állataihoz fordult:
Tyúkocskám,
kakaskám, és te, tarka tehénke: mit szóltok a beszédre? |
Azok azt szólták, hogy:
- Dukk!
A lányka odament a kemencepadkához, megsimogatta a
tyúkocskát, végigcirógatta a kakaskát, a tehénkének megvakarta a két szarva
közt a fejét.
Az öreg kiküldte a konyhába, hogy készítsen vacsorát.
A lány megfőzte az ételt, föltálalta az öregnek az asztalra, de maga nem ült
le.
- Hát te nem eszel? - kérdezte az öreg.
- Hogyne - felelte a lány -, én jóllakjam, ezek a
szegény jószágok meg semmit se kapjanak? Van odakint eleség bőséggel, busásan,
előbb ellátom őket!
Hozott egy szakajtó árpát, azt kiszórta a tyúkocskának
meg a kakaskának; aztán a tehénkének is hozott egy öl illatos szénát.
- Egyetek, kedves jószágok - mondta -, aztán ha
megszomjaztatok, igyatok is!
Azzal elébük tett egy vödör friss vizet. A tyúkocska
meg a kakaska felröppent a vödör szélére, belemártotta a csőrét a vízbe, aztán
magasba tartotta a fejecskéjét, már ahogyan a madarak szokták, ha isznak.
Jókorát húzott a tarka szőrű tehénke is.
Mikor az állatok jóllaktak, a lányka is asztalhoz ült,
és megette, amit az öreg hagyott neki. A tyúkocska meg a kakaska a szárnya alá
dugta a fejét, és a tehénke is elaludt.
- Nem térhetnénk mi is nyugovóra? - kérdezte a lányka.
Az öreg az állatokhoz fordult:
Tyúkocskám,
kakaskám, és te, tarka tehénke: mit szóltok a beszédre? |
- Dukk! - felelték az állatok.
Velünk ettél, velünk ittál,
mindnyájunkat jól tartottál: álmodj szépet minálunk; jó éjszakát kívánunk! |
A lányka felment a kamrába, felrázta a párnákat,
felhúzta és megvetette az ágyakat, aztán leült a székre, és várta az
öregembert. Az csakhamar be is lépett, s lefeküdt az egyik ágyba; hosszú fehér
szakálla leért a lábáig. A lányka a másik ágyba feküdt és elaludt.
Békességben pihent éjfélig; hanem akkor olyan
nyugtalanság lett a házban, hogy fölébredt. A sarokból zirregés-zurrogás
hallatszott, az ajtó kivágódott, és nekicsapódott a falnak, a lépcső dübörgött,
mintha leszakadna, és végül olyan robaj támadt, mintha az egész tető leomolnék.
A lányka először megijedt, de mert semmi baj nem érte,
és a ház is elcsendesedett, csakhamar újra álomba merült.
Hajnalban, ahogy a nap fölkelt, kinyitotta ő is a
szemét; hát mit látott, uramfia! Egy nagy teremben feküdt, és körülötte királyi
pompa csillogott. A zöld selyemkárpitos falakon aranyvirágok virultak. Agya
elefántcsontból volt, fölötte vörös bársonymennyezet, odébb meg a széken egy
pár gyöngyös topánka díszelgett.
A lányka azt hitte, álmodik. Fényes ezüstcsengőcskét
látott az éjjeliszekrényén, de azt is csak álomnak gondolta; kinyúlt érte,
fölemelte, hogy vajon igazi-e. A csengő megcsendült, s abban a pillanatban
három díszes öltözetű szolga lépett a lány ágyához.
- Mit parancsolsz, kedves úrnőnk?
A lány nem értette a dolgot; megijedt, hogy talán késő
van, és az öreg már fölkelt.
- Jaj, tüstént fölkelek - kiáltotta -, megfőzöm a
reggelit, s ellátom a tyúkocskát, kakaskát, tehénkét!
- Sose fáradj! - hallatszott akkor egy hang, és egy
gyönyörűséges ifjú lépett a terembe. - Király fia vagyok, és ezennel megkérem a
kezedet. Egy gonosz boszorka elátkozott: vénséges vén, ősz emberként kellett az
erdőben élnem, és nem maradhatott velem senki más, csak a három leghűségesebb
szolgám, az egyik kakas, a másik tyúk, a harmadik tehén alakjában. És mindaddig
szólt a varázslat, míg egy olyan derék, jólelkű leány nem téved hozzánk, aki
nemcsak az emberrel törődik, hanem az állatokkal is. Te voltál ez a lány, és ma
éjfélkor megváltottál minket a varázslattól. Az erdei házikó is visszaváltozott
az én királyi palotámmá.
A leányka kezét nyújtotta a királyfinak, az pedig elküldte
három hű szolgáját, hívják el a lakodalomba a szegény favágót meg a feleségét
is.
- Hát a két nénémet nem hívjuk el? - kérdezte a
menyasszony.
- Nem - felelte a királyfi -, azokat büntetésből a
pincébe csuktam, és holnap reggel kiküldöm őket az erdőbe egy szénégetőhöz.
Addig fognak szolgálni nála, míg meg nem javulnak, és meg nem tanulják, hogy a
szegény állatokat sem szabad éhen hagyni.