Aszlán




Egyszer volt, hol nem volt egy szegény öregasszony. Mindennap kijárt az erdőre rőzsét szedni, bevitte a városba, és eladta.
Egyszer, mikor így rőzsét szedett az erdőn, betévedt a sűrűbe. Hallja ám, hogy a közelben felüvölt egy oroszlán. Az asszony nem ijedt meg, széthajtotta az ágakat, meglátott egy tisztást, hát a tisztáson egy hatalmas oroszlán fekszik, és egy kisfiút szoptat. Az öregasszony nagyon elcsodálkozott, de gondolta, már csak megnézi, mi lesz ebből. Az oroszlán megetette a gyereket, és eltűnt a sűrűben. A kisfiú egyedül maradt.
Az asszony előjött a fa mögül, szép csöndesen odament a kisfiúhoz, és felvette az ölébe. A kisfiú megölelte, nem félt tőle, hozzásimult. Az asszony gondolkozott egy kicsit, és döntött: „Már csak nem hagyom itt az erdőben, hazaviszem.”
Attól fogva a kisfiú az öregasszonynál lakott. Ha a fiú felől kérdezgették az asszonyt, azt felelte, hogy az az ő árva unokája, Aszlánnak hívják. A szomszédok sajnálták az árvát, gyakran vittek neki tejet. Az öregasszony meg csak járt az erdőre, rőzsét szedett, eladta a rőzsekötegeket a városban. Így éldegéltek. A kisfiú nőttön-nőtt.
Tizennégy éves korára már öles termetű volt. Se gyerek, se felnőtt férfi le nem gyűrhette a verekedésben. Mindenkit legyőzött. Az öregasszony elszólhatta magát, hogy Aszlánt az erdőben találta, mert a rossz emberek suttogni kezdtek:
- Jaj nekünk, erdei vadat tápláltunk a tulajdon romlásunkra...
És egyszer összeálltak, és elmentek panaszra a padisahhoz, hogy Aszlán mindenkibe beleköt, és az emberek félnek tőle. A padisah meghallgatta őket, és megparancsolta, hogy küldjenek el Aszlánért. Mikor Aszlán megjelent előtte, megkérdezte tőle:
- Ki fia vagy?
- A rőzseárus öregasszony unokája vagyok.
- Miért kötsz bele gyerekekbe, felnőttekbe, mindenkibe?
- Én nem kötök bele senkibe. Ők akarnak birkózni velem, és én legyőzöm őket.
Hívatta a padisah a legerősebb testőreit, és megparancsolta, hogy verekedjenek meg Aszlán­nal. Aszlán egytől egyig mindet legyőzte. Látta a padisah, hogy milyen nagy erejű a fiú, és azt gondolta magában: „Ilyen pajtás kellene az én fiamnak!”
- Nem akarnál itt maradni az udvarban, Aszlán? - kérdezte tőle. - Az öreganyó magamagát is alig bírja táplálni, nálam meg jó dolgod lesz. Azt akarom, hogy légy a fiam, Mirza Mahmud pajtása.
- Szívesen itt maradok. Csak a jó öreganyó is hadd lakjon itt. Úgyis egész életében abban a düledező viskóban senyvedezett.
A padisah beleegyezett. Attól fogva Aszlán meg az öreganyó, aki felnevelte, a palotában lakott.
Mirza Mahmud és Aszlán úgy összebarátkozott, hogy egy napig se bírták ki egymás nélkül.
Egyszer tavasszal lovaglóversenyt rendezett a fiatalság. Aszlán meg Mirza Mahmud is elhatározta, hogy szerencsét próbál. Az egész város odasereglett az ünnepségre. Köztük a padisah főemberei is, az előkelők, a vezérek, a kereskedők.
A játék szabályai szerint a versenyzők a kijelölt helyre léptettek, és egy vonalba igazították a lovuk fejét. A padisah jelére majd arra a helyre vágtatnak, ahol a nézőközönség összegyűlt. Aki először odaér, az a legjobb dzsigit.
