A tengerparton
lakott egy indián család. Két felnőtt fiú volt a családban, az idősebb már
házasember, gyermekei is voltak. Halat ettek, angolnát s mindenféle tengeri
állatot.
Egyszer
azonban olyan viharos idő kerekedett, hogy nem tudtak halászni. Éjjel-nappal fújt
a szél, és a család csaknem éhen pusztult. Ekkor az öregapa biztatta fiait,
hogy sétáljanak végig a parton, hátha találnak néhány partra vetett halat.
Az idősebb
fiú elindult, hogy szerencsét próbáljon, de elérkezett egy tengeröbölhöz, ahol
a szél olyan erősen fújt, hogy nem tudott továbbmenni.
Nagy sziklák
állottak a vízben, itt dühöngött a legerősebben a szél. Ha apály volt, a víz
alacsonyan állt, de ha áradt a tenger, csaknem elborította a sziklákat.
A parttól
legtávolabb eső szirten egy óriás madár ült, a Viharmadár, és csattogtatta
szárnyait. Az ő szárnycsattogtatása okozta a szelet.
A fiatalabb
fiú elhatározta, hogy túljár a madár eszén. Odakiáltott a nagy madárnak, nagyapónak
nevezte, s azt kérdezte:
- Nagyapám,
nem fázol?
A madár
ráfelelt:
- Én bizony
nem.
Az indián
újra rákezdte:
- Mégiscsak
fázhatsz itt a sziklán, hadd vigyelek a partra a hátamon.
- Jól van -
egyezett bele a madár.
A fiú a
vízbe gázolt, elérte a sziklát, ahol a madár ült, a hátára vette, és gondosan
szikláról sziklára mászva közeledett a parthoz.
Amikor az
utolsó sziklához ért, szándékosan megbotlott, de úgy tett, mintha ez csak
véletlen lenne. A szegény öreg madár leesett a válláról, és eltörte egyik
szárnyát. A legény úgy tett, mintha szomorkodna, azonnal helyre tette a szárnyat,
és szépen bekötözte. Azután azt a tanácsot adta a madárnak, hogy üljön
nyugodtan, ne mozgassa szárnyát, amíg meggyógyul.
- Maradj
itt, újra meglátogatlak, s hozok neked eledelt - mondotta a madárnak.
Az indián
hazatért, és észrevette, hogy elült a vihar, a szél nem fújt többé. A
szélcsendes időben gazdag halászzsákmányra tettek szert, és különösen sok
angolnát fogtak.
De jóból is
megárt a sok. A levegő nem mozdult napokon át, és a sós tengervíz piszokkal,
hordalékkal lett tele. Így aztán a halászok a zavaros tengervízben nem tudtak
halászni.
Meglátogatták
hát újra a nagy madarat, megvizsgálták a szárnyát. Ekkorra a szárny már
úgy-ahogy összeforrt, és az indiánok azt mondták a madárnak, hogy mozgathatja a
két szárnyát, de vigyázzon, hogy nyugodt, lassú mozdulatokat tegyen. Azóta a
széljárás egyenletes, és mindig alkalmas a halászatra.