Ahogy az idő
telt, a két Napfiú sok-sok Anayét győzött le és ölt meg. Elpusztult a négylábú,
kétszarvú Theelgeth, a sasszerű Cenahale, a borzalmas Cetakocsilthali, aki minden
áldozatát a mélybe lökve pusztította el, elpusztult Binaye Acsáni, aki
látogatóit szeme villámával döfte le, és még sok más undorító szörnyeteg.
De hiába
volt a két fiú bátorsága, még mindig számtalan Anaye élt, és öldöste a
navahókat. A testvérek elhatározták hát, hogy újra felkeresik apjukat, a Napot,
hogy tanácsát és segítségét kérjék.
- Kedves
fiaim - válaszolta a Nap, mikor kérésüket eléje terjesztették -, csak akkor
segítek nektek, ha ti is tesztek valamit értem. Naponta hosszú-hosszú utat kell
végigjárnom, és néha, hosszú nyári napokon még arra sem jut időm, hogy egyek és
pihenjek. Azt kívánom hát, küldjétek Eszcsánatlehit nyugatra, hogy ott új házat
építsen nekem.
Nayenezgani
nyomban késznek mutatkozott apja parancsát teljesíteni. Naidhikisi azonban
szabadkozott, nem kényszeríthetik anyjukat arra, hogy hazáját elhagyja.
Csohanoai öt
varázskarikát adott nekik: egy feketét, kéket, sárgát, fehéret és egy sokszínű
tarkát, mindegyiken egy-egy kés lógott, és így szólt hozzájuk:
- Anyátok
már tudni fogja, mihez kezdjen mindezzel - és útra bocsátotta őket.
Mikor a két
fiú hazaért, így szóltak Eszcsánatlehihez:
- Itt vannak
a karikák, apánk adta. Azt mondta, te tudni fogod, mihez kezdj velük. Mutasd
meg hát nekünk is, mire valók.
Eszcsánatlehi
négyszer egymás után megtagadta, hogy bármit is tudna a varázskarikákról, de
végül, mikor látta, hogy Nayenezgani egyre ingerültebb, így szólt:
- Sohasem
láttam a Napot, csak innen messziről. Nem járt ő a földön soha, hogy engem
meglátogasson. Mit sem tudok én ezekről a varázseszközökről. Mégis megpróbálom,
hátha rájövök, mit kell tennem.
Ezzel a
fekete karikát elvitte keletre, úgy állította föl, hogy gurulni tudjon. El is
indult a karika nyomban, és gurult, gurult kelet felé, míg csak el nem tűnt a
szemük elől. A kék karikával ugyanez történt délen, a sárgával nyugaton, a
fehérrel meg északon. A tarka karikát azonban fölfelé hajította a delelőpont
irányába, a négy kést is utánadobta, és el is tűnt a karika is meg a négy kés
is a felhők között.
Negyednapig
mi sem történt. Nem változott az idő sem. Negyednap aztán mennydörgött, aztán
négy napon át ismét szép idő volt. Akkor végre beborult, egy hatalmas fehér
felhő ereszkedett alá. Eszcsánatlehi kilépett a kunyhóból, és látta, hogy a
négy égtáj felől hatalmas forgószelek közelednek, úgy tépik ki és sodorják az
ősfákat, mint fűcsomókat, úgy görgetik a hegynyi sziklákat, mint apró kavicsot.
- Fiam,
féltem a kunyhónkat - szólt Eszcsánatlehi, amikor újra visszatért -, nagyon
magasan fekszik a hegyek között, a vihar könnyen összedöntheti.
Nayenezgani
kiment, letakarta a kunyhót egy fekete felleggel, szivárvánnyal erősítette a
földhöz, aztán még sötét ködöt terített rá, ezt napsugarakkal kötötte meg, erre
ismét egy fekete felhőt teregetett, villámmal cövekelte ki.
Még aznap
este, az alkony óráiban megcsillant rajtuk egy sápadt napsugár, de aztán több
se - négy nap, négy éjjel sötétség borult rájuk. Iszonyatos vihar tombolt
fölöttük, éles kövek zápora hullott. A két asszony és a két fiú azonban
biztonságban volt a kunyhóban.
Ötödnap
reggel alábbhagyott az orkán. Nayenezgani kiment, és látta, hogy még mindig
sötét van, de legalább az idő megcsendesült. Hozzáfogott hát, hogy eltávolítsa
a kunyhót védő takarókat. Egyiket a másik után lökte fel a magas egekbe.
Mire ezzel
elkészült, kivilágosodott.
A kunyhó
lakói kijöttek, meglepődve látták, mennyi változást okozott a nagy vihar. A
kunyhó közelében egy hatalmas völgy képződött, a sziklák alakja körös-körül
teljesen megváltozott, a szél hatalmas sziklaoszlopokat vágott ki a hegyekből.
- Bizonyára
minden Anaye elpusztult - szólt Eszcsánatlehi -, az orkán megölte őket.
A szél azonban ezt súgta Nayenezgani fülébe:
- A vén Szan
él még Dhepenca hegyén.
Másnap
reggel a fiú el is indult észak hegyei felé, s mikor végre elérte Dhepenca
hegyét, látja ám, hogy egy ősöreg asszony jön botra támaszkodva szembe vele.
Háta hajlott, haja fehér, arcán ránc ránc hátán. Nayenezgani rögtön tudta, hogy
ez csak Szan lehet.
- Nagyanya -
szólította meg -, azért jöttem, hogy rettenetes feladatomat teljesítsem. Meg foglak
ölni.