A padisah megadta a jelt, és két lovas mindjárt kivált a csoportból: Aszlán és Mirza Mahmud. Fej fej mellett száguldottak a lovak, de a végén Aszlán mégis megelőzte Mirza Mahmudot. Ő lett a győztes.
- Dzsigit, dzsigit! - kiabálta a közönség.
És piros selyemkendőt kötöttek az Aszlán lova nyakára.
Ez bizony nem tetszett Mirza Mahmudnak. Odament Aszlánhoz, és azt mondta neki:
- Hogy mertél megelőzni, te erdő fattya!
Aszlán nagyon megbántódott.
A lovaglóverseny után lakomát rendeztek a legjobb dzsigit tiszteletére. Asztalokat vittek a kertbe, a padisah szolgái jóltartották a vendégeket. Csak Aszlán nem volt sehol. Kardot, pajzsot vett magához, lóra kapott, elment.
Mirza Mahmud észrevette, hogy eltűnt Aszlán. „Minek is bántottam meg” - gondolta, és a keresésére indult, de sehol se találta. Eszébe jutott, hogy megnézi, vajon az Aszlán lova a helyén van-e, és a lovász megmondta, hogy Aszlán ellovagolt, s azt is megmutatta a padisah fiának, hogy merre. Mirza Mahmud megparancsolta, hogy neki is nyergeljenek lovat. Lóra kapott, és nyargalt Aszlán után.
Aszlán közben mind messzebb jutott a várostól. Észrevette, hogy elfáradt a lova, gondolta, megáll, megpihenteti. Egyszerre porfelhőt látott az úton, lódobogást hallott.
„Biztosan engem üldöznek” - gondolta.
De csak Mirza Mahmud volt az. Odarúgtatott Aszlánhoz, és így szólt:
- Bocsáss meg, barátom! Soha többet nem sértelek meg. Gyere haza!
- Nem, Mirza Mahmud, nem való vagyok én a padisah fiához. Nem megyek vissza többet a palotába.
Akárhogy kérlelte Mirza Mahmud, a büszke fiú hajthatatlan volt. Akkor aztán Mirza Mahmud azt mondta:
- Ha te nem jössz vissza, én se megyek vissza, veled tartok.
- Nem illik neked egy erdei fattyúval kószálni a világban. Te a padisah fia vagy, és magad is padisah leszel.
Mirza Mahmud sírva fakadt, és azt mondta Aszlánnak:
- Hát akkor vedd el a kardomat, és vágd le a fejemet, de én akkor se tágítok tőled. Ahova te mégy, odamegyek én is.
Így aztán kettesben mentek tovább. Lovagoltak egy nap, lovagoltak két nap. Látja Aszlán, hogy Mirza Mahmud el-elbólint a nyeregben. Épp egy selyemfüvű rét mellett lovagoltak.
- Fáradt vagy, Mirza Mahmud - szólt Aszlán -, meg a lovaknak is ideje megpihenni. Álljunk meg itt ezen a réten, hadd legeljenek a lovak, te meg feküdj le aludni. Én majd őrködöm.
Úgy is tettek. Nem tudták, hogy az a rét öt testvéré, öt óriásé. Ősszel erről a rétről kaszálták a füvet a lovaiknak az óriások.
Az öt óriás háza a hegyen volt. Meglátták, hogy idegen lovak legelnek a rétjükön, és haragra lobbantak. Szóltak a legfiatalabbnak:
- Eredj már, kötözd meg azokat a pimasz fickókat, akik ott dúlják a rétünket, és hozd ide őket, hadd lássuk el a bajukat!
A legfiatalabb óriás kitépett tövestül egy nagy fát, a vállára hajította, és kiment a rétre.
Ahogy meglátta Aszlánt és Mirza Mahmudot, már messziről rájuk kiáltott:
- Hé, ti léhűtők, hogy meritek a mi rétünkön legeltetni a lovatokat!
Aszlán meghallotta a nagy kiabálást, és azt gondolta magában: „Ha Mirza Mahmud felébred, megijed” - és elébe ment az ordítozónak. Ahogy közelebb ér, látja ám, hogy micsoda rettenetes óriás az: a feje a felleget veri, a vállán egy egész szálfa. De nem ijedt meg.
- Miért kiabálsz, atyámfia? Ha egy arany ára kárt csináltunk neked, hát itt van érte tíz, csak ne pörölj!
- Még feleselsz is velem? - kiáltotta az óriás, meglóbálta a fát, és Aszlán felé hajította.
Aszlán kitért előle, mellette zúgott el a fa. Elkapta Aszlán az óriás gallérját, és úgy belevágta a rét mellett levő mocsárba, hogy nyakig belesüppedt. Ordított az óriás, ahogy a torkán kifért:
- Mentsetek meg, elpusztulok!...
Aszlán rákiáltott:
- Ha el nem hallgatsz, belefojtlak!
Az óriás elhallgatott, és Aszlán visszament a mélyen alvó Mirza Mahmudhoz.
A dühös óriások várták, csak várták legkisebb testvérüket, de nem jött.
- Úgy látszik, túl sok szót veszteget a mi testvérünk ezekre a csavargókra - szólt a legidősebb fivér. - Eredj már - fordult a negyedik testvérhez -, húzd meg a fülét, azokat a jöttmenteket pedig kötözd meg és hozd ide!
A negyedik óriástestvér kitépett egy tölgyet tövestül, a vállára vetette, és kiment a rétre. Ő is már nagy messziről kiabálta:
- Hogy meritek összetipratni a rétünket? Majd megtanítalak én benneteket!
Aszlán meghallotta, elébe ment, így szólt hozzá:
- Minek kiabálsz annyira, atyámfia? Útonjárók vagyunk, nem tudtuk, hogy a ti réteteken pihenünk meg. Ha egy arany ára kárt tettünk benne, hát itt van érte tíz!
Hanem az óriás rákiáltott:
- Még feleselsz is velem?
Azzal meglóbálta a tölgyet, és Aszlán felé hajította. Aszlán kitért előle, a fa elzúgott mellette. Aszlán odafutott az óriáshoz, megkapta, földig hajtott egy magas fát, a hegyibe ültette, aztán elengedte a fát, és megfenyegette az óriást:
- Ha ordítozol, járhatsz még rosszabbul is!
Az óriás mind a két kezével belekapaszkodott az ágakba, hogy le ne essen, és hallgatott.
A három idősebb óriás várta, várta a fiatalabb testvéreit, de nem jöttek. Azt mondja a legidősebb óriás:
- Úgy látszik, testvéreim, valami baj lehet, hogy egyik se jön. Menjünk el együtt, nézzük meg, mi történt.
Kiment a három óriás a rétre. Aszlán elébük szaladt. A legidősebb óriás azt kérdi tőle:
- Idejött a két testvérünk, nem láttad őket?
- Látni éppen láttam. Furcsa szerzetek: ordítoznak, pörölnek, fákkal hajigálóznak.
- De hát hol vannak?
- Az egyik a mocsárban, mert belevágtam. Gyertek, megmutatom!
Az az óriás, amelyik nyakig ült az ingoványban, rimánkodni kezdett, mikor meglátta a bátyjait:
- Mentsetek meg, húzzatok ki innen!
A testvérei kitéptek egy fát tövestül, odanyújtották neki az egyik végét, a másiknál fogva húzni kezdték. Húzták, húzták, de csak nem bírták kihúzni. Akkor Aszlán odébb küldte az óriásokat, megfogta a fát, és rákiáltott a mocsárba ragadt óriásra:
- Jól megfogd a végét, mert belefojtlak!
Megijedt a legkisebbik óriás, jól belekapaszkodott az ágakba, Aszlán meg fél kézzel kirántotta az ingoványból.
Az idősebb óriások elcsodálkoztak, hogy Aszlán ilyen erős, és megkérdezték:
- Hát a másik testvérünk hol van?
- Az is olyan csúnyán ordítozott, mint ez. Felültettem a fa hegyébe. Gyertek, megmutatom!
Megmutatta nekik, melyik fán ül a másik testvérük. Az aztán, ahogy meglátta a bátyjait, rimánkodni kezdett:
- Vegyetek le hamar, elfáradt a kezem, alig bírok már kapaszkodni! Mindjárt letörik az ág, leesek, szörnyethalok!