- Miért
akarsz megölni? - kérdezte a vénasszony gyengécske hangon. - Nem ártottam soha
senkinek. Hallottam, hogy hősi tetteket vittél véghez, hogy a navahók
elszaporodjanak a földön. Ha azonban engem megölsz, az emberek szaporodása
megszűnik, a fiúk nem serdülnek férfiakká, a férfiak nem érnek atyákká, a
haszontalan aggok nem szenderednek el, a teljes mozdulatlan nyugalom állapotába
kerültök. Pedig jó az embernek megöregedni, az öregnek elnyugodni, hogy helyet
csináljon a felnövő fiataloknak. Hagyj hát, kérlek, életben, én segíteni fogok
neked, hogy a navahók elszaporodjanak a földön.
- Ha
megtartod a szavad, vénanyám, megkíméllek - felelte Nayenezgani, és visszatért
anyjához.
De a szél
ismét susogni kezdett a fülébe:
- Csak az
Eszcsán, a jégasszony él még Dhepenca csúcsán, ahol a hó meg a jég nem olvad el
soha.
Nayenezgani
elindult hát, felkapaszkodott a Dhepenca csúcsára, fel-fel egészen odáig, ahol
már nincsenek fák, bokrok, ahol nyáron át is a fagy uralkodik.
Talált itt
egy sovány vénasszonyt, ruha nélkül, éhesen, tűz nélkül vánszorgott, nem volt
tető, mely alatt fejét nyugovóra hajthatta volna. Reszketett, vacogott a
hidegtől, szeméből könny patakzott.
- Nagyanya -
szólította meg a fiú -, kegyetlen leszek hozzád, azért jöttem, hogy megöljelek,
nehogy az emberek általad ezután is megfagyjanak és meghaljanak.
- Ölj hát
meg, vagy hagyj életben, ha úgy tetszik, nekem mindegy - felelte a vén -, de
tudd meg, ha megölsz, mindig mindenütt forróság lesz, a föld kiszárad, a
források kiapadnak, az emberek elpusztulnak. Jobb a navahóknak, ha meghagyod az
életemet.
Nayenezgani
hallgatott és elgondolkozott.
Leeresztette
a karját, amelyet már azért emelt föl, hogy halálos csapást mérjen a vénségre.
- A szavaid
bölcsek - mondta -, meghagyom az életedet.
Aztán
visszatért az anyjához.
A szél
azonban még mindig talált susognivalót:
- Tiein, a
szegénység is él még, ők ketten vannak.
Másnap
Nayenezgani felkerekedett, és a mondott helyen egy ősöreg házaspárt talált,
piszkosak voltak, rongyosak, szegényes putri volt az otthonuk.
- Nagyanya,
nagyapa - szólította meg őket Nayenezgani -, azért jöttem, hogy megöljelek
benneteket.
- Ne tedd,
kis unokám - felelte a vénember -, nem válik a leendő nemzedékek javára, ha mi
nem leszünk többé, mert akkor mindörökké ugyanazt a ruhát hordják majd. Ha
életben maradunk, a ruha viseltessé, rongyossá válik, és az emberek újat,
szebbet készítenek maguknak, javakat gyűjtenek, csinosítják, szépítgetik
magukat és otthonaikat. Hagyd meg hát az életünket! Ha élni hagysz, ronggyá
tépjük viseltes ruháikat, és ez javukra szolgál.
Nem is
bántotta Nayenezgani a két öreget, hanem visszatért az anyjához.
Ezután a
szél susogására Dicsint, az éhséget kereste meg. Itt tizenkét éhezőt talált, a
főnök egy hatalmas, kövér férfi volt, senki sem hitte volna, hogy csak egy kis
barna kaktusz a tápláléka.
- Meg kell
öljelek benneteket - szólt Nayenezgani -, hogy a navahókat ne kínozza többé az
éhség, hogy többé elő ne forduljon törzsemben az éhhalál.
- Ne ölj meg
bennünket - felelte a főnök -, ha azt akarod, hogy néped szaporodjon és boldog
legyen. Mi a ti jó barátaitok vagyunk. Ha meghalnánk, az emberek nem törődnének
a táplálkozással, nem ismernék az örömöt, amit a jó étel szerez az embernek,
és a vadászat örömeiről is le kellene mondaniuk.
Nayenezgani
meghagyta hát az életüket, és hazatért az anyjához.
Mikor
hazatért, így szólt hozzá:
- Anyám, azt
hiszem, minden Anaye halott! - Ezzel letette fegyvereit, melyeket apjától, a
Naptól kapott, és belekezdett győzelmi éneke éneklésébe.
Alighogy
befejezte, kelet felől is ének hangja kélt.
Eszcsánatlehi
így szólt a két fiúhoz:
- Öltözzetek
fel, Csohanoai jön, öltözzetek, és vegyétek kézbe fegyvereiteket, hogy illően
fogadhassátok őt. - Ezzel kilépett a kunyhóból.
A Nap
üdvözölte fiait, és megkérdezte tőlük, elpusztítottak-e minden Anayét.
Mikor
mindenről beszámoltak neki, így szólt:
- Nem jó,
hogy e szörnyek holtteste ott hever, ahol elpusztultak, mindet Jeikó teteme
mellé kell elásni.
Aztán
elbúcsúzott és elment, de megígérte, hogy negyednapra visszatér, mert a Csolihi
csúcsán Eszcsánatlehivel akar találkozni.