A négy óriás megfogta a fát. Húzzák erősen, de a fa meg se rezdül, nem hajlik meg. Látta Aszlán, hogy nem tudják meghajlítani a fát, félrelökte őket, és fél kézzel földig hajlította a fát. Levette az óriást, a testvéreit meg kinevette:
- Látom, no, ma nem ettetek piláfot! Itt a két ordítozó testvéretek! Aztán máskor ne így fogadják a vendéget!
Az óriások egészen elképedtek, hogy milyen erős Aszlán. „Meg kell hívni magunkhoz ezt az embert meg a pajtását, össze kell barátkozni velük. Szükség lehet még rájuk” - gondolta a legidősebb.
- Mi öten vagyunk testvérek, gyertek hozzánk lakni, leszünk heten - mondta Aszlánnak.
- Ha felébred az öcsém, megbeszélem vele - felelte Aszlán.
Az óriástestvérek elmentek, Aszlán meg várta, hogy Mirza Mahmud felébredjen.
No hát egyszer csak felébredt, Aszlán elmondta neki, hogy volt, mint volt, és megkérdezte tőle, akar-e az óriásoknál lakni.
- Te döntsd el, Aszlán. Ahogy mondod, úgy lesz - felelte Mirza Mahmud.
Lóra ültek, felmentek az óriásokhoz. Mind az öt testvér elébük ment. És Aszlán meg Mirza Mahmud ott maradt náluk. Együtt laktak, együtt vadásztak. Egyszer a legidősebb óriás gondolt egyet, és így szólt a testvéreihez:
- Hallgassatok ide, fivéreim, mi jutott eszembe! Ha Aszlán megharagszik ránk, mind­annyiunkat megöl. Olyan erős, akár az oroszlán. Jó lenne szépszerével megszabadulni tőle.
Összedugták a fejüket az óriások, tanakodtak, hogy mint szabadulhatnának meg Aszlántól. Először a legkisebb óriás szólalt meg:
- Én úgy gondolom, hogy mikor Aszlán elalszik, vágjuk le a fejét.
- Igen ám, de ha egy csapásra nem sikerül, mindannyiunkat megöl! - szólt a másik.
Elhatározták, hogy még gondolkoznak a dolgon. Gondolkoztak, gondolkoztak, aztán megint csak összedugták a fejüket. Ezúttal a legidősebb testvérnek jutott eszébe valami:
- Menjünk vadászni vele együtt, és őt hagyjuk ott a szűk torkú szurdokban. Aztán odahajtjuk az erdei szörnyet, aki két testvérünket, a hatodik meg a hetedik fivérünket megölte, az széttépi Aszlánt, Mirza Mahmuddal meg magunk is elbánunk.
Úgy is tettek. Másnap az óriások meg Aszlán elmentek vadászni. Útközben a legidősebb óriás azt mondja Aszlánnak:
- Ma a hegyekben vadászunk, ott sok az antilop. Te maradj a barlangban, mi meg arrafelé hajtjuk az antilopokat.
- Jól van - egyezett bele Aszlán, mit sem sejtve.
Felmentek arra a helyre, ahol a szörny lakott, és Aszlánt otthagyták a szurdokban. Felmásztak a fára, kiabáltak, lármáztak. Hamarosan nagy zúgás, recsegés-ropogás támadt. Jött a szörny, összetördelt mindent, ami útjába akadt. Berontott a barlangba, egyenesen oda, ahol Aszlán állt. Megörültek az óriások, és hazamentek. Biztosra vették, hogy a szörny széttépi Aszlánt. De nem úgy lett. Aszlán sokáig viaskodott a szörnyeteggel, és legyőzte. Aztán felment a hegytetőre, hát látja, hogy az óriások hazafelé tartanak.
Rájuk kiáltott:
- Hé, hová mentek? Nézzétek meg, hogy antilop helyett micsoda szörnyet ejtettem el!
Megijedtek az óriások nagyon, hogy Aszlán hangját hallják, és a legidősebb azt mondta:
- Még a szörnyet is legyőzte! Láthatjátok, mit vettünk a nyakunkba!
Másnap Aszlán otthon maradt ebédet főzni, az óriások és Mirza Mahmud pedig elmentek vadászni. Aszlán fát vágott, tüzet rakott, és nekilátott ebédet főzni. Mikor elkészült az ebéd, ledőlt egy kicsit. Hirtelen kinyílt az ajtó, és egy alacsony termetű, fehér szakállú öregember lépett a szobába. Felkeltette Aszlánt, és ravaszul mosolyogva így szólt hozzá:
- Gyere, te nagy erejű, verekedjünk meg! Ha én győzök, megeszem az ebédet, amit készítettél, ha te győzöl le engem, levághatod a fejemet a kardoddal.
Aszlán ránézett az öregre, és elnevette magát:
- Minek verekedjünk, adok én neked húst, egy teli tányérral, egyél, amennyi jólesik.
- Nem én, majd csak azután, ha földhöz teremtettelek!
Aszlán elcsodálkozott, hogy milyen bátor az öregember, és csak annyit mondott:
- Hát ha annyira akarod, nem bánom, verekedjünk!
Birkózni kezdtek. Aszlán mindjárt látta, hogy nagyon erős az öreg, ha kicsi is. Valahányszor elkapta, mindig kisiklott a markából. Hanem azért Aszlán csak ügyesebb volt, megkapta az öreget, kicsit megemelte, és két vállra fektette. De ahogy egy kicsit gyengébben szorította, az öreg kiszakította magát a kezéből, és kiugrott a házból. Aszlán felkapta a piszkavasat, és utána eredt. Utol is érte, de az ösvényen volt valami nyílás a földben, és az öreg belebújt. Aszlán utánavágta a piszkavasat, és el is találta a lábán, de mire odaért a lyukhoz, az öreg már nem volt sehol.
Hamarosan megjöttek a vadászok. Aszlán adott nekik ebédet, és elmondta, mi történt.
Elvezette az óriásokat meg Mirza Mahmudot ahhoz a lyukhoz, amiben az öreg eltűnt.
Az óriások meg elmondták, amit tudtak:
- Az öregember a föld alatti birodalom ura. Föld alatti palotájában két szépséges lány sínylődik. Mi el akartuk venni őket az öregtől, de egyikünk se tudta legyőzni. Te most meg­sebesítetted, így már könnyebb lesz elbánni vele. Te vagy köztünk a legerősebb, Aszlán, menj le a föld alatti birodalomba, szabadítsd ki a szépséges lányokat!
Aszlán ráállt, az óriások meg örvendeztek: most aztán megszabadulnak tőle.
Kötelet kötöttek egy fához, Aszlán leereszkedett a kötélen. Ahogy ereszkedett lefelé, körül­nézett, meglátta a föld alatti palotát. A palota előtt tűz égett, a tűz körül két szépséges lány sürgött-forgott. Nem messze tőlük ott állt az öregember, a föld alatti birodalom ura.
Az öreg észrevette Aszlánt, és dühbe gurult. Felugrott, rárohant Aszlánra. Aszlán nem ijedt meg, nem hátrált. Sokáig viaskodtak. És legyőzte Aszlán a gonosz öreget. Azután feltekintett, látta, hogy a lányok messzire elfutottak ijedtükben.
- Ne férjetek, azért jöttem, hogy segítsek rajtatok! Gyertek velem! - nyugtatta meg őket Aszlán.
A lányok vele mentek. Aszlán elmondta nekik, hogy kicsoda, honnan jött, hogy hívják, hogy került a föld alatti országba. Említette az óriásokat is.
- El akartak venni benneteket a gonosz öregtől, de nem tudták legyőzni.
A lányok összenéztek, és azt mondták:
- Ne higgy az óriásoknak! Ismerjük őket, ők hoztak el bennünket a szülői házból, magukhoz, szolgálónak. Aztán ők maguk ajándékoztak a gonosz öregnek, váltságdíjul.
Odaértek arra a helyre, ahol a kötél vége lógott. A lányok kérlelték Aszlánt:
- Te mássz fel elsőnek, mert aztán az óriások téged itt hagynak, és bennünket megint ott tartanak maguknál szolgálónak.
- Már hogy hagynálak itt benneteket a föld alatt? Bizony nem megyek fel elsőnek!
Sokáig kérlelték a nővérek Aszlánt, de csak nem akart elsőnek felkapaszkodni. Az idősebbik nővér végül így szólt:
- Ha az óriások itt rekesztenek a föld alatt, el ne felejtsd, amit most mondok! Minden pénteken jön ide két juh: egy fekete meg egy fehér. Egész nap legelésznek a réten, azután öklelőzni kezdenek. Addig-addig öklelőznek, míg a fehér feketévé nem változik, a fekete meg fehérré. Jól jegyezd meg, melyik volt a fehér bárány, annak ugorj a hátára, és kivisz a napvilágra. De ha összecseréled őket, és arra ülsz, amelyik először fekete volt, az még mélyebbre visz a föld alá.
Aszlán megköszönte az idősebb nővérnek a jó tanácsot, megrántotta a kötelet, így adott jelt az óriásoknak, hogy most már húzhatják felfelé, amint megállapodtak, mikor Aszlán lement a föld alá. A testvérek felhúzták a lányokat, és megint leeresztették a kötelet. Aszlán próbára akarta tenni őket, követ kötött a kötélre, és jelt adott, hogy lehet felfele húzni. Egy darabig csak emelkedett felfelé a kő, de aztán hirtelen visszahullott: az óriások, abban a hiszemben, hogy Aszlánt húzzák fel, elvágták a kötelet.
Aszlán ottrekedt a föld alatti országban. Eszébe jutott a nagyobbik nővér tanácsa, gondolta, hogy megvárja a pénteket.
Eltelt egy nap, el a másik, péntekre virradt. Korán reggel a palota előtt, a réten megjelent a két bárány: a fekete meg a fehér. Egész nap legelésztek, hanem estefelé öklelőzni kezdtek. Sokáig öklelőztek. A fekete bárány fehér báránnyá változott, a fehér meg feketévé. Csakhogy Aszlán nem vette észre, hogy mikor történt a dolog. Mit volt mit tenni, csak úgy találomra felült annak a báránynak a hátára, amelyik közelebb esett hozzá, és az a bárány még mélyebbre vitte a föld alatti birodalomba.
Aszlán körülnézett, meglátott egy utat, azon elindult. Ment, mendegélt, látott egy szántóvetőt a mezőn. Az öreg szántó vető két ökörrel szántott. Aszlán tisztelettel köszöntötte, de az öreg ijedten a szájára tette az ujját, és azt mondta:
- Csöndesen, vándor, lakik itt két rettenetes dzsinn. Ha meghallják a hangunkat, iderepülnek és felfalják az ökreimet. Ülj le, adok enned.
Aszlán leült, az öreg adott neki egy darab kenyeret meg aludttejet. Aszlán megette a kenyeret, az aludttejet, aztán azt mondta:
- Pihenj egy kicsit, majd én szántok addig.
Megfogta az eke szarvát, és rákiáltott az ökrökre, ahogy a torkán kifért. Az öreg odafutott hozzá, és megint rimánkodni kezdett:
- Csöndesen légy, jóember, mert különben iderepülnek a dzsinnek, és mind a ketten pórul járunk.
De Aszlán nem hallgatott rá. Szántott és kiabált az ökrökre.
Egyszer csak forgószél kerekedett, megrengett a föld: két dzsinn viharzott az öregember mezeje felé. Megijedt nagyon az öreg, hanem Aszlán elébük ment. Mikor rátámadtak, a bal kezével elkapta az egyiket, a jobb kezével a másikat, összeverte a homlokukat, és elhajította őket, egyiket erre, másikat arra. A dzsinnek többet fel se keltek, Aszlán meg szántogatott tovább. Látta az öreg, hogy elbánt Aszlán a dzsinnekkel, odament hozzá, és megkérdezte tőle:
- Ki vagy te? Honnan jöttél ide? Hisz ezek a dzsinnek az egész vidéket elpusztították, te meg egy szempillantás alatt legyőzted őket. Honnan jössz, te bátor legény?
- Én a fényes napvilágról. Segíts visszajutnom a földre, apó!
- Szívesen segítenék, de nem tudok - felelte az öreg. Aztán gondolkozott egy kicsit, és hozzátette: - A forrásunkat egy rettenetes sárkány kerítette hatalmába. Minden héten két üst húst visznek neki meg egy lányt. Mikor a sárkány odébb megy, hogy felfalja a húst és elnyelje a lányt, mindenki odarohan a forráshoz vizet venni. Már minden lányt megevett a sárkány, most már a padisah lánya kerül sorra. Épp ma viszik el a sárkánynak. A padisah azt se tudja, hova legyen bánatában. Kihirdette az egész országban, hogy annak adja a fele királyságát, aki legyőzi a sárkányt. Eredj el a forráshoz, hiszen nagyon erős vagy, és ha legyőzöd a sárkányt, a fele királysága helyett kérj tőle egy fehér kancát. Csak az vihet ki a fényes napvilágra. Nesze, itt egy zsák birkagyapjú, vidd magaddal, attól nagyon félnek a sárkányok.
Aszlán figyelmesen meghallgatta az öreg tanácsát, megköszönte, és elindult a forráshoz.
Ahogy odaér, látja ám, hogy ott már sokan vannak, cipelik a vállukon az üstöket. A sokada­lom mögött ott rejtezkedik a padisah lánya, forró könnyeket hullajt.
Az emberek letették az üstöket, a lány odaállt az üstök mellé. Aztán az emberek elmentek, a lány egyedül maradt. És akkor egy óriási odúból előmászott a sárkány. Odamászott az egyik üsthöz, és megette mind a húst. Azután odamászott a másikhoz. Azután elindult a lány felé. Aszlán a lány elé állt, eltakarta a sárkány elől. Akkor a sárkány eltátotta a pofáját, és rátámadt Aszlánra. Aszlán előkapta a birkagyapjús zsákot, és beletömte a sárkány pofájába. Míg a sárkány a nyakát tekergette, hogy valahogy kiköphesse a gyapjút, Aszlán levágta a fejét. A lány meg közben hazafutott.
A padisah megtudta, hogy egy legény megmentette a lányát, és megölte a sárkányt. Kiadta a parancsot a szolgáinak:
- Vezessétek elébem azt a legényt, nekiadom a fele királyságomat, ahogy megígértem.
A szolgák elvezették Aszlánt a palotába. A padisah ünnepélyesen fogadta, és így szólt hozzá:
- Megesküdtem, hogy annak adom a fele királyságomat, aki megmenti a lányomat, és teljesítem is, amit megfogadtam.
Aszlán azt felelte:
- Dicső padisah! Nem kell nekem a fele királyságod, add ide inkább a fehér kancádat, hadd térjek haza!
- Inkább ette volna meg a sárkány a lányomat! - kiáltott fel a padisah. - Nem adhatom neked a fehér kancámat. Kérj, amit akarsz, csak azt ne! A fehér kanca drágább nekem, mint a fele királyságom.
Aszlán megsértődött, és elment. Sokáig ment, el is fáradt, lefeküdt pihenni egy nagy fa árnyékába. Elszundított, és félálmában valami csipogást meg suhogást hallott. Felütötte a fejét, felnézett a fára, hát látja ám, hogy egy nagy kígyó kúszik a madárfészek felé, és el akarja nyelni a fiókákat. Aszlán kihúzta a kardját, megölte a kígyót, aztán megint lefeküdt. Egyszer csak azt hallja, hogy valaki emberi hangon beszél mellette:
- Csak tudnám, ki mentette meg a fiókáimat, bizony meghálálnám!
Aszlán megörült:
- Én mentettem meg a fiókáidat, csodálatos madár!
- Köszönöm, jóember! Kívánj, amit akarsz, megteszem!
- Vigyél ki a föld alatti országból a fényes napvilágra!
- Hát az bizony nem könnyű, de ha egyszer megígértem, teljesítem a kérésedet. De te hozz nekem hét bárányfarkat meg hét tömlő vizet. Akkor majd felviszlek a föld alatti országból a fényes napvilágra.
Elindult Aszlán juhnyájat keresni. Ment, mendegélt, látta, hogy a hegyoldalon bárányok legelnek, kutyák vigyáznak rájuk, a pásztor meg odébb heverészik a fűben.
- Nem adnál el nekem hét bárányt? - kérdezte Aszlán a pásztortól. - Adok mindegyikért egy aranyat.
Ráállt a pásztor az alkura, kiválasztotta a hét legszebbik bárányt, és levágta. Aszlán meg­nyúzta őket, tömlőt csinált a bőrükből, levágta a farkukat, azt is magához vette. A pásztor jóltartotta Aszlánt saslikkal, aztán elbúcsúzkodtak. Futott Aszlán a csodálatos madárhoz. A madár már várta. Aszlán megmutatta neki, hogy mit hozott, és a madár így szólt:
- Ülj fel a hátamra, a vizestömlőket meg a bárány farkakat tedd magad mellé. Valahányszor kinyitom a csőrömet, dugj bele egy bárányfarkat, és öblítsd le vízzel! Ha elszalasztod azt a pillanatot, leesek, és mind a ketten elpusztulunk. Megjegyezted, amit mondtam?
Aszlán utánamondta, hogy mit kell csinálnia útközben, és a madár felszállt a levegőbe.
Sokáig repültek. A madár időnként hátrafordította a fejét Aszlán felé, és kitátotta a csőrét. Aszlán mindig egy bárányfarkat dugott a csőrébe, és leöblítette vízzel. Így tett hat ízben. Hanem hetedszerre elejtette a bárányfarkat. Abban a szempillantásban előkapta a kardját, lekanyarított egy darabot a bal lábikrájából, a bárányfarok helyett azt dugta a madár csőrébe, leöblítette vízzel. Érezte a madár, hogy ez nem bárányfarok, de nem szólt semmit, mert már nem sok volt hátra az útból.
Kirepült a fényes napvilágra, leszállt egy forrás mellé, hát látja ám, hogy Aszlán nem bír lábra állni.
- Tudom ám, hogy bárányfarok helyett a tulajdon húsodat dugtad a számba, csakhogy én nem nyeltem le.
A helyére tette a lábikrát, körülhúzta a csőrét a seben, hát tüstént összeforrt. A madár elbúcsúzott Aszlántól, és repült vissza a fiókáihoz a föld alatti birodalomba.
Aszlán elindult megkeresni a szépséges lányokat meg Mirza Mahmudot. Elérkezett arra a helyre, ahol az óriások laktak, ment egyenesen a házukba.
Meg is lelte a lányokat meg Mirza Mahmudot. Mind a hárman rongyosak, fáradtak voltak: az óriások dolgoztatták őket, kenyéren és vízen tartották, gúnyolták, verték őket.
Megörültek mind a hárman, mikor meglátták Aszlánt, elmondták neki, mennyit szenvedtek. Aszlán szörnyű haragra gyúlt:
- Majd ellátom én az óriások baját, hogy ennyit kínoztak benneteket! Hol vannak? - kiáltott fel.
- Az erdőben. Vadásznak.
Aszlán kiment a házból, elindult megkeresni az óriásokat. Meg is találta őket egy magas hegyen, egy mély szakadék mellett. Ahogy az óriások meglátták, hogy Aszlán kivont karddal közeledik feléjük, rémületükben mind beleugráltak a szakadékba. Egy se jött ki többet.
Aszlán visszatért a két nővérhez és Mirza Mahmudhoz. Lovat nyergeltek, visszamentek Aszlán és Mirza Mahmud hazájába.


Ahogy hazaértek, nagy lakodalmat csaptak: a nagyobbik lány Aszlán felesége lett, a kisebbik Mirza Mahmudé. Mikor az öreg padisah meghalt, Mirza Mahmud lépett a helyébe, Aszlánból pedig nagyvezír lett.